József Attila, a halhatatlanság rögös útján

Közzétette:

ASPERJÁN GYÖRGY
Dr. Makai Ödönnek olyannyira sikerült úrinőt nevelni a meggondolatlanul feleségül vett József Jolánból, hogy az lassan túltett a neki ajándékozott, igen úriasszonyosan hangzó Lucie néven: szeretőket tartott, kártyázott, külföldi fürdőhelyekre járt. Jolán kétségtelenül vonzó, vibráló és intelligens egyéniség volt. Túlságosan is, így aztán Makainak is kellett valaki, és ráfanyalodott a nem túl mutatós, műveletlen, addig a családban cselédlányi státuszban sínylődő József Etelkára, aki rövidesen teherbe esett. Makai Ernő, a Belvárosi Takarékpénztár vezérigazgatója és családja nem nézte jó szemmel Ödön teljes elfajulását. Hogy ne legyen szem előtt, Hódmezővásárhelyre helyeztette területi igazgatónak, ahol aztán később, mivel újabb gyerekek születtek, feleségül vette Etust. Makai Ödön viszonylag fiatalon agyvérzést kapott, és 1937 februárjában meghalt. József Attila, aki annyi mindent köszönhetett sógorának, éppen a Siesta lakója volt, és megmagyarázhatatlan módon, bár szabad mozgása volt, nem ment le Hódmezővásárhelyre a temetésre. Jolán kérlelése ellenére sem. A család minden gondja és megélhetése Etus nyakába szakadt, s végül Balatonszárszóra menekültek. A Balatonhoz közeli panzió, ahol 1936 nyarát töltötte a költő, a tél közeledtével nem bizonyult kifűthetőnek, ezért Etus a villasoron, a Horváth-villában kivett egy kétszobás fűthető lakást, amelyhez az utca felőli fronton kis előtér is csatlakozott. Hosszas ígérgetés után itt látogatta meg Kozmutza Flóra 1937. november 24-én.
József Attila megmutatta neki a látogatást megelőzően írott három versét: a Talán eltűnök hirtelen, Karóval jöttél nem virággal és az Íme, hát megleltem hazámat kezdősorú költeményeket. Flóra kissé szomorúnak találta a verseket, de semmilyen üzenetet nem olvasott ki belőlük.
A versek összegző búcsúversek. József Attila akkor már számadást készített. Budapestre nem vezetett vissza számára út. Egyrészt Benedek István ideggyógyász professzor megmondta neki, hogy amennyiben visszatér Budapestre, elmegyógyintézetbe csukatja, mint közveszélyes elmebeteget. (Tudjuk, hogy nem volt az, a Siestában téves diagnózissal kezelték, és tették tönkre maradék egészségét és idegeit). Ezen kívül nem volt pénzkereső állása, és nem volt albérlete, s pénze sem, hogy béreljen lakást. Egyedül nem is mehetett volna, mert képtelen lett volna ellátni magát. Szántó Judit segítségét nem igényelte. Flórát, még a Balatonszárszóra történő leutazás előtt kapacitálta (elég tájékozatlanul a dolgok lényegét illetően) Ignotus Pál, hogy vegye magához József Attilát, miközben Flóra nem volt szerelmes József Attilába, másba viszont igen: Illyés Gyulába. A költő pontosan látta, hogy minden ajtó becsukódott előtte.
Hosszú volna most kifejteni, hogy a kialakult helyzetért jelentős mértékben a költő is felelős volt, s erről nem is illik beszélni a tragikus vég miatt. Így most ne is próbáljunk róla szólni.
Flóra látogatása idején József Attilának már pontos terve volt, hogyan is fog az a bizonyos vég bekövetkezni. De még várt valamire, mégpedig barátainak december 2-ra megjelölt látogatására. Este hat óra tájban érkezett Hatvany Bertalan báró, s kocsiján, kissé összepréselődve Fejtő Ferenc, Ignotus Pál, Reményik Sándor és a költő ideggyógyásza, dr. Bak Lóránt. A visszaemlékezők szerint a költő kissé tűnődő volt. Elolvasta a fentebb említett három verset, amelyek egyértelmű tetszést arattak. A barátok és hozzáértők is csak mint verseket hallgatták őket, nem gondoltak semmi jóvátehetetlenre. A kétkedve figyelő költőt biztatták, hogy majd szereznek neki állást, és biztosan tudják, hogy az 1938 januárjában kiosztandó Baumgarten évdíj egyik várományosa. Az igazság az, hogy ezt biztosan senki nem tudhatta, csak az 1929-ben József Attila által írt és őt támadó dolgozattal vérig sértett Babits Mihály, a kuratórium elnöke. A szóbeszéd csak szóbeszéd volt, s lehet, hogy a költő tényleg nem kapta volna meg a díjat, ha a bántást az öngyilkosságával nem törli el örökre Babits emlékezetéből.
Hogy a találkozáson mi hangzott el valójában, nem tudhatjuk, mert Jolán az öccséről írott könyvben csak évek múltán idézte fel, akárcsak a többi résztvevő. József Attila környezetében senki nem vezetett naplót, illetve egyvalaki igen, Kozmutza Flóra, de ennek szövegét Illyés Mária őrzi hét lakat alatt, pedig annyi idő eltelte után akár nyilvánosságra is hozhatná. Igaz, gyanúm szerint, édesanyjára nem vetne minden tekintetben jó fényt. Reménykedjünk, hogy azért nem semmisíti meg.
Jolán olyan nagyon nem is figyelt a beszélgetésre. Az ő figyelmét Ignotus jelenléte foglalta le. Szerette volna, ha az agglegény Ignotus éppen őt választaná feleségnek, s ezzel bekerülhetne egy olyan szellemi környezetbe, amelyre mindig is vágyott. De Jolán múltja eléggé ismert volt, nem szólva arról, hogy szenvedályes kártyásként jelentős adósságokat halmozott fel, s ennek következtében nem is léphetett Budapest területére bizonyos konzekvenciák nélkül. És az sem biztos, hogy Ignotus éppen rá vágyott.
József Attila úgy tett, mintha nagyon szeretett volna a társasággal együtt Budapestre utazni. Reményik leírja, hogy megmutatták neki: öten is alig férnek el a négyszemélyes kis kocsiban, tehát a költőnek, aki hatodik személy lenne, maradnia kell, majd csak a miskolci Szép Szó estre utazhat fel a fővárosba vagy talán egyenesen Miskolcra.
A főút irányába elhajtó autó után sokáig figyelt a költő – Jolán emlékezése szerint. Utána nyugovóra tértek. A szűkös két szobában hatan: Etus és három gyermeke az egyik szobában, Jolán és Attila a másikban.
December 3-a a megszokott módon telt el. József Attila nyugodtan viselkedett, sőt, Jolán szerint voltak olyan pillanatok, amikor kifejezetten derűsnek mutatkozott. De lehet, hogy ez a nővér részéről csak afféle dramaturgia volt. Délután Jolán a konyhának is használt, vaskályhával fűthető kisebbik szoba étkező asztalánál levelet írt Szántó Juditnak. József Attila mellé telepedett. Írt egy sor üdvözlést (Jolán levele végére) volt élettársának, majd négy rövid levelet: Kozmutza Flórának, Ignotus Pálnak, Cserépfalvi Imrének és dr. Bak Lórántnak. Valamennyi búcsúlevél volt, ha egyesek, az öngyilkossággal együtt, ezt kétségbe is vonják (igaz, egyik kételkedő sem komoly ember).
A borítékokat Jolánnal együtt közösen feladták a postán, majd egy vájdlinggal lesétáltak az elhagyatott panzióhoz, hogy az ott tárolt krumpliból felhozzanak valamennyit. Jolán szerint a költő mindvégig beszédes, szinte azt mondhatni: jókedvű volt.
Jolán visszaemlékezése szerint Etus egy nagy lavórban este negyed nyolckor kezdte lemosni a gyerekeket. Jolán, mint általában, segített neki. József Attila a kályhánál ült nyakkendősen felöltözve. Nem tűnt fel a két testvérnek, hogy máskor ilyenkor, levetkőzve, heverészni szokott. A fürdetést látva a költő letette a kezében tartott és lapozgatott könyvet, és kijelentette ( a kiadós délutáni séta után), hogy a fürdetés befejezéséig még jár egyet. Jolán azt írja: átfutott a fején, hogy a gyorsvonat már elment, így nem nyugtalankodott, s nem tartotta vissza a költőt. De ez a megjegyzése csacsiság, hiszen nem volt sehol megírva az, hogy amennyiben József Attila öngyilkosságra készül, feltétlen a vonatot fogja választani ( s ha mégis, akkor a tehervonat erre nem alkalmas). Mint annyi mindenben, Jolán ebben is el akarta hessegetni magától a felelősséget, amely, tudjuk, csak elvi felelősség volt, hiszen senki nem bízta meg hivatalos felügyelettel. Kétségbeejtő helyzetbe jutott testvérként éppen csak meghúzta magát Szárszón, segített Etusnak és lehetőségeihez mérten, gondozta a költőt.
József Attila fél nyolc körül felöltőben, fején kalappal lépett ki a bérlemény udvarra nyíló (azóta elfalazott) hátsó kijáratán. Jolán még látta, hogy rágyújt. Megfigyelései szerint pontosan tudta, mikor érkezik esténként Nagykanizsa felől a lusta tehervonat. Elindult a két-háromszáz méterre lévő állomás felé, s a vonattal egy időben érkezett a leeresztett sorompóhoz, ahol három biciklis gyerek várta a sorompó felnyitását. A gyerekek tanúvallomása szerint a sorompónál nyugodtan megállt. A kis vasúti megálló épülete akkoriban még a vágány másik oldalán állt. A költő hallotta a rakodás zaját, s amikor az befejeződött, minden bizonnyal azt is, hogy az ügyeletes forgalmista sípjelzéssel is megadja a jelet a tehervonatnak, hogy kihúzzon az állomásról. Amikor a szerelvény megmozdult, a költő átbújt a sorompó alatt, a vonat mellé lépett, letérdelt, és a már lassan meglóduló szerelvény két kocsija közé vetette magát. Először a halántékát érhette hatalmas ütés, utána a karját vállmagasságban. A vonat nem roncsolta össze, hanem kilökte a szerelvény melletti szakaszra. A gyerekek kiabálására a mozdonyvezető a kocsisort lefékezte. Péntek volt, és körülbelül nyolc óra. A nyirkos, párás időben öt fokot mutatott a hőmérő. Mintegy másfél óra elteltével a költő tetemét az állomás egyik mindenese kétkerekű kordén kitolta a temetőbe, és lefektette a kis ravatalozó hosszú asztalára, amelyen a koporsó szokott állni a téli temetési szertartások idején.
A költő akkor már nagyon messze járt. Ma már tudjuk, hogy rögtön rátalált a halhatatlanság rögös útjára, s bár a holtak felett is múlik az idő, ő onnan soha le nem tévedt, s nem is fog. Erre garancia zseniális költői, emberi hagyatéka, amely túlél rendszerváltásokat, és nagyságát ostobán kétségbe vonni akaró mulandó emberek kekeckedését.