Rejtő Jenő: Jön a Morbicer

Közzétette:

Ma, 75 éve – 1943. január elsején – halt meg Ukrajnában a munkaszolgálatos Rejtő Jenő. Egy 2015-ben publikált, akkor előkerült, regényének részletével emlékezünk rá.

1.
Őfelsége bágyadtan hunyódó szemmel, könyökére támaszkodva hevert egy kényelmes, minden úri komforttal, tizenkét személyre berendezett pocsolyában. Mivel beteg volt, és a folyó felől igen sok szúnyog érkezett, megkérte udvartartását, hogy vinnék őt a sátrába halódni. Gondterhelt törzsfői még teljesítették ezt az óhaját. Szomorúan álltak ott körötte a kora délelőtti órákban, de mert csuklott is néhányszor, lemondtak az életéről, és elmentek halászni.
Lehet, hogy öreg volt már az uralkodó, de az is lehet, hogy a vacsorára megevett punktroller nevű előétel megártott neki. Reggelre kelve nyögött, a gyomrát fájlalta, rugdosott, és alattvalóihoz dobálta a keze ügyébe kerülő holmik. A Kilenc Erős, valamennyien miniszterek, élükön Viharlábbal, elmentek halászni. Útközben, mert mégis csak a király ilyen nagybeteg, odaszóltak a vén varázslónak, aki egy Tökász nevű volt. Timbuktui kopragyűjtő korában, nagyon régen még Kala-Kalának hívták. Csodálatos nevét egy átutazó fehértől kapta, akinek napszúrása volt. Ezt onnan tudták biztosan, hogy néhány vacak elefántagyarért egy Töltőtoll nevű fogpiszkálót, fél zsák sót, színes kartont és egy fekete szertartást adott, amit ha fejre tesznek, és azt mondják: Keménykalap, akkor nem lehet az embernek semmi baja. Többen csinálták ezt, és csakugyan nem lett semmi bajuk, mert nem olyan a szertartás, hogy beteg legyen tőle az ember. Ez a bolond, aki a napszúrás miatt legértékesebb holmijait odaadta nagydarab, sárga csontokért, elnevezte a varázslót Tökásznak, ami a fehérek nyelvén „ügyes és nélkülözhetetlen bennszülött férfiút” jelent, kissé tömören kifejezve. Miféle ügyetlen törzse lehet ennek a fehérnek? Varázslójuk: Kala-Kala úgy szólván hülyének számított, mert mindent elejtett és fordítva csinált, amihez csak nyúlt. De a Keménykalap szertartás az övé volt, és lopott hozzá egy Aktatáska nevű bűvös bőrt, amire a legjobban vigyázott egy jobb időkben elfogyasztott misszionárius, mert csak egyetlen darab volt belőle. A benne lévő töméntelen sok papírról azt mondta, hogy dollár nevű hulladék. Ezt a folyóba dobták, de az Aktatáska nevű varázslat úgy-ahogy gyógyította az álomkórt és a malária nevű forró reszketést, ezért Tökász lett a varázsló.
Ennek vagy ötven éve, és az ifjú varázslóból vén tolvaj lett.
A király nagyon beteg! – kiáltják a part felé sietve. – Gyógyítsd ki a bajából, vagy öld meg, hogy ne rugdosson!
Tökász halászni akart, de a Kilenc Erőssel nem mert ujjat húzni, tehát dühösen elindult visszafelé, sietve, hogy eleget tegyen a kötelességének. Amint belépett a király nyögve hozzávágott valamit.
Mifulgi! – szólt megbotránkozva. – A varázsló személye sérthetetlen!
Ki mondta?
Én.
Tudd meg, hogy tévedtél. Ha egy varázsló nem képes a törzsfőt meggyógyítani, az nem sérthetetlen.
Tökász nem vitatkozott. Letérdelt, és két ujjal, elgondolkozva megfogta a király nyakából lelógó Sámfát. Mifulgi otthoni viselete volt a Sámfa, úgyszólván háziruha. Ünneplője, a Habverő a sátor hátterében lógott, egy hosszú vasrúd mellett. Mifulgi már régen megmondta, hogyha elhalálozna, ami nem valószínű, úgy tűzzék, mint emlékművet a sírjára.
Király – mondta a varázsló. – Sajnos teljesen véged van.
De hát mi a bajom? – nyögte az uralkodó.
Figyelj, Mifulgi: neked a gyomrod elromlott. Ez a sok használattól úgyszólván elkerülhetetlen. Az emberi gyomor épp olyan, mint a nadrág: ha sokat használják, elszakad. Ezt egy fehér varázslótól tanultam, aki jól tudhatja ezt, mert több nadrágja is volt.
Azonban a nadrágot meg lehet foltozni!
Azonban felesleges. Úgyis kiszakad újra. Tehát legokosabb, ha a nyakába köti az ember. Hidd el, uram, hogy meg fogsz halni, és ne tarts fel, mert halásznom kell!
És kétszeresen sietett, hogy behozza az elpocsékolt időt. A dzsungel felett már merőlegesen állt a nap, úgy, hogy a pinceszagú sűrűbe is behullott egy-egy sugára a roppant fakoronák, kúszórotangok és indák tömör, végtelen hálózatán keresztül. Mindenki sietett halászni, madarak rikácsoltak, és ekkor Sátorfejű, akit hegyes koponyája miatt neveztek így, és hírnök volt, futva érkezett a Kilenc Erőshöz. Ezek rosszkedvűen fogadták, hogy minek macerálja őket folyton a törzsfő, amikor halászni kell.
A király szólni akar hozzátok, hogy mérhetetlen kincseit rátok hagyja.
A Kilenc Erős rövid tanácskozás után úgy határozott, hogy mégis elmegy Mifulgi sátrába. Hiába. Az uralkodó mégiscsak uralkodó. Meg kell adni a tisztességet, ami megilleti, ha vezérei körében akarja utolsó perceit tölteni. A sátorban körülfogták a nagybeteget, aki így szólt hozzájuk:
Oh, kilenc legerősebb harcosom, fiai Balonga istennek, akinek tizenkétezer keze van, minden kezén ugyanennyi ujja és minden ujja két embernél nagyobb! Oh, harcosok, harcosai Muruth istennő könnyeinek…
Nagy király – szólt Viharláb –, ezeket most hagyjuk. Csinálok egy új közmondást: Ki hosszasan szól, az rövidesen kimúlik.
Ez egy nagyon jó közmondás – jegyezte meg buzgón Lábkezű –, mert nekünk halászni kell menni.
Tudjátok meg hát, hogy rátok hagyom mindenemet. Legyen a tiétek a Habverő nevű díszruhám, sátram mellett elásott három hosszú kés, a sátram falának támasztott Lökhárító nevű emlékmű, nem beszélve a „Piszok tolvajok” nevű szertartásról, amit Lavór bűvkiáltással kerestek nálunk, aminek társaságában vízzel járkáltak a folyótól, hogy varázslatot űzzenek a testükkel. Egyetlen kívánságom ezért, hogy legjobb barátomat, akit mindenkinél jobban szeretek, a Tökász nevű varázslót velem együtt temessétek el.
Az a legkevesebb – legyintettek úgyszólván mindannyian. – Akár a feleségét is. Kérésed szót sem érdemel. Nem is tudom, hogy eddig miért nem temettük el?
Rövidesen elterjedt a végrendelet híre, hogy csak a Kilenc Erős örökölt.
Tökász érthető nyugtalansággal sietett az uralkodóhoz.
Uram, mért akarod, hogy engem eltemessenek veled?
Ha nem szeretnéd, akkor csináld azt, hogy éljek.
Király, te nem vagy vasból. Nagy tudósok megállapították, hogy az ember belső része olyan, mint egy bőrlábszárvédő. Ha sokat használták, el kell dobni. Egy híres néger orvostól tudom, aki igazán ért hozzá, mert már több lábszárvédőt is megevett.
Ha így van – felelte szomorúan Mifulgi –, úgy készülj el a legrosszabbra.
Ez esetben ismét megvizsgállak.
Most már egy belgyógyász lelkiismeretességével, igazán hozzálátott, hogy megvizsgálja a királyt, és roppant sokáig nézegette a sámfát.
Egy mentség van – mondta azután tompán.
Parázs? – kérdezte remegve a főnök.
Rosszabb… – és lehajtott fejjel sóhajtva mondta: – El kell hívatni Morbicert!
Viharláb kirántotta a tőrét:
Ezt vond vissza!
Kutya! – kiáltották a többiek. – E nép nem ismer megalkuvást! Ha kell, egyetlen jajszó nélkül elföldeljük Mifulgit, és ha úgy akarja a sors, hogy elássuk a varázslónkat, ám legyen! De a kimondott szót vond vissza, mert meglakolsz!
Megértlek benneteket – bólintott a törzsfő. – Legyen, ahogy akarjátok, és nem kell Morbicer. De akkor mindenemet a Kilenc Erős helyett az egész törzsre hagyom, kivéve a timbuktui városparancsnokot, mert azt a vállamra tetoválták.
Uram, te előbb-utóbb mindenkit a sírba viszel – siránkozott a varázsló.
Úgy vélem – szólt rövid tanácskozás után Viharláb –, hogy bármilyen áldozatot meg kell hoznunk, ha Mifulgi királyunkról van szó. Ő vezet bennünket, és mi hűséggel követjük. Hívassuk hát a Morbicert.
És lőn.
A kunyhó előtt elterjedt a hír, suttogva adták szájról szájra, anyák megkeresték gyermekeiket, harcosok otthagyták csapdájukat és a halászatot, mindenki a kunyhóba vonult, és a közelben lakó, fákon tanyázó törpenégerek ajánlották magukat és elköltöztek a közelből. Felriadt madarak rikácsoltak idegesen, leopárdok és oroszlánok behúzott nyakkal, lehorgasztott fejjel, sietve elcsörtettek a távoli, áthatolhatatlan sűrűbe, és döbbent majmok fáról fára lendülve vitték a hírt, amitől kihalt lett a környék, és maga a vadon is beleremegett:
Jön Morbicer!

Thuróczy Gergely (szerk): Az ellopott tragédia – Rejtő Jenő emlékkötet, PIM – Infopoly Alapítvány, Budapest, 2015.