Rab László: A pokoljárás kezdete

Közzétette:

A megbeszélés elhúzódott. Ránéztem az órámra, és mondtam, hogy tegyük el magunkat másnapra, folytassuk a megbeszélést később. Kikísértük. Egy Audi S5-ös autóval érkezett. Nagyon szerettem a motorsportot, az autókat, nekem is egy ilyen luxusautó volt a vágyam. Amikor indulni készült, én is beültem mellé, megnéztem a járgányt belülről. Ő pedig felajánlotta, hogy elvisz minket a párommal egy próbakörre. Á, mondtam, öreg este van, meg rosszak a látási viszonyok, nagyon nagy a köd. Hezitáltunk az exemmel. Aztán ez a jóember addig fűzte az agyunkat, hogy engedtünk a csábításnak. Mondtuk, rendben van, szívesen elmegyünk, de csak a szomszédos utcákban tegyünk egy kört, mert tényleg este van, nem érdemes csalinkázni. Nem láttam semmi jelét annak, hogy valami vagy valaki megakadályozott volna abban, hogy beszálljunk abba az autóba. Villanást sem észleltem jobbra, fönn az égről, mert a főnök a jelek szerint éppen pihent. De ezt nem jól mondom, mert ha nem lett volna ott, mindezt most nem tudnám ilyen részletességgel elmesélni. Velünk volt, de egy pillanatra becsukta a szemét. Utána meg már ő sem tudott mit tenni. Mindegy, beszálltunk, de mondtuk, hogy csak a környező utcákba szabad bennünket vinni. De, mesélte ő is később, maga sem értette, miért kanyarodott ki az M0-ás felé.
Én ültem az anyósülésre, a párom pedig hátra, mögém, mindketten be voltunk kötve. Amúgy egy ilyen autó folyamatosan jelezne, ha valaki nem köti be a biztonsági övet. Olyan sokan kérdezték már tőlem, amikor meséltem ezt az egészet, hogy miért nem mondom el a pasi nevét. Nem tartottam célra vezetőnek sohasem. Nem akarom ma sem megnevezni. Olyan marad ő már nekem, mint a Harry Potterben a Tudjukki, akit nem szabad a nevén nevezni.
Arra sem emlékszem pontosan, hogy büszkélkedett-e az autóval. Csak arra, hogy vadonatúj autó volt, Audi RS5, tehát egy 4-500 lóerős masina. Amiről azt gondolná az ember, hogy könnyű vezetni és kordában tartani. Nem tudom az autópiaci árakat, de ez egy luxus sportautó volt már akkor is. Csak annyit tudtam róla, más a nyomaték, más a végsebesség, más az úttartás, mint a normál autóknál. Mindegy, a lényeg, hogy az én Tudjukkim sem tudta utólag megmagyarázni, miért mentünk akkor éjjel Újpalotára. Először kikanyarodtunk Csömörről, és mentünk az M0-ás bevezető szervizútján Újpalota felé. Odafelé minden rendben volt, az éjfélt már elütötte az óra. Forgalom nem volt. Megfordultunk és indultunk visszafelé Csömörre. Igen gyorsan mentünk. Egy jobbos kanyarból ágazott el a szervizút. Nyolcvan százalékban már megvolt a kanyar, de akkor hirtelen leszállt a köd. De olyan hirtelen, hogy azt valahonnan fentről kellett valakinek intézni. Óriási köd telepedett ránk, az autó pedig lesodródott az útról. Mondtam az emberemnek, hogy lassíts, vigyázz! Már késő volt. Nagy sebességgel leszaladt az útról, és megdobott minket egy friss beton vízelvezető-árok. Orral csapódtunk neki a betonnak. A többire nem emlékszem, csak arra, hogy megkaptam az első nagy ütést. Fejtetőre álltunk.
Elemeztem magamban ezerszer életem legemlékezetesebb autóútját. Száz kilométer per óra fölött lehetett a sebességünk, frontálisan ütköztünk. A rendőrségi jegyzőkönyvből tudtam meg, hogy 10,2 métert zuhantunk lefelé. Lesodródtunk, a beton árok orral megdobta az autót, ezért volt az a nagy borulás. Én vagyok az egyetlen tanú, aki mindenre pontosan emlékszik.
A párom semmit se szólt, eszméletlenül hevert az autóban, eltörte a karját, légmellet kapott, a fején enyhe bevérzéseket találtak. Nagyon megijedtem. Én tértem magamhoz először, utána a vezető. Azt mondta, ne rúgjam le a fejét. Mondom neki, az nekem nem megy, mert nem tudom mozdítani a lábamat, erős fájdalmaim vannak. Ráadásul be is voltam csatolva. Kiszabadult, és kinyitotta az ajtót. Kiállt az út szélére, próbálta hívni a mentőket, tűzoltókat. Amikor kinyitotta az ajtót, fölvillant a lámpa a középső konzolon. Láttam, hogy csupa vér vagyok, éreztem, hogy erősödnek a fájdalmaim, teljesen ki voltam csavarodva. Szinte láttam a hátsómat, nagyon durva látvány volt. Fejjel lefele lógtunk. Kicsatoltam a biztonsági övet, akkor esett le a lábam. Az orvosok később azt mondták, valószínűleg ekkor szakadhatott el a gerincvelő. Mindenre emlékszem. Még azzal is tisztában voltam, hogy csupa szilánk körülöttem minden. A légzsákot odahúztam a mellemhez, hogy azon terüljek el, ne a szilánkokon. Megijedtem, de nem estem pánikba. Próbáltam felmérni a helyzetet. Nem is magammal voltam elfoglalva, hanem az eszméletlen párommal. Nem felelt, amikor arra kértem, hogy szólaljon meg.

Rab László: Pokoljárás – út az újjászületésig

Noran Libro kiadó