Kodály nem termel profitot

Közzétette:

Kocsis Tamás

Azt vallotta rólunk, magyarokról: „Olyan kevesen vagyunk, hogy a műveletlenség luxusát nem engedhetjük meg magunknak.” S azt tanácsolta mindannyiunknak: „Életed útját magad választod. Válassz hát úgy, ha egyszer elindulsz, nincs már visszaút!” Ugye, hogy Kodály Zoltán – a maga bölcs emberségével – „homo politicus” is volt?!

Kodály Zoltán 2017. december 16-én lenne 135 éves, ha élne.  De meghalt már fél évszázada, 1967. március 6.án. Már akkor is – halhatatlanként…

Mi a titka? Nem gondolom, hogy azok közé tartozom, akiknek tisztje, hivatása, hogy megfejtsék, miért képes Kodály Zoltán muzsikája állandóan hódítani. Én csak azok közé tartozom, akik egyszerűen – szeretik. S mert nagyon sokan vagyunk ilyenek, ezért nincs olyan napja az évnek, amikor ne játszanák műveit a világ koncerttermeiben, rádióiban, televízióiban. És ne emlegetnék a nevét gyerekeknek zenét oktató iskolákban Tokiótól Dél-Amerika legalsóbb csücskéig. És ráadásképp 2017 Kodály Zoltán emlékév a „Tanár úr” zeneszerző születésének 135. és halálának 50. évfordulója alkalmából itthon és a világban. Méltán, hiszen – ki tagadhatná –  minden idők legnagyobb, legismertebb magyarjainak egyike, akinél kevesen tettek annyit valaha is a magyar kultúra hagyományainak feltárásáért, tanításáért, ápolásáért, fejlesztéséért, hazai és nemzetközi terjesztéséért, mint amennyit ő tett mind ezekért, – és nem csak a zeneművészetben.

Ma már alig kételkedik benne valaki is: a zenéje élni fog, amíg ember lesz a Földön. Talán mert a magyarság lelkének egy-egy darabkáját varázsolta kottafejeibe a Háry Jánostól és a Székelyfonótól a Fölszállott a páván és a Galántai táncokon át a Psalmus Hungaricusig, vagy akár a Kállai kettősig.

Ezért is szomorkodom itt és most azokkal, akik úgy érzik, mégis van miért aggódniuk.  Éppen azért, amit Kodály maga fontosabbnak tartott az általa komponált muzsikánál is. Hogy ugyanis…

„Nem termel profitot” – olvasom itt és most a Magyar Nemzetben. Részletesebben: „A Kodály módszer közösséget épít, a mai gondolkodás pedig individuumot. Ezért nem divat. Továbbá gyanítom, az is baj, hogy nehéz belőle üzletet csinálni.” Szabó Dénes Kossuth-díjas karnagy, a nyíregyházi Kodály Zoltán Általános iskola énektanára, az évad művészeti együttesévé választott  Cantemos kóruscsalád vezetője, nem utolsó sorban ezzel magyarázza nem titkolt keserűséggel, hogy Magyarországon már alig ismerik a Kodály módszert, holott az UNESCO éppen tavaly vette azt fel a világ szellemi örökségének listájára, az idén pedig itthon látványosan hungarikummá nyilvánították.

Már évtizedek óta az egész világ legtiszteltebb magyar művészei közé számított, amikor – immár több, mint 7 évtizede – alig tíz évesen elé állhattam. Csak néhány évvel később vált világossá számomra: ezt a lehetőséget újságíró apámnak, Dernői Kocsis Lászlónak köszönhettem, aki gyerekként tudatosan hozott össze sokakkal, akiről úgy gondolta, megismerésüket felnőttként gyümölcsöztethetem.

1945 őszén a háborút követő első parlamenti választásokra készülő Független Kisgazdapárt első számú vezetője, Tildy Zoltán megbízásából járt apám Kodálynál az azóta róla elnevezett Köröndön levő lakásán: az lett volna a feladata, hogy rábeszélje a mestert, valamilyen módon érzékeltesse a nyilvánossággal, hogy támogatja a kisgazdákat a választásokon. A megbízás nem sikerült. Kodály mondta, már a kommunista Révai is járt nála Rákosi Mátyás küldöttjeként, s arra emlékeztette, hogy 1919-ben szerepet vállalt a Tanácsköztársaság alatt.

– Azt feleltem neki, ez igaz, zeneit.  A muzsikát most is vállalom, mert az nemzeti kincs, amit épp a nép javára kell ápolni. Ez a politikám, ezért mindig kiállok.  Ezt üzenem az általam nagyon tisztelt Tildy Zoltánnak is.

Ezzel be is fejeződött a hivatalos küldetés. Kodály ezt azzal is jelezte, hogy átfogta a vállamat és félreérthetetlenül témát váltott.

– Kis Kocsis, téged mire tanít az apád? – kérdezett rám.

– Arra – válaszoltam –, hogy most már nyugodjak meg, vége a háborúnak. Nekem ezentúl csak mindig jobb lehet.

– Remélem, igaza lesz, de ki tudja ezt megígérni – felelte rá. Aztán hozzátette a maga “kodályságával”. – Nekünk mindenesetre az a dolgunk, hogy biztassuk az embereket, okuk van a bizakodásra. Erre vállalkozom is.  Mert ilyen szörnyűségek után, amiket végig éltünk, joguk van rá, hogy legalább bízzanak.

Édesapámtól tudtam meg később, hogyan is zajlott le ez a beszélgetés, hiszen kicsi voltam ahhoz, hogy értsem az öregebbek szavait, így akkor nem is jegyeztem meg azokat. De – feleségem a tanúm rá a mai napig -, hogy apám mindhalálig Kodályt emlegetve biztatott engem, bennünket: velünk már csak jobb dolgok történhetnek, mint amiket megéltünk.

Hát: én is ezzel bátorítom a gyerekeimet, unokáimat – váltakozó meggyőződéssel, de abban a nem változó tudatban, hogy most ez én kötelességem biztatni őket, ha kételkednek.  Hogy rossz időkben, jobb időkben egyaránt higgyünk, higgyenek abban, ami Kodály Zoltánnak örök hittétele volt: „A szabadság és szépség felé visz az út”!