Karácsonyi bú

Közzétette:

Lovas Zoltán
Volt nekem egy barátom, Pesty Laci. A rendszerváltás idején együtt forgattunk a Fekete Doboz nevű alternatív videoműhelynek. Ő leginkább operatőr volt, én meg riporter. Végig forgattuk az egész rendszerváltó Kelet-Európát. S még a rendszerváltás után is pár évig hol így, hol úgy dolgoztunk együtt. Mára a barátság jószerével megszűnt, bár még, ha végszükség lenne, azért valahol megvan most is. Jól tudom, hogy hol és miért lépett az erkölcsi pusztulás útjára. Az ok persze a pénz volt. De hagyjuk, ez az írás most nem erről, s nem is az ő leszólásáról akarna szólni. Az embernek normális esetben az életében nem sok barátja lesz. Nekem, ha a Lacit is beszámítom, igazi barátom, olyan akinek bármi vészben vakon háttal állnék, összesen négy volt életemben. No most már a négyből hárommal ma is felhőtlen a barátság, gyermekkori barátommal Gergely Gáborral éppen majd 28-én találkozom. Fragilisről pont ma írtam, s van még Italo, az olasz, modenai kommunista, kit szintén mélyen a szívembe zártam. S van ez a felemás viszony Lacival. Kivel egykor életünket védtük közösen és száz harcban álltunk ki egymásért. S mára a frontvonal átellenes oldalán állunk hosszú ideje. S ebben a hideg polgárháborúban rettegném a percet, hogy valóban szembe kerüljünk. És megvallom értem én Lacit, hogy miért és hogyan sodródott oda, ahová, s értem, és megértem. De elfogadni nem tudom, s még csak megbocsátani sem. Tudom én ésszel, hogy semmirekellő, erkölcsi hulla, tudom, hogy köpnöm kellene utána, de megtenni nem tudnám mégsem. Nem tudom, nem bírom végképpen megtagadni. Ha belepusztulnék akkor sem. S néha mikor véle álmodok, úgy örülök, hogy újra jó ember lett belőle, és hogy újra szerethetem fenntartások és zárójelek nélkül. S ilyenkor igen keservesen ébredek fel. S ez a lelki meghasonlás, ez a bú dolgozik bennem. Nemcsak a Laci kapcsán. Hiszen a rendszerváltást magam csináltam, alkotó részem, és én is alkotó része vagyok, ha jól emlékszem. Az egykori, az ősfideszből számtalan ismerősöm, igen közeli és jó ismerősöm van. Olyan barátom mint a Laci nincsen más, de sima ismerősnél messze több, számos. És én álmodom velük is. Anikóval, Viktorral, Lacival, Gáborral és a többiekkel. Kikkel egykor egy új és jobb világra esküdtünk. S elbuktuk ezt. És közösen buktuk el, én magam is, még akkor is, ha amúgy, morálisan el nem is kurvultam, nem loptam, nem csaltam, nem hazudtam, nem uralkodtam. Nem úgy, mint ők, szinte valamennyien. Igen, a karácsony a szeretet, és a megbocsátás ünnepe. S én megbukom ezen az ünnepen, mert nem tudok szeretni, s nem tudok megbocsátani. S isten lássa lelkemet: a maximum, mi tőlem telik ilyenkor: nem gyűlölni őket. Persze a Laci, a Laci az más. Őt, akármi mélységbe zuhanjon, nem szűnök meg barátként szeretni. És ha kellene megtenni bármit, hogy megmeneküljön abból, amiben van. S tudom, vállalva annak minden veszedelmét, ezzel így van ő is. Segítene, ha kellene, ha kérném. Mindezek így szépen dolgoznak bennem. S talán mindezek miatt is van, hogy én amolyan udvari bohóc lehetek: ki vagyok ugyan retusálva a bolsevik párt történelméből, de nem jön jégcsákányos gyilkos, és beszélhetek, bármennyire is fájjon akár.