Miért nem tetszik kérdezni?

Közzétette:

SERÉNY PÉTER
Felháborodni könnyű. Kérdezni – csak nem azt mondjátok, hogy kérdezni: nehéz? Nem láttátok a tévében, hogy az amerikai kollégák szinte minden pillanatban közbevágnak, ha az elnökük, „a világ leghatalmasabb embere” ugye, mellébeszél. Nekem, személy szerint éppenséggel nincs ínyemre ez a riporteri stílus, újabban inkább afféle ellenpárti dühöt is kihallok belőle, de igaz, ami igaz, ha a túlpörgetésétől eltekintünk, a tengerentúlon ez a sajtóhagyomány. Pontosabban, ennek sok évtizede kialakult, és Donald Trump megjelenése előtt, bár olykor kivételekkel, tiszteletben tartott gyakorlat. Hogy a tudósító nem vitatkozik a válasszal. Nem szól közbe, míg az elnök végig nem mondja. és nem kérdez – sajtómunkás kolléga szavába vágva – keresztbe. Hanem, ha a kollégája nem kap választ, ő pedig érzi, sőt tudja, hogy volna mire válaszolni, és a közönség, a kollégáé is, meg az övé is, elvárja azt a választ akkor…. Igen, akkor jelentkezik, és amint az elnök int neki, hogy Bob, vagy Betty, netán George, – mert a Fehér Ház mindenkori gazdája, ha az állandó tudósítói ülésrendből „puskázva” is, fontosnak tartja a mintegy kebelbeliségre utaló, személyes megszólítást –; tehát, az illető, amint megkapja a szót, átveszi a ki tudja előtte hányadik kolléga által bedobott labdát, és okosan átfogalmazva, felteszi a lényegét tekintve, ugyanazt a kérdést, vagy éppen kiegészítőnek tekinthető változatát.
Volt rá példa, az idősebb George Bush – az apa – elnöksége idején, hogy a Fehér Ház sajtófőnöke (az elnök szavának hivatalos tolmácsolója) a nyolcadik ekképpen tovagörgetett kérdésre így kezdte a választ. „Én ráérek, ha tizenötödszörre is ide lyukadunk ki, tizenötödszörre se fogok mást mondani; úgy hogy menjünk inkább ebédezni, a magam részéről jó étvágyat”. A tudósítók egytől egyig pontosan értették, hogy a kérdésre lehet válasz, de azt valami okból jó ideig nem fogják megkapni. Itt nem volt mellébeszélés, ők pedig megírták, hogy kerek perec megkapták: erre a kérdésre nem akar a Fehér Ház válaszolni. És ki-ki hozzátette, hogy szerinte, miért nem akar… Pedig, bocsánat, szimplán felháborodni, mennyivel egyszerűbb lett volna.
Orbán Viktor úr, az Országház folyosóján nekiszegezett sajtóérdeklődésre, hogy t.i. miként vélekedik ama bizonyos „soros” (persze, kis kezdőbetűs, de ki ne értené belőle a nagy kezdőbetűs célozgatást…) felirattal elcsúfított, túlperzselt sertéstetemmel fényképet közzétevő Fidesz-képviselő esetéről, szó szerint ezt felelte: „ A disznóvágás ügyei nem tartoznak a kormány hatáskörébe.” Lehet, kormánypárti lapban kacsintani: De jól megadta, a Miniszterelnök Úr – és lehet ellenzéki lapban felhördülni, hogy már megint hülyének nézi a népet a kormányfő.
Csak azt nem értem, miért nem lehetett rákérdezni?
Talán így: Miniszterelnök úr, Ön ugye annak a pártnak a néhány hete elsöprő többséggel, szinte 99 százalékos („pártállami”) szavazataránnyal újraválasztott elnöke, amelyiket e történet főszereplője itt, e Házban képvisel. Orbán Viktor pártelnök úr, a disznóölésről az említett képet, azzal a bizonyos felirattal, és több helyütt szó szerint idézett, sokak szerint kifogásolható kommentárral közzé tevő képviselőjük e fellépését készül-e a pártelnök, a Fidesz bármelyik testülete, esetleg parlamenti képviselőnek közössége bármilyen formában megvizsgálni, értékelni, és az eredményt, akár egyetértő, akár elítélő, nyilvánosságra hozni?
Tudom, magam is, jaj de könnyen beszélek… Ez itt nem Amerika, és történetesen a fent említett magyar miniszterelnök-pártelnöktől tudható, hogy a liberális demokrácia, a maga „fékjeivel és ellensúlyaival” amerikai találmány, nem az európaiak leleménye. Így igaz; habár Nyugat-Európa éppen abban különböztette meg magát az Ó-Világ keleti felétől, hogy ezt, a francia Tocqueville és Montesquieu urak által irigylésre méltónak talált demokrácia-változatot iparkodott e fél földrészen meggyökereztetni.
Akinek („életkori sajátosság”) volt alkalma testközelből megtapasztalni, az „ellensúlyok” nélküli, hol közönségesen „diktatúrának” nevezett, hol pedig, úrias-finnyásan „illiberális demokrácia” címkézésű rendszer világát, meg ama, bizonyos (pfuj!) liberális vircsaft hétköznapijait (ahol, épp ezekben a hetekben, mindenféle körzeti bírák csak úgy, csípőből hatályon kívül helyezik – mert jogukban áll – az Egyesült Államok elnökének, azaz állam- és kormányfőjének, némely intézkedését), voltaképpen nem csodálkozhat, ha a magyar kormány feje, nem örülne, ha mint valamely szovjet előkép esetében, őt is pártelnök-miniszterelnök, vagy a szovjet mintától kissé különbözően miniszterelnök-pártelnök nevezettel illetnénk. (Ennek a mi illiberális demokráciabeli parlamentünknek a folyosóján, holott az üléstermében már éppen e kettős terhet viselő úr szájából hallhattuk: van úgy, hogy ellenzék nélkül könnyebb kormányozni. Jó-jó, de mi történik, ha nincs a birtokunkban a bölcsek köve (a „labda”), és netán az, amit én (mi) mondok (mondunk) csak addig tuti, ameddig nálam (nálunk) a labda? Ellenzék (vita, új, más szempont meghallgatása, horribile dictu kompromisszum-kötés) nélkül valóban a kormányzás-e az, ami a könnyebb, avagy csupán a tempót, meg a vele járó ezt-azt (alaptörvényt, paragrafus cserét-módosítást-törlést-hozzáírást, fő-fontos kinevezését-jóváhagyását-megválasztását) elintézni, „bezsákolni”…
A magyar kormányfő-pártelnök – megannyi honfitársunkhoz hasonlóan -– érzékeny ember. Az utóbbi hónapokban több alkalommal nyilvánosan beszélt arról, hogy a politikus is ember, személy szerint ő így van ezzel, és nagyon rosszul érinti, amikor mindenféle igaztalan jelzőket aggatnak reá, például, hogy antiszemita, meg rasszista volna, sőt olyan is előfordul, hogy lenácizzák. Őszintén szólva, magam nem vagyok híve a hasonló, megbélyegzőnek szánt, egyszavas minősítgetéseknek, bár meghallom azok ellenvetését is, akik azt mondják: nekik talán olyan kellemes volt elviselni a másik oldal semmivel sem kevésbé bántó jelzőit, eleve sértésnek kovácsolt állandósult szófordulatait.
Hiába, magyar földön, az Úr 2017.-ik esztendejére ez jött szokásba: az adok-kapok. De, ha már egyszer ez a módi, nem volna szerencsésebb a mindenkori „mi kutyánk kölykének” a disznóságait akként kezelni, amik? Kivált, ha már egyszerre úgyis két lovat ülünk meg. A mi kezünkben mindkét gyeplő: a kormányé is, meg a kormánypárté is. Betű szerint igaz: „A disznóvágás ügyei nem tartoznak a kormány hatáskörébe”.
De a kérdés is: Ennek a konkrét disznóvágásnak a konkrét FIDESZ-képviselő által (Facebookon) közüggyé tett esete, vajon kinek a hatáskörébe tartozhat, ha nem a pártelnökének, a FIDESZ parlamenti frakcióénak, a párt emberi, morális, politikai közösségének az illetékességébe?