Rogáncilike kiskutyát vegzál a Dunakorzón

Közzétette:

Nálunk megint a járdára bronzolt valaki!!!

BOJÁR IVÁN ANDRÁS

Idestova fél évszázada, hogy ’74-ben Mohácson fölllították Varga Imre Lenin-emlékművét. Az akkor még megszokott heroizáló szocreál ikonográfián belül ez a munka radikálisan új élményt hozott: a “hőst” ténylegesen is emberi léptékben és emberi szituációban mutatta be, mondván, a felettébb naccerű leninelvtárs is éppolyan mint mi, csak legfeljebb egy kicsit tömeggyilkosabb (ja, ezt pont nem).
Ez a megjelenítés akkor áttörést hozott. Újítónak, eredetinek számított.
Mondom, majd’ ötven éve!
Ebből az ötletből aztán Varga sokáig megélt: e szellemben készült intim, a személyiséget a nézőhöz közel hozó bronz
Czóbel meg bronzKodály című szobra. Még a rendszerváltás környékéig volt kifutása ennek a már akkor mind manírosabb és üresebb megjelenítésnek: a Parlament közelében fölállított és állítólag Varga Imre fia, Tamás által készített (mondjuk én ezt nem hiszem) Nagy Imre szobor is. A felület modellálása a legjobb Varga Imre szobrok esetében amolyan posztrodeni, impresszív, a bronz tompa fényét rezgető megmunkálás szerint történt, amit kiválóan csináltak a nagyok: Rodin, Maillol, Ferenczi Béni és igen, később Varga Imre, Kiss István meg Marton László is. Ez utóbbi méltán népszerűvé vált József Attila szobra, kiskirálylánya után, a zsánerszobrászatot végképp csúcsra járatta expresszív-popartos Liszt Ferenc emlékművével. Normálisan a történetnek legkésőbb kb. itt be kellett volna fejeződnie. 
Nem ez történt. Sőt! Ma ugyanis ellepik az országot a gyatrán modellált, totál megkésett kedélyeskedő, a témát irodalmiaskodva elmesélő, sőt poéngyilkos módon szájbarágó ócskaságok. Legutóbb sajnos Göncz Árpi bácsi meg Szabó Magda emlékével bántak el kegyetlenül, és hát Juhász Ferenc sem járt szerencsésebben. Korábban persze Weöres Sándorral is elkövették, aki tökéletes ízléssel külön kérte, hogy róla szobor soha ne állíttassék.
Hát nem is áll: ül.
A bronzgiccs, ember méretű bronznippek elterjedése nagymértékben valami unásig megszokott rogánmutyira vezethetők vissza. Emlékszünk, a rikkancs szobor örökös Blikk-reklámjáért cserébe neki hosszú ideig kijártak a seggnyaló interjúk, őt meg b. nejét karácsonyra készülő keresztyén családként bemutató riportok az általa éles szemmel fontosnak fölismert bulvár sajtó oldalain. Egy-egy csendőr, rikkancs, Leninként köztünk járó Reag
an elnök, meg Colombo meg Rogáncilike asszony kiskutyát vegzál a Dunakorzón tematikájú tényleg mű alkotások bronzöntési költségei is tág játékos felületeket kínálnak, ha helyi polgármesterként közpénzből rendel ilyesmiket az ember, de maradjunk az esztétikánál.
A Varga által fél évszázada indított, rég lefutott modor, szobrászi elmesélésmód mai N
ER-reál fölhabzása mögött nyilván a közérthetőség, az olyan mintha valamilyen lenne homályos beleérzése, a MŰVÉSZET-re kispolgári alsó látószögből fölámuló műveletlenség a magyarázat. Végső soron a művészetnek puszta utcai dekorációvá, a valós emlék hiteles és igaz megidézése helyett annak kiüresítő, több esetben épp ellentmondó megsemmisítése.
Node!

Mindezt miért pont a szocreál szobrászat nyelvén, formai készletével? Miért kell egyre több bronzbácsinak és bronznéninek bronzzakóban bronzkalapban meg bronzkosztümben ülni, állni, sétálni közöttünk? Akkor ezek most mind itt maradnak örökkön örökké? Ez a megidézésük? Nem valami vudu mánia ez? Sátáni!
Teljes alakos bronzszobrok születnek a világban, csakhogy azokban, mint pl Davide Domino berlini munkája amely zöld párti szemszögből Snowden, Assange és Manning, mint kortárs ikonok problémáján keresztül gondolkozik el az igazság és a szabadság eszméiről. Meg mások is.
Miért nem tudott a NER valamiféle saját esztétikát kiizzadni? És ami szomorúbb, a mostani Göncz Árpi bácsi szobor kapcsán, hogy a nagyszerű Jovánovits György hogy szállhatott be ebbe, miért kellett a nem NER-kompatibilis 13. kerületnek egy amúgy Varga Imre szintén több mint ötven éve készült Radnóti szobrát rosszul koppintó bronzRadnótival megaláznia a Pozsonyi út publikumát? Nota bene főleg Radnóti szellemét. Ha a NER posztszocreál giccsben utazik, a demokratikus ellenzék miért olyan elképesztően tahó, hogy ugyanazt csinálja?
Ha már van ez a gyerekes ragaszkodás a realizmushoz, a felismerhető vonásokhoz, akkor miért nincs olyan icipicit is áttételesen, idézőjelekkel gondolkozó mű itthon, mint akár Antonio Garullo és Mario Ottocento 2002-es műve, az Olasz álom, amely a halálában is kéjesen mosolygó Berlusconit az olasz templomok oltárain heverő szentek üvegkoporsójába helyezi. Vagy csak játékos szobrok, amik legalább a plasztika mibenlétéről mondanak valamit érdekeset. A nem NER világa miért nem ilyesmiket támogat és miért a szellemi-esztétikai mélyrepülés giccseit?