Nagy Bálint: A Beszélő alapítása

Közzétette:

Már 78-at írtunk. Akkor még nem voltak ellenzéki szervezetek, de a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk például. Meg akkor már az adyligeti kommuna megvolt,. A VÁTI ugye egy teljesen más világ. Ott kezdtem először olvasgatni olyasmiket, amik már nem ház-léptékű ügyek. Regionális tervezésben vettem részt, és lakásépítésről szóló tanulmányokat írtam. Érdekes társaság volt. Baráth Etele volt az osztályvezető, ott volt Koszorú, Hegedüs András, Nagy Béla, aki most a legnagyobb magán-várostervező cégnek a tulajdonosa és vezetője. Ott volt Schneller István, aki húsz évig volt Budapest főépítésze. Ott volt Szaló Péter, aki most államtitkár a minisztériumban. Ott volt Miklóssy Bandi, aki aztán később szamizdat-ügyben fontos figura lett, és aztán Andrásfalvynak volt államtitkára talán, vagy tanácsadója. Tehát ő a nemzeti vonal felé orientálódott. Szóval jó döntés volt odamenni. Lehet, hogy nekem való világ lett volna ott maradni – de hát nem így alakult. Ugye ez az ellenzéki tevékenység legelején volt. A Charta ’77-et én még nem írtam alá, csak a 79-est. Hogy miért nem, azt már nehéz megválaszolni. Harmincnégyen írták alá, szinte mindenkit ismertem már, tehát lehetett volna. Én akkor még nem voltam még benne ebben a dologban. De a Hétfői Szabadegyetemre már jártunk. De az is olyan pikáns! 72 óta volt „táncrendem” – táncrendnek hívtam a határidőnaplómat –, és abban volt olyan, hogy egy oldalpáron az volt az egyik oldalon, hogy Tőkei-szeminárium, a másikon meg hogy Szabó Miki Szabadegyetem. Tehát ez a két dolog még erősen együtt volt. Adyligeten, ahol együtt laktunk, ott volt a Koszorú is meg a Farkas Péter is, aki a közgázon volt tanársegéd, mindketten párttagok voltak. Farkas Péter révén kerültem be a Tőkei-szemináriumra. És közben meg már jártunk egy másfajta szabadegyetemre is. A Szabó Miki-félére.
Mindenesetre mi a saját első szabadegyetemünket is megszerveztük. Bakondi János műegyetemi tanár, aki azon túl, hogy az épületszerkezettani tanszéken tanított, építészetfilozófiával foglalkozott, és ebből tartott lakásszemináriumi kurzust, ami iszonyú fontos volt. Mai napig egy csomó dologban abból élek, amit akkor tőle tanultam. Ez még a Repülő Egyetem előtt volt. A Műegyetemre járók tudták, hogy Bakondi tanár úr mással is foglalkozik, mint amit tanít. És őket ez nagyon érdekelte.
A Bölcsészkaron volt egy diákmozgolódás: az Oktatásügyi Klub. Ez, gondolom, 77–78-ban lehetett. Tehát ez már egy picit átfedett a Hétfői Szabadegyetemmel. Én mint kívülálló és egy pár évvel idősebb, kvázi mint konzultációs partner – nem mondtunk akkor még ilyen csúnyákat –, ott voltam, meghallgattam a vitákat az egyetem vezetésével, és utána próbáltuk kitalálni, hogy mit meg hogyan lépjenek. Ez is nyilván az ELTE KISZ-en keresztül szerveződött, mert másképp nem szerveződhetett. De ennek már egy önálló formája volt.
Az Irinyi utcában legalább négyen laktunk együtt, de lehet, hogy még többen. Egy szoba-hall volt, úgyhogy minden bútor alatt aludt valaki… És akkor eldöntöttük, hogy keressünk egy házat, ahol lehet közösen élni. Nemigen beszéltünk még kommunáról szerintem, majd csak kicsit később.
Akkor már a második családi házam épült Adyligeten, és oda jártam ki művezetni. Egy matematikus–ügyvéd házaspárnak készült ez a ház. És az ügyvédnőnek mondtam, hogy házat keresünk. És egyszer csak azt mondta, hogy a szomszédban van egy negyvenhárom négyzetméteres faház, ami eladó. Elmentünk, megnéztük, és hát maga volt a mámor. Egy faház, egy hatalmas telken, egy nagyszoba – egy szoba volt – meg egy nagyon pici szoba, fürdőszoba, konyha, gardrób – félkész volt az egész. És ehhez voltunk öten, fiúk, meg a baráztnőm. Így éltünk mi aztán együtt. Erős Kata, Koszorú Lajos, Szilágyi Saci, Farkas Péter, Burits Oktáv és én. Aztán sokan jöttek-mentek újabbak. Itt elkezdődött aztán a Helleréknek a ronggyá olvasása. Ez megjelent az Új Írásban. Fénymásolt példányunk volt belőle, pedig akkor még nagyon kevés fénymásoló volt, és ez egy kifejezetten ronggyá olvasott xerox példány. Sok-sok mindent olvastunk. Mentek a viták hajnalig. Más volt a Petrivel Lukácsról beszélgetni, mint, mit tudom én, Farkas Péterrel, aki marxista volt.
Nemcsak a Szabadegyetem volt, hanem voltak szemináriumok is. Ezeket a kiscsoportos foglalkozásokat zömmel Szabó Miki tartotta: 56-ról, Oroszországról stb. – rettenetesen jó, okos dolgok voltak. Rengeteg jó történet volt. Matolay Magdi Tűzoltó utcai lakásában Tamás Gazsi tartott előadást Erdélyről. És az egyik szünetben egyszer csak a Körútról egy borízű hang hallatszott fel, amint azt kiabálja, hogy: „Éljen Sztálin, éljen a Párt!” Elképesztő röhögés volt. Aztán Hegedüs András, Zsille tartott előadást. Ezek mind nagyon fontos és soha nem hallott dolgok voltak, különösen egy építész számára.
A buli nagyon fontos meghatározó forma volt Adyligeten, mert egyrészt fiatalok voltunk és jó volt bulizni, másrészt az volt a konspirációnak az egyik legfontosabb területe. Aki kicsit is ismeri Kis Jánost, az tudja, hogy ő valószínűleg nem táncolni ment egy ilyen buliba, meg nem is csajozni, hanem azért, mert dolga volt ott. És a SZETA-bál is egy ilyen nagy adyligeti kerti buli volt, ahol gyűjtést szerveztünk. És volt még egy érdekes dolog: a „nem karácsonyozók karácsonya”, akik ugye vagy vallási, vagy politikai okok miatt nem karácsonyoztak. Én gyűlölöm a karácsonyt. A legagresszívabb dolog: akkor minden alá van ennek a történetnek rendelve. Karácsonykor nem lehet elmenni egy kocsmába, minden be van zárva, sőt a járművek sem járnak. Négy óra után nincs tömegközlekedés karácsonykor. És voltak zsidó barátok, meg egyedülállók, és akkor mindig jó nagy buli volt. Petri, Bence, Sulyok Miklós, de volt olyan is, aki a családjával letudta a kötelező karácsonyi izét, és utána kijött éjszakára. Ez inkább intim buli volt, tíz-húsz fős. nem olyan, mint ezek a nagy bálok. Konspiráció, zene, tánc, csajok, pia – ez így mind együtt.
És nagyon érdekesen bővült ez a kör. Például a fizikai munka kapcsán. Ugye nem csak én voltam munka és jövedelem nélkül, hanem rengetegen. Föl nem tudnám sorolni, hogy ki mindenki dolgozott velem, Jeles Andrástól kezdve Kardos Andráson, Hamburger Misin, Eörsi Lacoson keresztül rengeteg ember. És sok totál „anti”, akik életükben nem fogtak kalapácsot a kezükben. De hát meg kellett valamiből élniük. Iszonyú mennyiségű tetőt, házat csináltunk. Még egy érdekessége volt ennek, hogy majdnem mindig én voltam az egyetlen szakember.
A SZETA (Szegényeket Támogató Alap) egyértelműen a szabadegyetemi kapcsolatoknak köszönhető. Solt Ottilia, Lengyel Gabi, Pik Kati, Nagy András, Matolay Magdi, Havas Gábor összeültek. Mindnyájan szociológusok voltak és Kemény-tanítványok. 1979. szeptember-októberben kezdtek el arról beszélni, hogy valamit kellene csinálni. Én ezeket az embereket már ismertem a Szabadegyetemről, Adyligetről. És akkor jött egy föladat, hogy egy – azt hiszem – pásztói cigánycsalád megszerzett egy szárazmalmot bontásra, hogy megkapják építőanyagnak. És ehhez kellett volna egy felelős műszaki vezető. Kézenfekvő volt, hogy nekem szólnak, engem már legalább ismertek. És én ezt elvállaltam, de nem úgy, hogy annak a felelősségét vállalom, hogy a romák elbontják maguknak, és valami baj történik velük, hanem mi lebontjuk nekik az egészet. Tehát addig, ameddig a dolog kockázatos, addig mi csináljuk. Úgyhogy lementünk nyolcan Pásztóra: Hegedüs András, Bálint Péter, Koszorú Lajos, Domokos Jancsi, nem tudom, még kik. Azt hiszem, Eörsi Lacos mintha már akkor is ott lett volna, de lehet, hogy ő később keveredett ide. De nyolcan lementünk, és két nap alatt szétkaptuk ezt a malmot, de úgy, hogy szájtátva bámult bennünket száz ember. Fantasztikus traktát kaptunk, rántott hús rántott húst ért, és pálinka bort. Tehát így kerültem én a SZETÁ-hoz. Az alapító nyilatkozat, szerintem, decemberi. Az egy ilyen A/5-ös kis fekvő lap volt, amit nyolcan írtunk alá. [Havas Gábor, Iványi Gábor, Lengyel Gabriella, Matolay Magdolna, Nagy Bálint, Pik Katalin, Solt Ottilia és Nagy András, 1979–80 fordulóján.]
Elsősorban a Szabad Európán keresztül került nyilvánosságra, de csináltunk egy nyilatkozatot, voltak aláírt példányai, és ezt aztán valahogy sokszorosítottuk, és így itthon is terítve lett. Annyi volt a különbség a Beszélőhöz képest, hogy itt nevek már voltak, de címek, telefonszámok még nem. Kitaláltam, hogy legyen egy Kocsis-koncert. És elmentünk Rajk Lacival Kocsishoz, aki el is vállalta, de ez kitudódott, úgy, hogy engem őrizetbe vettek, és volt nálam ötszáz meghívó erre a dologra. Ez 80-ban volt, mondjuk. Természetesen az épületet bezárta a rendőrség, ott volt egy kétszáz fős tömeg előtte, akiket föloszlattak, és nem lett Kocsis-koncert. Viszont lett az aukció. Végigjártam háromszáz képzőművészt, és iszonyú mennyiségű műtárgyat összeszedtem. De olyanokat, hogy Bálint Endre, meg Borsos, meg Barcsay Jenő bácsi, Vilt Tibor, meg aztán Erdély Miklós, meg Szenes Zsuzsa, meg a fiatalok… Gyakorlatilag alig volt, aki nemet mondott. Úgy volt, hogy ez is egy olyan lakásrendezvény lesz, mint a többi. De ott volt a háromszáz műtárgy! És Nagy Andrásnak Bereczky Loránd – aki akkor az MSZMP KB tagja, a képzőművészeti pártreferens – évfolyamtársa volt. És amikor megvoltak a műtárgyak, akkor András azt mondta, hogy ez így nem mehet! Elment, bejelentkezett Bereczkyhez, és elmondta, hogy ha mi lakáson kezdünk el árulni – és sorolta a művészeket –, akkor ebből botrány lesz. Ez nektek sem jó, nekünk sem jó. Találjunk ki valamit! Nyilván nem Bereczkyn múlott, hanem Aczél elvtárs volt fölötte, vagy lehet, hogy még följebb, ezt nem lehet tudni. (Aczél fölött már nem volt más, csak Kádár elvtárs.) Először elkezdtek sunyiskodni, első körben a Pataky téri Művelődési Házat ajánlották. Oda útlevél kell! Műgyűjtő nem jár a X. kerületbe, a Pataky térre, az nincs rajta a térképen. Ez számunkra nem volt elfogadható. De olyan erős volt a pozíciónk a mögöttünk álló művészek meg műtárgyak miatt, hogy azt tudtuk mondani, hogy nem. És addigra már elkezdtük szervezni a közönséget is, tehát a gyűjtőket. Végül a művészetbarátok klubja lett a helyszín a Kinizsi utcában, ahol a közönség otthon volt. Sőt megjelent az ÉS-ben meg a Népszabadságban is, rövid hírként, hogy ez lesz, de ott már nem szerepelt, hogy SZETA-aukció, csak hogy kortárs művészeti aukció, ami egyébként önmagában is fontos, mert ez volt az első kortárs művészeti aukció az országban. Az volt a másik kikötése a pártnak, hogy létre kellett hozni egy művészeti bizottságot, hogy azoké a pénz, tehát a SZETA nem szerepelhetett ebben a dologban. Abban Somogyi Győző volt benne, Bikácsi Daniela, Ábrahám Rafael, Bráda Tibor, Deim Pál, Melocco, Szemadán György, Váli Dezső. És akkor megcsináltuk a kiállítást. Jerger Kriszta szervezte, iszonyú jó volt. Vagy százötvenezer forintot árultunk. Az akkor nagyon nagy pénz volt. Amikor befejeződött, és elment a közönség, akkor Bereczky meg egy csomó rendőr, meg nem tudom én, ki, még bementek az irodába tárgyalni a művészeti bizottsággal. Tehát még akkor is necces volt, hogy ráteszik a kezüket a pénzre. Nem ez történt. Hogy miért, azt nem tudom. Lehet, hogy három évvel később mindnyájunkat becsuktak volna emiatt, de akkor pont nem. Szóval, megmaradt a pénz.
És méghozzá nagyon jól fialt a pénz, mert Demszky ezt zseniálisan csinálta. Volt egy házépítési ügy, valahol Szabolcsban, egy cs-lakás ügy – vagyis csökkentett értékű –, ahol egy cigánycsalád nem kapta meg a támogatást. És Demszkyék odamentek, és azt mondták, hogy akkor a SZETA kifizeti. Na, abban a pillanatban meglett a támogatás, nehogy a SZETA kifizesse! Úgyhogy így sokszorosan meg lett ez a pénz forgatva.
Petrivel való megismerkedésemhez két dolog kapcsolódik. Gyuriról mindig mindenki azt gondolta, hogy rögtön meg fog halni. Nekem 79-ben vagy 80-ban azt mondták, hogy gyorsan ismerkedj meg Petrivel, mert mindjárt meg fog halni, nincs sok hátra. A másik történet pedig, hogy volt egy gyűjtés Gyuri számára, minden hónapban kapott egy csekken pénzt, amit Kenediék szedtek össze, pár száz forintokból. Megismerkedésünkkor is éppen nagyon szüksége volt pénzre. Úgyhogy először ezért találkoztam vele a Pozsonyi úton egy presszóban. Adtam neki pénzt, és egy hét múlva Adyligeten laktak. Szóval ez egy pillanat alatt történt. Gyuri a legokosabb emberek közé tartozik, akiket valaha ismertem, és iszonyú jól értettük egymást. Előolvasott nekem. Mindent olvasott, és szólt nekem, hogy Bálint, ezt olvasd el, meg ezt olvasd el, meg ezt olvasd el! A többivel nem kell foglalkozni. Én csak azokat olvastam el, ami fontos volt, meg amit tudni kellett, meg amit érdemes volt. És utána mindjárt meg is lehetett beszélni. Ez hihetetlen jó dolog volt.
A Beszélő úgy kezdődött – és erről sok történet van –, hogy Szilágyi Saci összehívta Kenedi Jancsi lakására ezt a bizonyos „legyen vagy ne legyen” összejövetelt. Már itt eltérnek a vélemények, hogy hányan voltak. Én határozottan nagyobb létszámra emlékszem. Úgy látom magam előtt a teret, hogy ötven-hatvanan kellett hogy legyünk, de sokak szerint csak húszan-harmincan voltunk. Az volt a közhangulat, hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert nincs, aki szerkessze, nincs, aki írjon bele, nincs, aki nyomtassa, nincs, aki terjessze, nincs, aki olvassa. Tehát ki lett mondva, hogy nem. Voltak pikáns ötletek – ez ugye, Khomeini után volt –: például Konrád fölvetette, hogy csináljunk hangos újságot, magnókazettával. És itt hangzott el Petrinek az a híres mondata, hogy „hagyjuk ezt a lila faszságot, csináljuk meg”. Ezt nem hangosan mondta. És utána az utcasarkon megbeszéltük, hogy mégiscsak csináljuk meg. Saci mindenképpen ott volt, Petri mindenképpen ott volt, meg én, és vagy Haraszti volt ott, vagy Kis Jancsi. Én azt gondolom, hogy négyen voltunk. Ezután Saci ment el tárgyalni Kőszeghez, meg Iványihoz. Kőszeggel ott ismerkedtem meg, amikor először összeült a szerkesztőség. Ez már a lakáson, az előszobájukban volt. Arról folyt a beszélgetés, hogy mi legyen az újság címe, és amikor megjelent Iványi, és akkor bemondta ezt a címet.
Tehát ülünk Kőszegéknél az előszobában, ez a fogorvosi rendelőnek az előszobája. Hogy miért gondoltuk, hogy kevésbé hallgatják le, mint a Kőszegék szobáját, vagy a fogorvosi rendelőt, vagy a konyhát, azt nem tudom. Persze úgysem lehetett elkonspirálni, mindnyájunkat követtek, nyilván le is hallgattak. Életünkben annyit nem sétáltunk, mint azokban az években, mert ami olyan témájú beszélgetés volt, azt az utcán sétálva bonyolítottuk le. Most tök véletlenül rátaláltam egy filmre, A demokratikus ellenzék, amiben a Bizottság együttes zenéje van. És az első kockák azok a fotók, amelyek az egyik adyligeti sétán készültek: ahol Rajk, Haraszti, Ottilia, Nagy András, Saci.
Az indulás elég hosszú folyamat volt, ki kellett találni a Beszélőt, meg kellett szervezni a nyomtatást. Ez totálisan konspirálva volt, erről Kis Jánoson meg rajtam kívül senki nem tudott. Mi is egészen konspirált körülmények között, egy lakásban találkoztunk csak a nyomdászokkal, és Réti Andrea vitte el Magyar Bálint feleségének a kéziratot, aki eljuttatta a nyomdába. Sőt, Jancsi nagyon okos feltétele volt, hogy csak akkor indulunk, amikor már két nyomdagép van. Tehát ha az egyiket lekapcsolják, akkor legyen azonnal a tartalék. Bár nem történt meg a lekapcsolás, hála Istennek! Vagy kézenfekvő lett volna egy szerkesztőségi ülésre odajönni a rendőrségnek, vagy a lapzártakról eljövő szerkesztőktől elszedni, ami náluk van – de ez soha nem történt meg. Az első pillanattól kezdve Jancsié volt a főszerep. Tehát attól függetlenül, hogy ez soha nem volt kimondva, nyilvánvaló volt, hogy ő a főszerkesztő. Őt mindenki elismerte. És mindenkinek volt ötlete, természetesen mindenkit más dolgok foglalkoztatták. Én mindig kilógtam ebből a történetből, mert se bölcsész, se írástudó nem vagyok. De mindig figyelembe vették az álláspontomat, a szerkesztőségi értekezleteken is. Értelemszerűen én nem javítottam szöveget, mert én ehhez nem értek, meg nem az én dolgom. Hamar kezdtek kialakulni a területek: Kőszeg Feri a jogvédő ügyekkel foglalkozott, Kis Jancsi a koncepcionális dolgokkal. De azt kell mondjam, hogy nem volt olyan Kis Jancsi által jegyzett vezércikk, amit előtte ne beszéltünk volna végig, és ne tükrözte volna mindenkinek az álláspontját, amikor megjelent. Sok nagy vita volt, nem alapvetők, de egy vesszőn is akár. És hát nagyon fontos, hogy többször változott a hely. A sorrendet már nem tudom megmondani –, de voltunk Kis Jancsiék konyhájában, voltunk Saci albérletében, voltunk Haraszti Miki albérletében. Tehát sokfelé bóklászott a szerkesztőség abban a három évben, amíg én benne voltam. A nyomdával való kapcsolat meg a terjesztőhálózat az én feladatom volt. Én építettem föl. A terjesztőhálózat egy piramis volt. Készült ezer példány. Először a fele elkerült a főterjesztőhöz, aki Miklóssy Bandi volt, akit én hoztam be a csapatba, mert a VÁTI-ban munkatársam volt, és ő elvállalta. Tőle elvitték két emberhez, akikhez kétszázötven példány került, azok elvitték olyanokhoz, akikhez ötven példány került. És aztán az elment a huszonötösökhöz, azt hiszem, még ötös is volt. És csak az ötösnek volt szabad árusítania. És így csak az ötös bukhatott le. Ha maga egy huszonötös terjesztő, akkor én nem vehettem magától, hiába sejtettem, hogy ott van ez a huszonöt példány. Csak az ötösek voltak, akik nem voltak konspiráltak. Ezt persze nem egyedül találtam ki, megbeszéltük Jancsival, meg elmentünk Donáth Ferenchez, a régi illegális kommunistához tanácsokat kérni. Értett ehhez a dologhoz. Ő azt mondta, hogy nincsenek szabályok. Mindenki csak annyit tudjon, amennyi rá tartozik – ez az egyetlen fontos szabály. És ezt be is tartottuk. Volt olyan szerkesztő, akinek a felesége vagy a barátnője terjesztő volt, de nem tudott róla! Így működött, és ezért működött. A festék jelentős részét külföldről szereztük be: Franciaországból, Svájcból, Németországból. Jöttek-mentek a barátok, az ismerősök. És jöttek-mentek a sportszatyorban a festékek, amit valaki becsempészett…

A Butik történetének én az elejét meg a végét tudom. Kitaláltuk, hogy kellene valami ilyesmi. És akkor volt az az adyligeti konspirációs séta, amiről a fotó készült, és akkor ott lett Rajk fölkérve. Nem kellett nagyon kapacitálni. Hogy miért Rajk? A védettsége, a központi hely (Galamb utca) miatt, szóval sok szempontból ő volt erre a legalkalmasabb személy. A vége pedig 84, amikor kilakoltatták Lacit. Tudtuk, hogy jön a rendőrség, és ezért odamentünk néhányan. Pécsi Vera volt ott, Szikora János mint a lakás bérlője, vagy nem tudom én, kije. Ott volt talán Vági Zsuzsa. Mindenkit fölszólított a rendőr, hogy menjünk el. Mondtuk, hogy nem. Akkor fölszólítottak bennünket, hogy vegyünk részt a lefoglalásban. Ezt is visszautasítottuk. És akkor csak Rajk maradt ott, meg Szikora. És bennünket meg elvittek az ötödik kerületi kapitányságra, a Parlament mögé, azt hiszem, a Szalay utcába, valamikor reggel kilenc vagy tíz óra körül. Ott ültünk egy szobában, étlen, szomjan, senki nem kérdezett tőlünk semmit. És amikor befejeződött a kilakoltatás, kilöktek bennünket az ajtón, hogy menjünk Isten hírével. Mindent elkoboztak a Butikból. Aztán még újraéledt Rajk Júlia lakásában, amikor meghalt, a Hankóczy utcában, de ott abba kellett hagyni, mert az a lakóközösség rosszul viselte ezt, a ház lakói följelentették őket.

Amikor Károlyi Mihály meghalt, a felesége a telkükön – a dél-franciaországi Vence-ben – létrehozott egy nemzetközi művésztelepet. A telep úgy fejlődött, hogy azok az államok, akiknek a művészeit Károlyiné meghívta, építettek ott egy műteremházat vagy egy lakóházat. Rajk történelmi okokból kifolyólag jó ismeretségben volt Károlyinéval, és egy találkozás alkalmával Károlyiné mondta neki, hogy szeretne egy műteremházat építtetni vele. És Rajk – mint Kis meg Bence –, szimbiózisban volt Bachmannal. (Sajnos, az a párhuzam is megvan, hogy ők is összevesztek.) Szóval közösen csináltak egy rajzot, egy víziót, és Rajk engem hívott ki, hogy építsük meg ezt a házat. Így kerültem oda 1983-ban. De egyikünknek se volt útlevele, úgyhogy a Károlyiné meghívta Kornidesz elvtársat magához, ahol Kornidesz elvtárs azt mondta, hogy „természetesen az elnökné asszony kérésére a fiúk kapnak útlevelet”. Úgyhogy kaptunk útlevelet. Ez 83 októberében volt….

Az interjút Nagy Bálint Ybl-díjas építésszel 2009-ben készítette, és a visszaemlékezést szerkesztette Kőrösi Zsuzsanna. A visszaemlékezést rövidítve közöljük.


Az Oral History Archivum engedélyével