TESTRŐL ÉS LÉLEKRŐL – LÉLEKTELENÜL

Közzétette:

Árral szemben úszom, amikor a Testről és lélekről véleményt mondok a nemzetközi zsűrik és majdnem százezer magyar mozinéző lelkesedése után. Azt gondolom, miközben minden magyar sikerneknek örülök, hogy Enyedi Ildikó nem szolgált rá munkájával erre a felfokozott érdeklődésre. Szerény véleményem szerint a Testről és lélekről nem szól valójában sem a testről, sem a lélekről. A gyökerét álköltőiségbe ereszti, s aból terjeszkedik tartalmilag és formailag zavaros képpé. Mint minden, kezdetben kicsit fanyalgó és a hibákat is észre vevő magyar kritika megjegyezte, a film története vágóhídon zajlik. S rögtön ezzel alapvető problémám van, ha ugyanis a helyszín nem szervesül bele a történetbe, akkor csupán háttér. Ebben az esetben nagyon zavaró háttér, különösen akkor, amikor a rendező bemutatja nem csak a végítéletükre váró marhák értetlen és szomorú tekintetét, de egyikük halálát is. Még az állatokat is megilleti a halál magánya és intimitása. A rendező hosszan fotóztatja, amint az elkábított állat kizuhan a terelő korlátok közül, lábába beleakasztják a kampót, s felhúzva egy ügyes, ehhez a munkához szokott szakember éles késsel megvágja az állat torkát, majd a nyakcsigolya csontjai között ügyesen haladva pillanatok alatt levágja és ledobja a fejét. Vastag sugárban ömlik a vér az elvezető vályúba, szétspriccelve a kőre, amelyet határozott mozdulatokkal, a vért a mélyedés felé terelve, megtisztítanak. Engem határozottan az iszlám terroristákra emlékeztetett a művelet, amit kissé viszonyogva figyeltem. S utólag talán megbocsátanék, ha a történethez és a szereplőkhöz valami köze lenne, árnyalná vagy elmélyítené azt. De nincs hozzá köze, mint ahogyan a vágóhíd egész rideg és kegyetlenül hétköznapi világának sem.
A történet egy sete-suta szerelemről szól, csak éppen a szerelem hiányzik belőle. Nem az általam elképzelt szerelem, hanem abszolút értelemben a szerelem. A hősnő a filmbéli történet indulásával egy időben kerül a vágóhídra. Nem kapunk pontosan képet arról, hogy milyen foglalkozással, csak annyit tudunk, hogy minőségi ellenőr, bár éppen ebben a tevékenységében egyetlen filmkockát sem mutat róla a film. Nem látjuk a munkájához való viszonyát, ami ebben az esetben kardinális lenne. A visszahúzódő nő átlagos külsejű, szokatlanul idegenül viselkedik mindig, amikor hozzáér a valóságrhoz, legyen az egy másik ember vagy valamilyen tárgy. Azért nem írok embereket, mert nincs kapcsolata, viselkedési formája senkihez, kivéve a szintén szokatlan pénzügyi igazgatót, aki amint meglátja a nem általa felvett (más esetben ugyanis ő dönt új munkatárs felvételéről) nőt, tolakodó érdeklődést mutat iránta, félig elfogyasztott ebdéjét a tálcával együtt felemeli és áttelepszik az egyedül ülő és étkező nőhöz, aki akkor is megriadna talán, ha egyrészt nem kérdezne furcsán furcsákat a pénzügyi igazgató, másrészt valójában olyan típus volna, aki minden új nő láttán nyomulni kezdene, ami, mint később kiderül, nem jellemző rá.
Még nem tudjuk, hogy majd lesz egy félig-bűntett a vágóhídon (valaki búgató port lop), s ennek révén személyenkénti pszichológiai beszélgetés, de már látunk egy, a vágóhíd világához végképp nem tartozó költői képet: a havas tájon egy szarvas és ünője élelem után kutat, és a patak hideg vizéből iszik. A bűncselekmény és az ennek révén végzett egyenkénti pszichológusi beszélgetés, gyanúm szerint, csak azért kell a forgatókönyvet is jegyző rendezőnek, hogy kiderülhessen: valójában nem egy szarvast és ünőjét látjuk, hanem egy közös álom megtestesülését. A film két főszereplője ugyanis, ez a pszichológussal történő beszélgetés során derül ki, de tulajdonképpen úgy, ahogy csizma kerül az asztalra, éjszakánként egymást álmodja.

Irracionális ez a parallel álomlátás, és éppen ezért álköltői a bemutatása. És kissé bizarr, hogy a pszichológusnő mindkét szereplőt behívja és kéretlenül, indokolatlanul felfedi előttük lelki titkukat, amivel talán maguk sincsenek tisztában, tehát azt, hogy az említett módon egymást szarvas képében álmodják, így csapódik le lelkükben a maguk szokatlan érzelemvilága. Hazugságnbak érzem ezt a többször ismételt képsort, és sehogyan nem tudom a két idegenül és ridegen viselkedő emberhez hozzáfércelni.
A bűncselekményről lényegében semmi nem derül ki, illetve amennyi, az sehogyan sem kötődik két ember egymáskereséséhez. Két olyan emberhez, akik egy pszichológiai klinikán is szokatlanok lennének, hát még a rideg vágóhídon, ahol a többi munkatárs természetesen viselkedik: bagóznak, fecserésznek, kávéznak, és – bár ritkán látjuk őket ilyen helyzetben – dolgoznak. Azért is szokatlan és nehezen befogadható a film két főszereplője, mert csak annyit tudunk meg róluk, amennyit a film rendezője jónak és szükségesnek lát. Nem derül ki, ők miért és mióta különböznak a többiektől, miért viselelkednek úgy, ahogyan. A sok képi és tartalmi ismétlés helyett inkább erre kellett volna némi gondot fordítani. Hrabal biztosan megtette volna. Emlékezzünk csak a Szigorúan ellenőrzött vonatokra, amelyben szintén furcsán viselkedő embereket ismerünk meg, de magatartásukra magyarázatot is kapunk, és így követni tudjuk őket csetlésbotlásukban, a fiú öngyilkossági kísérletében, majd hősiesen felelőtlen tettében. De Enyedi Ildikó nem olyan nagy író, mint volt Bohumil Hrabal.
Tulajdonképpen az is váratlanul derül ki, hogy a két ember párhuzamosan, tehát egymnástól teljesen függetlenül érdeklődik egymás iránt, sőt érzelmeik is vannak, kifejezetten szerelmi érzéseik. De ezeken is mélyen elcsodálkozhatunk. A hatvan év körüli férfi azt kéri a mintegy 35 éves nőtől, hogy aludjanak együtt. Ez meg is történik a nő IKEA-ridegségű, kirakat precízségű lakásán, de úgy, hogy a nő az ágyban fekszik, a férfi pedig, mintha ez természetes lenne, mellette a padlón. Fekszenek, de nem tudnak elaludni. Nem azért, mert a szenvedély, a lelki fűtöttség egynás felé löki őket, hanem az önmaguktól való idegenkedés miatt. A férfi nem azt teszi, ami normális volna, hogy a nő mellé fekszik, és elkezdődik egymás testi-lelki megismerése. Ehelyett leülnek kártyázni, miközben a nő bevallja, hogy nem is ért a kártyához, mégis nyer. És bizonyos régebbi dialógusok visszaidézésével váratlanul kiderül, túl a furcsa magatartásán, hogy tulajdonképpen autista. De nagyon furcsa autista, hiszen egyébként a mindennapokban, már amennyit ebből is láthatunk, azért elfogadtatja magát. Legalábbis nincs semmilyen, a viselkedéséből származó konfliktusa. Ami pedig egy autista esetén szükséges és nélkülözhetetlen lenne, lehetne. Hogy a férfi az autista nőnél is mitől ridegebb, mitől olyan mélyen sérült, egy pillanatra sem derül ki.
A szokatlan együttlét után az ember azt várná, hogy történik valami lényeges kettejük tekintetében, tehát olyan döntés és dialógussor, amely némi magyarázatot adna arra, hogy eltávolodtak vagy közelebb kerültek egymáshoz. Erre azért is szükség volna, hogy megértsük a nő végletes döntését: öngyilkossági kísérletét a fürdőkád meleg vizében. Szokatlan ennek is az előkészülete: nem pengét vagy borotvát készít a nő a kád mellé, hanem húsklopfolóval betöri az ablakot, s amikor a vízbe ereszkedett, az egyik üvegcseréppel vágja át csuklóján az ereket. S mit ad isten: ebben a pillanatban teljesen önkényesen, mintegy rendezői utasításra, telefonál a férfi, és találkozót kér a nőtől, aki akkor már elég sok vért veszített, de azért fitten, frissen kiugrik a kádból és elsiet a randevúra ( de előtte talán egy orvosi rendelőben bekötik a felvágott ereit, ami azért, mint tudjuk, nem olyan egyszerű, mert a vágást össze is kell varrni). Majd mindezek után következik a filmtörténet egyik legszokatlanabb szeretkezése. A két szerelmes nagyon vigyáz, hogy minél kisebb testfelületen érintkezzék egymással, s a férfi hihetetlen közönnyel zötykölődik a nőn, aki unottan viseli a tortúrát.
Egy szeretkezés után el szokott indulni valami két emberben. Két emberben igen, két művi emberben csak az és annyi, amennyit a rendező megenged hőseinek. A férfi továbbra is ridegen magázza a nőt, s mint kiderül, nem kíván a továbbiakban vele foglalkozni. A nő pedig, akit korábban annyira gyötört valami (szenvedélynek nem, talán csak szokatlan magánynak nevezhetjük), hogy az öngyilkosságba kívánt menekülni, közönnyel fogadja a férfi magatartását, és nagy nehezen véget ér a film. Kétsésgtelenül szokatlan az is, és a figyelést megértést nehezítő körülmény, hogy a történet mocorgása közben szüntelenül korábbi dialógus-részleteket, idegen hangfoszlányokat és zajokat hallunk. Számomra ez a formai megoldás inkább katyvaszossá, mint érdekessé teszi a filmet.
A külföldi zsűrik és talán a hazai nézők is az elidegenedettség szokatlan képsorait érezték meg és méltatták érdeklődésükkel. Lehet. Az én olvasatomban ez egy minden részletében elhibázott film, amit talán szokatlansága miatt díjaztak külföldön (olyannyira, hogy a főszereplő Borbély Alexandra megkapta az Európa legjobb női szereplője díjat, ami számomra szintén érthetetlen gesztus), és a szokatlansága miatt, illetve a külföld érdeklődése miatt néznek meg művészfilmként sokan, abban a hiú reményben, hogy esetleg többet megtudnak a testről és a lélekről.
Asperján György