A Modern kor véget ér

Közzétette:

John Lukacs

Életem során mindig könyvek vettek körül. Így van ez most is, 94. életévem végéhez közeledve; a pennsylvaniai Chester megyében lévő házam nyugati szárnyában, a hatalmas könyvtárban 18 ezer kötet van. Így volt ez már a kezdet kezdetén is: egy szanatóriumban születtem Budapesten, ahonnan pár nap múlva „átfordítottak” anyám hálószobájába, egy tágas lakásba, ahol egyebek mellett rengeteg könyv volt. Ez most is látható a birtokomban lévő családi fotóalbum képein.

Valóságos csoda, hogy az emberek szavai, írásai megmaradtak ezer meg ezer éven át, még azelőtt, hogy megszülettek volna a könyvek. Maga a szó „könyv” sok nyelvben már jóval a 16. század előtt létezett. Az emberek Isten könyvének a Bibliát gondolták és nevezték. A bibl tő (bibliofil, bibliográfia stb.) máig is a könyvekre utal. 1500 után egy új korszak kezdődött, amelyet helytelenül modern kornak nevezünk, holott sokkal inkább a könyvek korának kellene mondani.

Korábban a könyveket fatáblákra, pergamen tekercsekre, vásznakra írták. Később a lapokat összefogták, egybekötötték közös helyen tárolták. A könyvek száma és hozzáférhetősége a világ nagy részén növekedni kezdett. 1517-ben, pontosan 500 évvel ezelőtt Erasmus kijelentette, hogy a középkor (egy olyan fogalom, ami korábban nem létezett) elmúlt és új aranykor köszöntött ránk. Most, amikor a „modern” kor, a könyvek kora búcsúzik, kevesen ilyen optimisták.

A könyvek szaporodása az olvasók számának gyarapodásával függött össze. Vagyis kölcsönhatás volt köztük.

Kik voltak az olvasók? A válasz az úgynevezett modern korban, az úgynevezett „haladásban” (egy újabb vitatható fogalomban) található. Az átmenetben az arisztokrácia uralmából a demokrácia felé. Ugyanakkor gondoljuk csak el, ha a történelmet csupán egyetlen pillanat erejéig „közvéleménynek” neveznénk. A Wikipédia megfelelő szócikke (csak az angol, mert magyarul ilyen nem létezik) így fogalmaz. „Az emberek többségének vágyai, kívánságai és gondolkodása… ez a közvélemény.” Helytelen.

Európában és Amerikában a közvélemény legfényesebb napjai a 18. és a 19. században voltak, s ez egybeesett a könyvek korának csúcspontjával. A demokrácia egészsége, mondta az amerikai demokrácia számos alapító atyja (köztük Jefferson) a tanult, képzett embereken múlik – a könyvek (és az újságok) olvasóin. Ugyanakkor a 20. század nagy részében megszűnt az arrisztokrácia uralma, de hanyatlásnak indult a könyvek olvasásának a szokása is.

Ez az „ugyanakkor” a jelen esszé a tárgya. Legalábbis az, amit érzékelek abból, ami történik. A tudás elválaszthatatlan a tudótól (az objektivitás és szubjektivitás csupán csak illúziók). Éppen ezért kénytelen vagyok a 20. században engem körülvevő könyvekről írni. Nagyon korán kezdtem el olvasni, sőt írni valamit. Nagyon hatott rám az apám. Elsőrangú orvos volt, ugyanakkor nagy könyvbarát. Orvosi rendelőjének három helyisége volt, az első közülük a dolgozószoba. Máig élénken él az emlékezetemben (talán az illatára is emlékszem). Legalább az egyik fal telis-tele volt könyvvel, körülvettek egy kis kanapét, amely fölött klasszikus kis vitrin függött benne csodálatosan bekötött görög és római szerzőkkel. Valamikor rábukkantam Marcel Proust 1923-ban írt soraira. „Az öreg házat a csönd csokrának illata hatotta át”.

Én a következő évben születtem, átitatva a polgári létezéssel. Apám városi ember volt, urbánus. (Nem mondok citoyent, mert sok nyelvben ez egy város lakóját jelenti). Budapest belvárosában legalább három híres könyvesbolt volt. Itt apámat jól ismerték, minden könyvet elvihetett úgy, hogy később fizetett. A könyves dobozok részévé váltak a berendezésnek. Anyám és én ugyancsak szerettük a könyveket. Nyolc éves voltam, amikor elváltak. Ez sztámomra katasztrófával ért fel. Ezért olvastam. Egyik könyvet a másik után. Tíz évvel később már több száz kötetem volt.

Nem voltam túl jóképű gyerek, tanulónak is közepes egy klasszikus gimnáziumban. De két olyan dolog történt velem, ami szerencsésen befolyásolta egész életemet. Az egyik fékezhetetlen étvágyam a történelem és az irodalom iránt. De nem a történelmi regények érdekeltek, mert felismertem, hogy a történelem nem művészet, hanem tudomány. Később pedig azt, hogy a tudomány a történelem része. (Nem pedig fordítva). A másik pozitív dolog anyám angolmániája volt. Angolra egy angol férfi tanított, és két nyáron át egy angliai magániskolába küldtek tanulni, s így javult nyelvtudásom és az angol irodalom ismeretem. Így túléltem a pocsék kamaszkort.

És ugyanígy éltem túl a második világháborút, a nemzetiszocialista, majd az orosz hódítás borzalmait és veszélyeit 1944-ben és 1945-ben. És elkezdtem írni. 1946-ra felismertem, hogy Magyarország orosz megszállása a kommunizmus közeledtét jelenti. Ezért úgy döntöttem, hogy elhagyom az országot, és lehetőleg Amerikába megyek. Egy kis epizód hozzájárult a döntésemhez. A magyar kormány akkor még nem volt kommunista, de a politikai rendőrség már igen. Egy tavaszi napon 1946-ban, a rendőrség házkutatást tartott a lakásunkban. Mindenfélét kerestek, de nem találtak semmit. Természetesen azért jöttek, mert akkor már kapcsolatba kerültem az amerikaiakkal. Miután az oroszok elfoglalták Magyarországot, akkori szövetségeseik, Nagy-Britannia és az Egyesült Államok néhány diplomatát küldött Budapestre, ahol irodát nyitottak. Először a britekhez mentem, és felajánlottam a szolgálataimat. Nem érdekeltem őket, de az amerikaiak másként voltak ezzel. 1946 júliusában az Egyesült Államok nagykövete nagyszerű ajánló levelet adott nekem: „Mindenkinek, akit illet”. Magyar útlevelet kértem, de ezt elutasították. 1946. július 22-én illegálisan menekültem el hazámból. Azon a napon láttam utoljára mindkét szülőmet.

Pontosan három hónappal később megérkeztem New York-ba. Pénztelen voltam és elhanyagolt. Hamarosan azonban Providence városa és az amerikai nagylelkűség lehetőséget adott egy szokatlan amerikai karrier első lépéseire. Ekkoriban az amerikai veteránok milliói jogot kaptak arra, hogy beiratkozzanak az Egyesült Államok főiskoláira vagy egyetemeire. Hirtelen hiány támadt tanárokban. Így lehettem – rendkívüli módon – ideiglenes és részmunkaidős óraadó tanár a Columbia Egyetemen. Egy évvel később, Philadelphiában pedig egy kis főiskola tanársegéde lettem. Ettől a pillanattól kezdve amerikai életem és a könyvek világa összeolvadt számomra. A Philadelphiában működő Chestnut Hill és a La Salle főiskolák iránti hűségem egyik oka (vagy inkább annak forrása) az ottani könyvtárosok által nyújtott hihetetlenül nagy segítség volt. Még budapesti egyetemi éveim alatt elkezdtem az egyetemi történészi karrier felé haladni. Tudtam már néhány dolgot az archívumokról, a dokumentumgyűjteményekről, és egyes kéziratokról, stb. Akkor, a Philadelphiában működő kis könyvtárakban, rájöttem, hogy a könyvtárosok lelkes segítségével jóformán nem jelent gondot, ha más könyvtárakból dokumentumfilmeket vagy bármi más anyagot szeretnék kölcsönzni. Sőt, azt találtam, hogy a könyvtárosok is üdvözlik kapcsolataimat ezekkel a hatalmas és csodálatos könyvtárakkal. Ráadásul gyorsan megrendeltek minden könyvet, amit a kis iskoláim könyvtárának javasoltam. Örökké hálás leszek ezeknek az embereknek.

Ugyanakkor meghökkentem, hogy milyen sok amerikai diák alig olvas könyvet. Különösen így volt ez a mi kis főiskolánkon, ahol sok fiatal először tanult tovább a családjából. Néhány egyetemi oktató a tankönyvön kívül nem adott tanítványainak további olvasnivalót. Nem törődtem ezzel, én adtam. A hozzám járó hallgatóknak egy fél év alatt közelező volt hat vagy hét könyvet elolvasni. Az olvasás bizonyítékait a vizsgán is számon kértem. Meglepő módon sok diákom nem is bánta ezt. Meglepett az is, hogy fokozatosan felismertem, hogy sok ismerősöm sem olvasott. A könyvekről ritkán esett szó a vacsora vagy koktélpartik idején. Persze, hansúlyozom, számos amerikaival találkoztam, akik sokat olvastak. Már több mint hat éve éltem Amerikában, amikor találkoztam egy híres philadelphiai ügyvéddel, aki csodálatosan művelt volt, és folyamatosan olvasott nem szűnő érdeklődéssel. 1953-ban feleségül vettem a lányát. Milyen intelligens, milyen vidám volt két gyermekem anyja! Sokat olvasott, és fantasztikusan segítette a munkámat. Sajnos, 17 évvel később meghalt. Aztán elvettem a második feleségemet, Stephanie-t, egy valóságos kincset.

Közben, körülbelül 50 év alatt, írtam és publikáltam számos könyvet. A legfontosabb amerikai kiadók jelentették meg őket. Nem egyet több kiadásban is; a legtöbbet lefordították, és világszerte megjelentek több mint egy tucat nyelven. Nagyra becsült történészek dicsérték könyveimet. A vidéki életet választottam, eltérően az értelmiség nagy részétől. Saját könyvtáram pedig nőtt. Kezdetben több ezer könyvet tartottam a kis házunkban. Egyre többet vásároltam. Aztán hozzá építettünk egy nagy hatszögletű könyvtárat a házhoz. Ezt megengedhettem magamnak, mert az előadásaimból és a kiadóktól származó bevételeim egyre nőttek. Tőlünk északra volt néhány hektár vadon. 1981-ben meggyőztem Stephanie-t, hogy adjuk el a házunkat, és építsünk egy újat ennek a romantikus helynek az északi szélén, egy kis folyó, a Pickering-patak mentén. Így tettünk, három éven belül elkészült az épület. Talán ez volt életem legértékesebb eredménye: egy közel tökéletes, szép ház, egy hosszú autóút végén. Egy ház, amelyet hónapokig zöld és arany és virágok és könyvek vesznek körül – egy nagy könyvtár van a nyugati oldalon, két emeleten, amit átitat a csend. Csodálatos hangulatot sugároz. A 60-as évek elejétől egy század harmadát töltöttem ebben a házban és könyvtárában. Minden reggel, kapkodva a levegőt, lebotorkálok a hálószobámból a könyvtárba. S mint most is, egy keskeny asztalhoz csoszogok, leülök, és reszkető ujjakkal keresem a billentyűket. Néha késő délután kiülök a teraszra, belélegzem a zöld kert illatát; és igen, hálát adok a jó Istennek, hogy megadta ezt nekem. Aztán, iszom valami jó erőset, és visszatérek szokott környezetembe. Egészen vacsoráig.

Az „öreg kor áldásai”? Oh, egyáltalán nem. Mikor fogok meghalni? Egy múlva? Pár hónapon belül? Néhány héten belül? Remélem, nem kényszerülök arra, hogy egy öregeket gondozó otthonba kerüljek innen. Remélem; de nem tudom. Tudom, hogy halálom után ez a könyvtár, ez a ház azonnal megváltozik. Örököseim a gyermekeim és mostohájuk lesz. A házamat eladják. A könyveim a Notre Dame Egyetem könyvtárába kerülnek, a kiváló Wilson D. (Bill) Miscamble, C.S.C. segítségével. Bútoraim és a dísztárgyaim, ládák, vitrinek, karosszékek, antik órák, festmények és a falakon lévő rézkarcok gyermekeim tulajdonába kerülnek, vagy eladják őket. Ezek most még az én környezetemet jelentik, tárgyak, amelyeket egy régebbi Amerikából, Angliából, Franciaországból, Ausztriából szedtem össze; néhány darab a magyarországi családomtól származik, közel 70 évvel ezelőtt szinte csoda folytán jutottam hozzájuk. Talán nem vagyok már több, mint egy elavult múzeum ideiglenes tulajdonosa. Nem vagyok túlélő. Egy rozzant maradvány vagyok. A polgári korszak és a könyvek korának maradványa. Ave atque vale.

Ötszáz évvel a könyvek korának kezdete után a nyomtatott anyagok tömege még mindig óriási, az olvasás szokása és az olvasók száma viszont rendkívüli mértékben csökkent. Nincsenek pontos adatok erről a csökkenésről, amelynek a televízió volt az első számú kiváltó oka, de tünetei már korábban is megjelentek. Egyre több ember nem könyvet, csak újságot és folyóiratot olvasott. Aztán az 1950-es évek közepén rogyadozni kezdett a hatalmas Curtis kiadó-birodalom, amelynek monumentális épülete Philadelphiában az Independece Hall fölé tornyosult. Fő kiadványai a szombati Evening Post (óriási forgalma volt a 20. század elején) és a Ladies’ Home Journal voltak.

Az, amit kétezer évvel ezelőtt állítólag Cicero mondott („Mindössze ennyit kérek: egy könyvet és egy kertet”), és amit egy literátus angol mondott 200 évvel ezelőtt („egy könyvvel teli dolgozószoba többet ér, mint egy teli pénztárca”) mára egy lassan távolba vesző múlt emlékei. A 20. század végére a nagyszámú olvasó eltűnése végül drámai változásokat eredményezett a kiadók, főleg a könyvkiadók tevékenységében.

A képek hatalmas befolyása (gondoljunk a filmekre) már megelőzte ezt. De a könyvek, az újságok és a magazinok halálának oka a televízió volt. Ezt követte az internet. Már az 1990-es évek elején megszűnt számos napilap, magazin, folyóirat és negyedéves kiadvány. A nagy, hagyományos kiadók kivonultak a kereskedelemből vagy minimálisra csökkentették boltjaik számát. Csökkentették alkalmazottaik számát. A legtöbb iskolában még voltak jó diákok. A kisebbség. De ők is keveset olvastak.

Ennek az átalakulásnak fontos következménye volt, hogy csökkent a szavak hatása. „Kezdetben vala az ige” – és mi van egy korszak végén? A kommunikáció hihetetlen méretű terjedése és elérhetősége keveset ígér, hiszen a kommunikáció csupán az átvitel eszköze. A szavak és funkciójuk iránti tisztelet csökkenésének nagy és súlyos következménye lett a dolgok iránti figyelem gyengülése, amelyet az élet egyre több területén tapasztalhatunk.

Ugyanakkor a történelem kiszámíthatatlan. Isten egyenesét görbe vonalakkal írja. És a dolgok soha nem olyan rosszak (vagy olyan jók), amilyennek tűnnek. Könyvek mindig is lesznek. De a jeffersoni képzett kisebbség, amelynek létezésétől a civilizált emberiség jövője függ, már nem elegendő. Nem elég, ha valaki tanult érdekeltnek is kell lennie. Az emberi figyelem nagy mértékben az ember érdekeltségétől függ, ami gyakran együtt jár az alázattal és azzal a képességgel, hogy tovább lássunk önmagunknál. Ez a tudatosság néha abból származik, hogy olvasunk.

1955-ben Harold Nicolson ezt írta: „Biztos vagyok benne, hogy az eljövendő generációkban az érdektelen emberek aránya csökken majd, míg az érdeklődő emberek aránya növekedni fog.” 1950-ben a nagy angol bibliofil, Holbrook Jackson (Aldous Huxley-től kölcsönözve) kijelentette: „az emberiséget a könyvekkel lehet a legjobban tanulmányozni”. Bizonytalan vagyok az első állítással kapcsolatban. De nem, ami a másodikat illeti. Gondoljunk csak arra, hogy Jacob Burckhardt és Johan Huizinga, a könyvek korának két legnagyobb történésze a leghíresebb munkáit nem annyira az egyetemi történészek számára, mint az életükben még létező képzett és érdekelt közönségnek írta. És amikor megkérdezték Burckhardt véleményét a történelem tanulmányozásának legjobb módszeréről, a nagy ember három szóval válaszolt: „Bisogna saper leggere”.

Tudni kell olvasni.
John Adalbert Lukacs – születési nevén Lukács János Albert – Széchenyi-nagydíjas magyar származású amerikai történész.

A Chronicle cikkének magyar nyelvű változata

© ujnépszabadság