Mozart-golyó

Közzétette:

TAMÁS ERVIN
A krónikus hírfogyasztó sűrű sorozatban olvassa rakja egymás mellé a valamiképpen összeillő híreket, s már nem a pumpa megy fel benne, hanem egyszerűen nem érti őket. Többszázezer forintos pulykapénzt vesz fel az igazságügyi miniszter, másutt a hivatali dolgozók egy rakat Erzsébet-utalvánnyal távoznak az ünnepekre, míg egy iskolában a Klik az igazgatóknak figyelmes levelet postáz, egy, azaz egy darab Mozart-golyóval, másutt fél bejglin és egy vitaminitalon osztozhat, egy felsőoktatási intézményben pedig egy doboz tojás volt a jutalom. Sem az ajándékozó, sem a megajándékozott viselkedése nem normális – egy normális, gesztusaiban mértékadó és mértéktartó országban. Nem volna sokkal kisebb udvariatlanság, ha egy tekercs vécépapírt küldenének így karácsony tájt, amikor a rettenetes mennyiségű elfogyasztott ételtől elrontja az ember a gyomrát. (Persze, nem mindegy hány rétegűt…) Nyilván a tekintélyes központ gazdálkodása ennyit engedett meg, láthatjuk, hogy ebben az országban minden filéérnek megvan a helye, nem futnak el a költségek – a főnök azonban kellemetlenül érezte volna magát, ha a jókívánságok mellé nem szolgál apró figyelmességgel. Eszébe sem jut, hogy ez épp az ellenkezője, nem lelkesít, hanem lelomboz, nem értékel, hanem lekezel, megaláz. Akik tehát küldték, magukról állítottak ki bizonyítványt, mert jobban tették volna, ha megelégszenek egy üdvözlőlappal. Azért nem valók a posztjukra, mert fogalmuk sincs, hogy miben hibáztak, s ha nem ismerik föl az első pillanatban, a további órák magyarázata felesleges.
A sajtó ezekről az esetekről úgy értesül, hogy a megajándékozottak közül valaki lefotózza, megmutatja, keserűen beszél róla – de sem az iskola, sem az egyetem nevét nem árulja el, ahogyan a magáét sem. Arról pedig nem szól a fáma, hogy hányan küldhették vissza a kis csomagot a feladónak. Elképzelhető, hogy nem sokan. És ez a meghunyászkodás legalább annyira jellemző közállapotainkra, mint a gesztus. Sok mindent félthet, aki ugrál. Leginkább az állását, csipetnyi politikai kiközösítéssel vegyítve. Pénzt, paripát, fegyvert adtunk oda részletekben, a civil kurázsi még az ennyire primitív helyzetekben is nehezen bújik már elő, a tartásunk van oda, de észre sem vesszük, vagy ha igen, a nyugalmunknak is vége, állunk szemben a tükörrel és képtelenségnek tartjuk, hogy ez velünk megtörténhet, hogy utána lekeverhessünk egy pofont a gyereknek, mert ahelyett, hogy a fára tenné, zabálja a szaloncukrot.
Mintha minden cserepeire tört volna az országban. Pedig nem. Egy szegedi taxis ingyen viszi haza a kórházból a kismamákat a csecsemőkkel, százak csatlakoznak az akcióhoz. A három újszülöttel anya nélkül maradt család számára néhány nap vagy 45 millió forint jön össze, több mint a Jobbiknak a büntetés kifizetésére. Így karácsony tájt valamennyi segélyszervezet gyűjtéscsúcsot javít, miközben a hivatal adminisztratív akadályokat próbál görgetni az ételosztások elé, mert majd ő megmondja, hogy a város melyik eldugott részén és ki merítheti kanalát az ingyen levesbe. Nem fotogén a szegénység. Különösen választások közeledtével. Bornírt politikusok szónokolnak elképesztő badarságokat, akcióznak egymást túllicitálva, hogy mutassák lojalitásukat – ennek jegyében ugyanúgy törik szét saját gerincüket, mint a Mozart-golyót titokban szemétbe dobó pedagógus. Nincs tantusz már, ami leessen – az önérzet fogyóeszköz. Így, tégláról-téglára szokott felépülni az a rendszer, amelyik tömegeket képes megigézni, majd, ha elmúlik a varázserő, káoszba kergetni. Mert akár hiszik, akár nem, a kevésbé informált közösségek számára a Mészáros-birodalomnál ijesztőbb jelkép a fél bejgli.
Volt egy legendás utcai felirat a rendszerváltást megelőző időkből: „Bolsik, ne merjétek emelni a sajtos pogi árát!” Tudjuk, hogy mi lett a vége. Pedig nem is emelték.