Dédanyám és a DIY önkiszolgáló étterem

Közzétette:

SPIELMANN ÉVA

Egy kedves ismerősöm rendszeresen megosztja a Facebookon, hogy mit főz a családnak hétvégente. Inspiráló, kedves gesztus, gőzölögnek a virtuális lebbencs levesek, a zaftos rántott húsok, hagymás krumplik és aranygaluskák. Aki ismer, az tudja, hogy az önkifejezés lehetősége eddig sem a lassú tűzön sütött rozmaringos báránycomb vagy a százharminckét lapos mézes krémes habkönnyű tölteléke formájában talált rám. Sem nem büszkeség, sem nem szégyen, ugyanazon ambícióim hiánya mentén nem készítek proseccóval loccsantott thai bazsalikomos házi mangó chutney-t, mint barack lekvár vulgaris-t. Azt nem állítom, hogy kényszer hatása alatt nem tudok ehetőt a vendégel elé tálalni, de Michelin-csillagra csak kepesszen a bírólajos.
Ha éhes vagyok, inkább enni akarok, nem főzni.
Ezért ne számítsatok arra, hogy ételkészítési tanácsokat kaptok tőlem az ünnepekre saját receptekkel, szakácskönyvet sem ajánlgatok. (Bár úgy hallom, hogy a nyomtatott műfaj a Stahl reneszánsz után kezd kimenni a divatból. Aki a hazai gasztronómiai f
orradalom vívmányainak nem csak lelkes fogyasztója (mint én), hanem tevékeny aktivistaként otthon is újragondolja a marhapörköltet, az inkább főzős videókat néz, onnan ihletődik.)
Én inkább olvasok, és ajánlok. Ami nekem tetszik, teljesen szubjektíven.
Volt idő, hogy a rendszer kritikát szakácskönyvbe vagy gyerekversbe kellett csomagolni, és van, aki azt mondja, hogy ma ugyanott tartunk. Kerékgyártó Istvántól olvasom A Rendszerváltó-t, nem karácsonyi mese, inkább biztató példája annak, hogy aki kellő mértékben bírja a szépíráshoz szükséges elvonatkoztatás képességét, annak nem kell csattanós bulvár tényirodalmat kiadni. Arra ma már amúgyis csak legyintenek: pártállástól függetlenül általában cáfolhatatlan vádaskodásnak gondolják. A “nagy” leleplező írások is következmények nélkül maradnak, mára ritkán viszi át bámi is az ingerküszöböt, legfeljebb az eg
yéni sértettség okozta pszichózist enyhítő ventillációra jó. A regény viszont fikció, nem kell, hogy a valóság próbáját kiállja. Az író időben hol a rendszerváltás ezen, hol azon oldalán mozgatja a szereplőket, olyan politikai sztorikkal, amikre szokták azt mondani, hogy ha ennek csak a fele igaz…
A könyv csak annyira konkrét, hogy nevén nevezi az egyes korszakok miniszterelnökeit, az állami hivatalnokok, polgármesterek inkább már csak típusok. A szerző gondosan mellőzi a figyelmeztetést, miszerint a regény szereplői és cselekménye kizárólag a képzelet szüleménye, a valósággal való egybeesés itt nem a véletlen műve. A mesebeli elit, párttitkártól az államtitkárig mást sem csinál mint a három P-t hajkurássza, ebből kettőt elárulok: pénz és politikai hatalom. A harmadik P utáni hajsza leírása az én ízlésemnek indokolatlanul plasztikus, de állítólag pont ezek a részek rögzítik leghitelesebben a valós szereplőkkel megtörténteket. A végén nincs hepiend, csak tanulság marad, meg a választójogod.
Mondtam, a főzés nem érdekel, A Rendszerváltóban nem is főznek, pláne nem szuvidálnak, a regény csak annyiban kapcsolódik a gasztronómiához, hogy annak egy utalása alapján kezdtem utánajárni, hogy miért is lettünk a szakács celebek országa, mi ez a magunkra húzott trendi pozőrködés a házilag konfitált kacsamellel.
A regény szerint a rendszerváltás utáni túlzásaink mindegyike a rendszerváltás előtti túlzást akarja kompenzálni. A túllihegett dzsémi-oliverezés Venesz Józse

a_magyaros_konyha_ Venesz József

f munkásságára adott válasz. Ki volt Venesz József? Röviden, a kulináris osztályharc hivatkozási pontja, akinek főszakácsi életműve az ételkészítés technológiájává szakszerűsödve 

 

belkereskedelmi rendeletté hivatalosodott a Kádár-korszakban. Aczél elvtárs a spájzban. Nevéhez fűződik a lisztes rántás és a konzerv lecsó vendéglátóipari felhasználásának kánonja, illetve a rendszer propaganda célokra szánt, több nyelvre is lefordított, A magyaros konyha c. opusz. A mű és a bemutatott fogások élvezeti értékét nem volt nehéz felülmúlni a kilencvenes években felbukkant sztár szakácsoknak. A menza főzelék és kantin rizses hús mélysége után könnyű a szárnyalás, a tisztes középszer is megél a piacon.
[Most olvasom, hogy végre megnyílt a város első DIY start-up étterme. Ahol a vendég közösségi élményfőzés keretében maga készítheti el a vacsoráját. Önkiszolgáló étterem 2.0. Mintha én jogászként a cégvezetés kezébe adnám a Ptk.-t, tollat meg egy ív üres papírt, hogy legyenek kreatívak és élmény-fűzzék már össze a keresetlevelet. Mindeközben én csak mentorálom a folyamatot, a felhasznált alapanyagon túl csak a felhőtlen szórakoztatás költségét számítom fel, némi ismeretszerzési felárral.

Az eredeti ötlet kiterjesztése, hogy a DIY étkezde fejlesztése várható a 3.0, amikor a csirkét is neked kell csapat építésileg pucolni, 4.0 levágni, 5.0 keltetni és itatni, etetni. Hitted volna, hogy falusi nagyanyád a 21. századi bullshit start-up ősanyja volt?]