Halász Géza, a varázsló

Közzétette:

FRANK IVÁN
Mindent megmozdít a mester. Nagyon régóta ismerem Halász Gézát. A képeit nézve eszembe jutott valami: miért van az, hogy a Géza mindent szétszed, ami a keze ügyébe kerül vagy eszébe jut, aztán újra összerakja? Csak másképpen, esetleg hozzátéve még látszólag oda nem illő dolgokat. Gondoltam, ezt mindenképpen megkérdezem tőle…
Volt valamikor egy produkciód. Trombitáltál, de nem elégedtél meg azzal, hogy eljátszottál egy számot, hanem zenélés közben szétszedted a hangszeredet, és a megmaradt alkatrészeken játszottál tovább. Ha jól tudom, ez egy zenebohóc mutatvány volt, amin a közönség nevetett.
Ezt te humorosnak találtad?
Igen. Hogy pontosan miért, azt ne kérdezd, mert nem tudom.
Amikor elkezdtél számítógépes grafikákat készíteni, a kiindulópont többnyire egy fénykép vagy valamilyen művészeti alkotás volt. Tehát a valóság vagy annak valamilyen ábrázolása. Ezeket szedted szét, majd raktad össze újból. Akárcsak korábban a trombitát. Ezt azért csináltad, mert bajod van a valósággal, nem tetszik neked a világ úgy, ahogy van, vagy ahogy mások ábrázolják, esetleg pusztán az esztétikum vezérelt?
Mindkettő. Talán azért nyúlok hozzá a klasszikus festményekhez, mert nem tudok elég jól festeni. Persze valamennyire tudok… Egyébként ne gondold, hogy amikor leülök a számítógéphez, az jár a fejemben, hogy mit akarok ezzel vagy azzal a képzőművészeti montázzsal üzenni az embereknek. Inkább élvezetből dolgozom. Ha állandóan az üzeneten törném a fejem, nem születnének meg a képek. Más kérdés, hogy önkéntelenül is megfogalmazódik az üzenet… A kész montázsok már új tartalmat hordoznak. Például, amikor a Mona Lisa elásítja magát Munkácsi-módra, abban benne van, hogy nemcsak a Mona Lisa mosolya létezik, és nemcsak az Ásító inas ásíthat…
Még nem válaszoltál a kérdésre: tulajdonképpen mi bajod a létező vagy a mások által ábrázolt világgal?
Erre vagy azt válaszolhatom nagyon röviden, ami persze nem válasz, hogy: sok minden, vagy hosszan kellene fejtegetnem, amire nincs idő és hely. Szóval van bajom a világgal, de azt mégsem mondhatom, hogy a világ „monnyon le!”. Engem alapvetően az emberek gondolkodásmódja zavar. Ebből fakad minden. A gondolkodásmódjuk pedig, mondom jó marxista módjára, a gazdasági helyzetüktől függ. Leegyszerűsítve: aki szegény, az nagyon baloldali vagy nagyon jobboldali, aki pedig megengedheti magának, az liberális. Én nem vagyok gazdag ember, de az én gondolkodásom, azt hiszem, a liberálishoz áll a legközelebb. Közgazdászként is a liberális gazdaságpolitikát tartom hatékonynak, de nem vegytisztán. Szerintem vannak időszakok és bizonyos feladatok, amikor a liberális gazdaságpolitika a megoldás, és van, amikor a konzervatív… Egyszóval célszerűbb az emberek gondolkodását alakítani, mintsem ellenük szóló törvényekkel, szankciókkal kordában tartani őket.
A képeid tükrözik ezt a gondolkodásmódot. Hogy próbáljuk meg a világot egy kicsit lazábban felfogni, ne ragaszkodjunk görcsösen a megszokotthoz, a régi formákhoz, amelyek esetleg gúzsba köthetik a gondolatainkat. Szóval a művek azt sugallják, hogy élj lazábban, nyúlj bátran a világhoz, próbáld azt a magad képére formálni…
Ez teljesen így van, számomra is ezt sugallják. Kicsit én is görcsös vagyok, igaz, csak ritkán, köszönhetően a barátoknak, a színházszeretetemnek, az egész életfelfogásomnak. Ilyenkor igazi ünnep, ha a saját képeim segítenek ezen az állapoton átlendíteni. Ha eszembe jut egy ötlet, amit megvalósítok.
Hogyan jutottál eddig, mi az eredete a gondolkodásmódodnak? Hogyan lettél az, aki lettél? Közgazdász, voltál egyetemi oktató, aki multimédiát, informatikát tanított, voltál egy kiadó irodalmi vezetője. Most meg nyugdíjas vagy és képzőművész.
Így van: több lábon álltam. És nyugdíjasként már csak a képzőművészettel foglalkozom hivatásszerűen.
Szolnoki vagy, ott végezted el az általános iskolát. Ha jól tudom, akkor kezdtél rajzolgatni is.
Igen, bár elsőtől negyedikig nem voltam kitűnő tanuló, mert rajzból négyest kaptam, azt is csak azért, mert rosszabbat már nem akartak adni. Az akkori követelmény szerint le kellett rajzolnunk minél pontosabban egy korsót, amit aztán egyszínűre befesthettünk. Ötödikben egy nagyon idős művész tanárnő megtanított arra, hogy nem a körvonalak a fontosak, hanem rögtön hordjam fel a színeket, ahogyan én látom… Nyolcadikra odáig jutottam, hogy felvételiztem a képzőművészeti gimnáziumba, ahová persze nem vettek fel, mert rengeteg volt a jelentkező. Ennek anyám nagyon örült, aki azt szerette volna, hogy valami komoly szakmát tanuljak. Ő orvosnak vagy mérnöknek szánt. Én azonban nem úgy gondoltam… A közgáz is úgy jött…
Ne ugorjunk ekkorát. Közben középiskolába is jártál. Előbb azonban azt meséld el, hogy volt-e valaki a családban, akitől a hajlamaidat örökölhetted?
A családom nagy részét, beleértve a nagyszüleimet, nem ismertem, mert a második világháborúban elpusztultak. Állítólag nagyapámnak nagyon jó humora volt, de velem ellentétben imádta a focit – a szolnoki MTE-nek volt, ha jól tudom, a szakosztályvezetője. Apám a munkaszolgálat után könyvelő lett, anyám könyvtárosként dolgozott. Neki köszönhettem, hogy annyit olvastam, de a színház iránti vonzalmamat is, mert a szolnoki színház könyvbizományosa is volt. Nála vásároltak a színészek: Keres Emil, Gellei Kornél, Győri Ilona… Rengeteget jártam színházba. Művész egy távolabbi rokonom lett: ismert zenész, szövegíró. Ő Heilig Gábor.
Hol végezted a középiskolát?
Azt is Szolnokon, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban. Nagyon jó osztálytársakkal jártam egy osztályba, a mai napig tartom velük a kapcsolatot. Osztálytársam, sőt padtársam volt például Kolláth György alkotmányjogász, akit nemcsak a szakmai oldaláról ismerhetnek, hanem a humora révén is. Az első padban ültünk, és innen könnyen lehetett súgni a táblánál álló felelőnek. Mi ezt is tettük egészen addig, amíg egy KISZ-gyűlésen az egyik osztálytársunk, valószínűleg tanári sugallatra, szóvá nem tette, hogy a súgás nem KISZ-taghoz méltó magatartás. Hátra akartak ültetni bennünket, de mi megfogadtuk: ha ott maradhatunk az első padban, nem fogunk súgni. Ezt be is tartottuk, ami elég sok humoros jelenet idézett elő. Legszívesebben a matematika tanáromra emlékszem vissza, aki amellett, hogy ragyogóan tanította a tárgyát, otthonosan mozgott például a görög kultúrában, és sok minden másról is lehetett vele beszélgetni.
Mi lett a rajzolással? Feladtad, mert nem vettek fel a képzőművészeti gimnáziumba?
Nem. Egy ideig jártam rajzszakkörbe, ami nem az iskolában működött: Baranyó Sándorhoz és Chiovini Ferenchez. Akkoriban kezdtem el karikatúrákat rajzolni. Volt egy faliújság, amit én szerkesztettem, arra tettem ki a rajzaimat. Ezek közül az elsőt egy pocokölésről készítettem. Társadalmi munkában kellett irtani őket, rálépni a lukakra, és akkor a pocok megfulladt. Szóval rajzoltam egy karikatúrát, amit ezzel a képaláírással láttam el: Két pocok beszélget a mennyországban. De a „mennyország” szót egy ny-nyel írtam, amiért magyarból kaptam egy egyest, hiába számítottam jó helyesírónak. Akkor megfogadtam, hogy a továbbiakban csak szöveg nélküli karikatúrákat rajzolok. Persze nemcsak ezért, hanem mert azt szerettem volna, hogy egyedül a rajzból derüljön ki, mit akar mondani.
Mi volt az oka, hogy a középiskola után nem próbáltál művészi pályára lépni? Miért jelentkeztél az akkor még Marx Károly nevét viselő közgazdasági egyetemre?
Mert matematikus szerettem volna lenni. Jelentkeztem is Szegedre, matematika-fizika szakra, de nem vettek fel, mert a fizika felvételim nem sikerült. Olyan helyet kerestem, ahol nem kell fizikából felvételiznem, de tanulhatok matematikát. Így esett a választásom a közgazdasági egyetemre, amiről akkor szinte semmit nem tudtam.
És amikor kiderült, hogy mivé képeznek, belenyugodtál abba, hogy például főkönyvelő leszel?
Főkönyvelő semmiképp. Nemcsak azért, mert nem lett főkönyvelői hivatástudatom, hanem mert úgy engedtek át számvitelből, hogy megígértették velem: soha nem megyek a könyvelésnek még a közelébe sem. Ezt sikerült betartanom.
Merőben új közegbe kerültél. Hamarosan az egyetemi lapnál, a Közgazdásznál kezdtél dolgozni.
Elsőéves voltam, és nem tudtam jegyzetelni. A középiskolában erre nem tanítottak meg. Ültem az előadáson, előttem az üres papír, próbáltam figyelni, de nem sikerült eldöntenem, hogy az elhangzottakból mi a fontos. Úgyhogy elkezdtem firkálni. (Érdekes módon a firkákról később aztán sok minden eszembe jutott az előadásból.) Ezekre a firkákra figyelt fel, aki mellettem ült, és megkérdezte, miért nem rajzolok a Közgazdászba, hiszen nincs karikaturistájuk. Bementem a szerkesztőségbe, ahol nagyon megörültek nekem, és elkezdtem a lapnak dolgozni. Ez a korszak azért fontos, mert a mai gondolkodásom igazi alapjai akkor alakultak ki bennem. A szerkesztőség egy helyiségben működött az egyetemi KISZ-bizottsággal, és lehet, hogy sokaknak furcsa, amit mondok, de az ottani beszélgetések, viták, amelyek szabadságról, érdekvédelemről, demokráciáról szóltak, az akkori körülmények között nagyon is progresszívak voltak, és az egyetemen kívül ezekről olyan nyíltsággal, ahogyan ott szóba kerültek, nem lehetett beszélni.
Kikre emlékszel azok közül, akik akkoriban körülötted voltak?
Csak az ismertebbeket sorolom: például Németh Miklós, később miniszterelnök, Nagy Sándor KISZ KB titkár, később a SZOT főtitkár, vagy az SZDSZ-es Bauer Tamás… Sokan lettek közülük újságírók. Például Forró Evelin, Egerszegi Csaba, …
És a szerkesztőségben?
Kincses György volt a főszerkesztő, Kékesi Kati és Kozma Judit, akik később a Népszabadsághoz kerültek – ők sajnos már nem élnek. Ott dolgozott Farkasházy Tivadar, akivel a hetvenes években közösen készítettünk egy egyetemi humorkötetet, Föld S. Péter, aki nagyon jó barátom a mai napig, Tormai Laci, aki később Föld S.-sel a Ludas Matyinál helyezkedett el. Ők hárman abból a szempontból is fontosak, hogy általuk komolyabban kezdtem foglalkozni a humorral.
Ebben az időben döntöttél úgy, hogy inkább a média felé fordulsz?
A Közgazdászban nemcsak rajzoltam, hanem cikkeket is írtam, sőt később rovatot vezettem. Szerkesztettem a humor rovatot, de a szakmait is. Egy alkalommal egy pályázaton valamilyen díjat nyertem, aminek következtében három helyre hívtak beszélgetni: a Népszabadsághoz, a Magyar Rádió ifjúsági műsorok szerkesztőségébe és a Magyar Televízió ifjúsági osztályára. A diploma után az utóbbin kezdtem dolgozni. Wisinger István mellett gyakornokoskodtam, aki abban az időben a Radar című érdekvédelmi műsort vezette. Sokat tanultam tőle.
Ha jól emlékszem, a Magyar Televíziónál nem sok ideig dolgoztál.
Egy évig. Nem vonzott az az élet. Azt tapasztaltam, hogy ott nem szeretik egymást az emberek. Aki egy kicsit többet keresett, azt még kevésbé szerették… Én azt a fajta munkát csak jó közösségben tudtam volna jól végezni. Akkor lett osztályvezető Peták, aki közölte velem, hogy valószínűleg nincs rám szüksége ennek a médiumnak. Lehet, hogy igaza volt, mert nem éreztem a munkát testhezállónak. Ezután visszakerültem az egyetemre: az informatika tanszéken kezdtem tanítani először FORTRAN programozási nyelvet, utána pedig vállalati információrendszerek tervezése, szervezése témában tartottam szemináriumokat.
Így aztán jó messze kerültél mind a médiától, mind a képzőművészettől.
Tévedés. Folyamatosan rajzoltam, és ahogy a birtokomba került egy ZX Spektrum nevű személyi számítógép, onnantól kezdve csak számítógépen rajzoltam. Kezdetben nagyon vissza kellett fogni magamat, mert ezeknek a gépeknek még nagyon kicsi volt a képernyőjük, de már ezt is élveztem. 1988-ban rendezték az első DIGITART nevű képzőművészeti kiállítást a Műcsarnokban, amire jelentkeztem, és ki is állították két rajzomat. Nagyon büszke voltam rá. Aztán a SZÁMALK-nál lettem irodalmi vezető, számítástechnikai szakkönyveket adtunk ki, de a kezdeményezésemre kiadtuk az Egy új képkorszak határán című kötetet. A számítógépes művészetről szólt, Peternák Miklós írta és szerkesztette, és bekerült néhány rajzom.
Melyik volt az első jelentősebb rajzod, amit számítógépen készítettél?
Az első rajzok a korábban kézzel készítettek számítógépes másolatai voltak. Magam elé vettem őket, és számítógépen próbáltam mindet pontosan lemásolni. Nem ment könnyen, mert akkoriban még nem egérrel rajzoltam, hanem a billentyűzeten kellett egy pixellel jobbra, egy pixellel balra lépni. Elég babra munka volt. Végül már, mint egy zongorista, úgy tudtam rajzolni.
Közben abbahagytad a munkádat a SZÁMALK-nál. Megint valami újba kezdtél.
Három évet töltöttem ott, és akkor az egyetem új rektora Csáki Csaba lett, aki azzal kezdte, hogy egy összoktatói értekezleten közölte velünk: a nyugati egyetemek mintájára szeretne egy önálló egyetemi könyvkiadót létrehozni. Bejelentkeztem hozzá, és mert voltak nyomdai és könyvkiadói tapasztalataim, vállaltam, hogy beindítom a kiadót. Ez lett az Aula Kiadó. Tizennyolc évig voltam a kiadó irodalmi vezetője, szerettem ezt a munkát.
Térjünk vissza a rajzoláshoz: a kezdeti számítógépes rajzaid inkább ujjgyakorlatnak tetszenek.
Így igaz, még akkor is, ha ezek a rajzok több kiállításon is megjelenhettek. Aztán egy ideig leálltam. Talán kevesebb időm jutott rá, talán akkoriban nagyobb szükségük volt rám a gyerekeimnek. Igazán akkor kezdtem újra a rajzolást, amikor már komolyabb gépem volt; nevezzük PC-nek. Végigjártam az utat az XT-től az XP-ig. Mivel kiadóban dolgoztam, megvettük azokat a szoftvereket, amikkel rajzolhattam, például a CorelDraw-t (már az 1.0 verziótól), a Photoshopot stb. Ezekkel kezdtem rajzolni.
A ’90-es évek elejétől jártam a mártélyi festőtáborba, ahol fiatal gyerekek, akik éppen a Képzőművészeti Egyetemre készülnek, és ilyen öregek, mint én, akik nosztalgiából alkotnak, töltenek el néhány napot nyáron, és festegetnek. Itt találkoztam Szalay Palival és Tamás Marival, akikkel hárman alapítottuk a Hullámtér csoportot, és akikkel szinte minden évben együtt állítjuk ki a műveinket Szentendrén. Az első kiállításon, 1995-ben még csak Palival szerepeltünk közösen a Pitypang utcai iskolában, ahol tanított, és ahol ő a festményeit és a szobrait, én pedig a számítógépes karikatúráimat állítottam ki. A közönségnek tetszett, amit látott. Aztán, ha jó emlékszem, 1999-ben olvastam a II. Magyar Karikatúra Művészeti Fesztivál felhívását, és oda is adtam be képet, nem hagyományos karikatúrát, hanem montázst. Egy vasúti étkezőkocsi ablakában lehet látni Jézust és az apostolokat, az Utolsó vacsora arcait. Ekkor kezdtem abban a szatirikus műfajban dolgozni, amivel ma is foglalkozom. Akkoriban teljesen újnak hatott, tudtommal senki más nem csinálta.
Tehát te voltál az első. Vannak követőid?
Túlzás lenne azt állítani, hogy vannak követőim, de ma már nagyon sokan alkotnak ebben a szellemben.
Minden évben meghirdették a Montreali Karikatúra Fesztivált. Készült egy katalógus, amibe minden kép bekerült, amit a szerzők elküldtek. Ebben a katalógusban annak idején az én számítógépes karikatúrám volt az egyetlen a műfajban. Nem mondom azt, hogy én készítettem a világon az első számítógépes karikatúrát. Pedig lehet, hogy így van.
Neked egyáltalán nem fontos, hogy a rólad szóló publikációk így kezdődjenek: Halász Géza, aki a világon az első számítógépes karikatúrát, szatirikus montázst készítette…
Nem tudom, hogy fontos-e. Annak idején számított, hogy a hátúszásban első legyek. Ma már nem biztos, hogy számítana. Fontos volt, hogy Magyarországon az első multimédiás CD-t én adtam ki, bár az elsősorban nem az én, hanem az alkotók érdeme: Nyírő Andrásé és Szakadát Istváné.
Olyan világban élünk, amiben ádáz verseny folyik. Lehet, hogy valamiben, valamikben első voltál a világon, de mindenképpen az elsők között szerepeltél. Nem érdekel az a dicsőség, esetleg haszon, ami ezzel jár?
Verseny? Akkor beszélhetnénk erről, ha beszálltam volna a versenybe, ha számomra üzlet lenne, amit a képzőművészetben művelek. Talán panorámafotókat is én készítettem először Magyarországon. Sokan mások, akik utánam kezdtek ezzel foglalkozni, nagyon jól megélnek belőle. Én ehhez nem értek. Szerintem a művészetben az a fontos, hogy ki tudja magát fejezni az ember. Élvezek megrajzolni és kinyomtatni valamit. Nagyon örülök, amikor megjelennek a képeim, és kész. Nem érdekel a verseny. Tudok olyan karikaturistáról, aki azt számolja, hogy ő ma hányadik Magyarországon. Talán, ha úgy érezném, hogy én vagyok nálunk a legjobb…
És miért nem érzed úgy? A saját műfajodban…
Mert nem érzem úgy.
Mi a bizonyíték arra, hogy léteznek jobbak nálad?
Rajztehetségben természetesen csak jobbak vannak. A gondolatokban? Na, ott versenyképes vagyok.

 

(Az interjú eredetileg Halász Géza Retusált művészettörténet című albumában jelent meg. A mostani a szöveg aktualizált és szerkesztett változata.)