MIÉRT NINCS SZÜKSÉG RÁNK, ÉRTELMISÉGIEKRE?

Közzétette:

BOJÁR ANDRÁS IVÁN
Az utóbbi kétszázötven év során kialakult, eleinte az egyház majd az egyetemek, kutató műhelyek, könyvkiadók intézményrendszere köré felsorakozó értelmiség sajátos szerepe ma Magyarországon szinte jelentéktelen. Súlyát veszítette, s ebben nem kizárólag az értelmiségi társadalmi csoport egzisztenciáját biztosító források, intézményeinek einstandolása vagy felszámolása a ludas, de bizony maga az értelmiség is. Egy ideje ugyanis nem viselkedik értelmiségként. Sérelmei, indulatai magukkal ragadták. Elszegényedése, ebből következő családi egészségügyi problémái kitöltik szellemi látómezejének javát. Véleményvezéri státuszát félművelt műsorkészítők, celeb-képződéssel kinőtt közéleti kalandorok vették át. Alapjaiban és szerkezetileg is megváltozott a tudáselit meg a tömeg kapcsolata. Ez utóbbi – nem csekély politikai uszítás hatására (is), – gyanakvóan fenyegettetve tekint mindazokra, akik tudósak a maguk területén és teljesen leszokott róla, hogy a hozzáértést meg a kinyilatkozó személy között hajdan evidenciaként elvárt szoros kapcsolatot keresse, számonkérje. Ma az a véleményvezér, akit a hatalom annak kijelöl, vagy felszínen hagy. Mindez természetesen elnagyolt rajzolat, helyenként talán igazságtalanul az. Annyi talán mégiscsak kijelenthető: az értelmiségi szerep, az ebben létező társadalmi csoport soha ennyire perifériára szorult, ennyire feladatát veszített nem volt Magyarországon, mint napjainkban. 
És ebben, ahogy utaltam rá, a klasszikus értelmiségnek komoly felelőssége van. A szabad elmélkedő bölcsészértelmiségnek is, de a roncsolódás, poshadás, a megalkuvások és erkölcsi/anyagi korrumpálódások folyamata a legtisztábban olyan zárt szakmai társadalmakban modellezhető, amilyen az építészeké, az orvosoké, a jogászoké, az újságíróké. Ezek szakmai szervezetei, az ott őrhelyre állított vezetők erkölcsi léhasága, igazodásvágya, pipogyasága évtizedek alatt kiölte a fajsúlyos értelmiségi szakmák ellenállóképességét, tartását. A szabad bölcsészek elmélkedő világa pedig megakadt a politikai/társadalmi/hatalmi folyamatok követő értelmezésénél. Igyekszik fogalmilag megragadni, leírni azt, – s e munkához hagyományos, ugyanakkor érvényüket vesztett metodológiákat használ: szociológiát, történettudományt, pszichológiát, stb. A valóság ugyanis mindezeknek ellenállni látszik. Gyorsabban változik, semmint fogalmi, teoretikai megragadása biztonsággal létrejönne, másrészt azt, mármint a valóságot itt és most teljesen más vágyak, szándékok és célételező erők formálják. Hiába írjuk le, hogy a társadalom működése mindinkább az uralkodó elit legfelsőbb szűk érdekkörének szolgálatába rendeződik, ha e fölismeréssel semmihez nem jutottunk közelebb. Hiába elemezzük az uralkodó szembeszökő mentális zavarait, ha e fölismerésből semmi nem következik. A mód tehát, ahogy a valóság belső ellentmondásait, igazságtalanságát, diszfunkcióit, hatékonytalan működését részletekbe menően és pontosan leírjuk, alkalmatlan rá hogy e problémákon változtatni tudjunk. A hit tehát, mely e módszertanokat mozgatja, hogy a hiba, a baj, a betegség, etc. később pontos elemzések révén elhárítható, naponta vezet hideglelős csalódásba. 
És ez pokoli frusztráló. Irritáló érzés, A privilegizált társadalmi pozíció, amely a bármilyen rendszerekben (kommunista diktatúra, tébláboló demokrácia) kiváltságos szerepet biztosított az értelmiség számára, amolyan belső meritokráciát működtetett, mára megszűnt. Az értelmiség nem kiváltságos többé, hanem szánni való éhenkórász. Lúzer, aki nem érti hogy mi veszi körül. Az értelmiségi ragaszkodik hozzá hogy meg szeretné érteni a valóságot, a hatalmat azonban ilyen vágy nem hajtja. Egyszerűen csak a maga képére akarja formálni azt. Ehhez pedig nem okvetlenül kell tudni mi a valóság, csak sokkal agresszívebben kell képviselni a célokat. Olyan erővel, amely kiszakítja a valóság eresztékeit és abba az irányba sodorja, ahová szeretnénk. 
Rég túl van Magyarország azon hogy a valóság formálásának munkájában tiszteletben tartson bizonyos játékszabályokat. A demokrácia nevű játék kis pisiseknek maradt, a nagyok már rég a másik szobában püfölik egymást, dugnak és drogoznak. Aki még komolyan veszi a demokrácia alapelveit: lúzer. Hogy ez arrogancia lenne? Jó vicc. Karibi jachtról, Porsche Cayennból és maholnap őrökkel védett frissen lopott birtokok köré emelt falak mögül nézve semmi jelentősége ennek. Van, aki érti és használja a valóságot és van aki csak a szavakkal játszik, mivel nem érti, kimarad a nagyok játékából, kritikai szempontjaival különben is csak botlasztó okvetetlenkedés ami csinál. A-karavánnak-haladnia-kell logika okán maga tehet róla, ha az út szélére rúgják. 
Mindezért ma a Raszputyin típus tobzódik újra. A holisztikusan látó tanácsadó, megmondó szerepbe keveredő kívülálló, aki nem elemez sokat, s aki jobban érti a hatalomgyakorlás természetét mint a társadalmi szegregáció folyamatainak problematikáját. Ez utóbbi ugyanis inkább untatja kicsit. Talán-talán egykori bútorrestaurátor, pályaelhagyó orvos, kit az értelmiségi vagy művész elit soha nem fogadott tagjai közé, helyette a valamennyi szereplőt lecsapható sakkfigurának tekintő hatalom helyezi őt a megmondó ember szerepébe. Működését nem szegélyezik önkorlátozó elvi szabályok, erkölcsi skrupulusok. Nem ragaszkodik sem a demokrácia sem a hétköznapi etika normáihoz, ellenben pontosan tudja kit hogyan kell vagy lehet megfelelő együttműködésre motiválni: megvétellel, zsarolással, bármivel. 
Itt az igazi dilemma. Hisz így legfeljebb a pálya mellől a száguldó szélben elvesző hangon rikoltozhatjuk mégoly rokonszenves és fontos szempontjainkat emberi jogokról, négymillió út szélén hagyott honfitársunkról, keresztényi kötelességről, bármiről. S amíg így működünk, az életünk és gyermekeink élete olyan szélhámosok kezében lesz kiknek szemében semmit nem érünk, s akik a maguk szűkre zárt körén kívül nincsenek tekintettel senkire. Ha meg felfogjuk a hatalom logikáját és nehézsúlyú politikai bűnözőkkel kívánunk ringbe lépni, akkor vagy elvérzünk az első menetben, vagy a 12. menet végére mi is véresek és büdösek leszünk. Annyi azért legyen meg, hogy az aréna nagyérdeműi, kik addig a pusztulásunkra fogadva helyezkedtek el székeikben, ekkor már bennünket fognak rajongva imádni, s a tegnapi idol péppé vert testét sietve kivitetik a függönyök mögé hogy látni se kelljen már az ilyen semmirevalót. Maffiával szemben a demokrácia olyan, mint nagypapa faragta fakard a tank ellenében. Hatékony harchoz nem mi értelmiségiek kellünk a kétségtelen baromi nagy eszünkkel, hanem elszántság, erő, a ha kell a bármikor övön alá ütés gátlástalansága. Olyasmi tulajdonságok, melyek nem úrinők és úriemberek finom jó ízlés vagy közérdekű jóakarat vezette életének jellemzői. Demokráciát csak olyanok fognak tudni megvédeni itt, akik megtanulnak verekedni. Pályájukat kivert fogak szegélyezik. Megtisztelő amikor pártok kíváncsiak még az értelmiség szavára, de látni kell, 2002 óta a belpolitika játékszabályai teljesen átalakultak. Aki e szabályok között képtelen eligazodni, hozzá se lásson. Aki pedig hozzálát, ne a levitézlett értelmiség, a mifélék szavára figyeljen, hanem olyanokéra, akik a valóságot meggyúrandó anyagnak tekintik, hisznek a változtathatóságában, de ahhoz nem elemzések és értékelések útján jut el, hanem ravaszsággal, erővel, 360fokos látásmóddal, a kanonizált gondolkodásmódok szakadatlan belső kritikájával. És jó szívvel. Mert ha ő is megrohad útközben, akkor itt tényleg nem marad remény.