2018, avagy hogyan látták 1968-ban?

Közzétette:

PAUL COLLINS
Ha 1968 májusában arra vagy kíváncsi, milyen lesz a világ ötven év múlva, akkor elsétálhattál volna a londoni Abbey Roadra, ahol esetleg meghallgatod, amint éppen felveszik John Lennon új dalát, aminek az volt a címe: Revolution. Vagy bemész a New York belvárosában lévő, nem túl elegáns Hilton in Manhattanbe. Nem lennétek itt kevesen. A Foreign Policy Association, vagyis a Külügyi Társaság ugyanis ezer embert hívott ide. „Vezetőket és jövendő vezetőket”. Olyasféléket, mint John Kenneth Galbraith közgazdász vagy Arthur Waskow béke-aktivista. Ötven éves volt ekkor az FPA, ezért logikusan arra kérte a meghívottakat, nézzenek már előre 50 esztendőnyit, és mondják meg, milyen lesz a világ 2018-ban.
Az időzítés nem volt igazán kedvező. Amerika városaiban éppen takarítgatták a Martin Luther King meggyilkolását követő lázadások nyomait. Izzott a hangulat a Demokrata Párt nyári elnökjelölő konvenciója előtt. A jövő tűnt az egyetlen biztos helynek, ahová el lehet menekülni a jelen elől. Több mint nyolcszázan jöttek a Hiltonba a konferenciára. Edwin Yoder újságíró az írta ekkor: „A nagy bálteremben találkoztak. Ez annyira jövőbeli helynek tűnt, mint egy 1920-as kisvárosi mozi nagy terme”.
A meghívottakat az FPA gondosan két csoportra osztotta. Az egyikbe az 55 éven fölüliek, a másikba az 55 éves kor alattiak tartoztak. Ugyanakkor – kevésbé gondos módon – a fiatalabb csoportból nem választottak fő-előadót. Az idősebbek a jövőbeli műanyag és plazma repülőgépekkel szórakoztatták magukat, és nem szóltak egyetlen szót sem Vietnamról és az utcai zavargásokról. A fiatalabbak zúgolódtak. A Students for a Democratic Society tagjai mikrofont követeltek és egy levelet köröztek. „Mi ez a konferencia? Vita vagy agymosás?” Waskow manapság a Philadelphiában lévő Shalom Center rabbija, akkor tagja volt ennek a diák társaságnak. Azt mondja, hogy érdekelte a jövő, de nem hitt a jövő-becslésben. Akkoriban már tíz éve dolgozott soha be nem fejezett könyvén, amelynek ez lett volna a címe: „ Feljegyzések 1999-ből”.
– Érdekelt a változó világ – mondja most Waskow. – De nem az, hogy próbáljuk megjósolni a jövőt, hanem, hogy hozzuk létre a jövőt”.
Az ifjú aktivisták nem egyedül követték vizsgáló szemekkel az eseményt. FBI ügynökök is figyelték a jelenlévő SDS tagokat. No, nem kiemelt figyelemmel, mert ezek a karót nyelt FPA-t is megfigyelés alatt tartották kommunista szimpatizánsok után lesve. Michael Zweig – aki jelen volt a konferencián, és az SDS-nek egyik alapító tagja volt – kicsit hitetlenkedve hallotta, hogy titkos ügynökök nyüzsögtek a helyszínen. „Szerintem ott mindenki kommunista volt, nem?”, tréfálkozott.
Hát ha a részvevők, akármelyik csoporthoz is tartoztak, magabiztosan néztek előre, és megsejtették, mi lesz 2018-ban, akkor bizony nem igen látták előre, hogy mi történik 1968-ban. Egy héttel később meggyilkolták Bobby Kennedyt. És felfogni a jelent legalább olyan nehéznek tűnt, mint előrelátni a jövőbe. És akkor megjelent a könyvesboltokba a konferenciáról szóló kötet „Toward the Year 2018” ( „2018 felé”). „Sokkal szórakoztatóbb, mint a sci-fi” állítja a borító. És a hátoldalon ez található: „2018 nyarán a szobádban lévő három dimenziós televízió képernyőjén megjelennek a hírek az anti-gravitációs övről, arról, hogy ember-alkotta hurrikán semmisítette meg az ellenséges flottát, amely épp elpusztított egy semleges országot, és hogy egy utas zsebkomputere akadályozott meg egy légi katasztrófát”. A borító felteszi a kérdést: „2018-ban még mindig küzdünk faji problémákkal, gazdasági depresszióval, vagy egy másik Vietnammal?”
Ugyanakkor a könyv nagy része még mindig a tudományos fantasztikum kategóriájába tartozik. A tizennégy szerző között volt Herman Kahn fegyverszakértő, Charles DeCarlo az IBM automatizálási részlegének vezetője. Írásaikban, és a többi cikkben nem nehéz vad állításokat találni. Charles Scarlott, a Stanford egyik szorgos alakja azt jósolta, hogy az atomreaktorok adják majd az amerikai energia-ellátás zömét, a földgáz jelentősége csökken. Azt jósolja, hogy a földgáz kitermelés szintje esetleg visszatérhet atombomba robbantásokkal végzett feltárások segítségével. Ithiel de Sola Pool, a MIT professzora úgy látta, hogy a nemzetek tökéletesen ellenőrzik majd a gazdaságot. „Meg tudják majd határozni a foglalkoztatás szintjét, az iparosítás mértékét, a nemzetjövedelem növekedésének ütemét.” És úgy vélte, „lényegesen csökkenni fog az ellenőrzés az emberi törekvések fölött, az erőszakos cselekményeket kivéve.” Thomas F. Malone a tekintélyes meteorológus szerint „1980 végére” nagy valószínűséggel képesek leszünk „elfojtani a villámlást”.
De minden szórakoztatóan hibás előrejelzés mellett volt, ami idegesítően közel járt a valósághoz. Ugyanez a Thomas Malone (aki a hurrikánok hadba állítását is jósolta) azt mondta, hogy a szén-dioxid szint emelkedése akaratlanul is „nagyarányú éghajlatváltozáshoz” vezet. Ez a globális veszély arra sarkall, hogy létrejöjjön egy olyan nemzetközi testület, amely „rendőri hatáskörrel rendelkezik” és (tette hozzá fájdalmas módon) „olyan távol áll a politikától, mint csak lehetséges”.
Gordon F. MacDonald, a klímaváltozásra figyelmeztető tudósok egyike azt az 1968-ban eretnekségnek számító gondolatot fogalmazta meg, hogy a bolygóközi űrutazásnak kevés értelme van, az Apolló missziók politikai haszna elmúlik, de megmarad a meteorológiai és kommunikációs mesterséges holdak rendszere. Ezáltal pedig olyan gigantikus, globális kommunikációs rendszer jön létre, hogy „magunkkal hordhatunk” majd egy bármikor elővehető adatbankot.
A „2018 felé” következetesen foglalkozik a komputereknek a mindennapi életben való alkalmazásával. Üvegszálas optikai kábelek, műholdas kommunikáció, hordozható eszközök az „univerzális telefonbeszélgetések számára”, a magánéletbe való behatolás…Mind ott van.
John R. Pierce, a Bell Laboratóriumok igazgatója néhány briliáns megállapítást tesz arról, hogy a telefonok nyomógombjai segítségével szövegeket lehet formálni, képeket lehet továbbítani és online módon lehet majd szerkeszteni. „Ennek révén mai értelemben vett nyomdai minőségű dokumentumok válnak előállíthatóvá”. És itt van újra Ithiel de Sola Pool, a szabad szerelem és az ellenőrizhető gazdaság apostola, aki öt évtizeddel az Equifax, a Facebook és a Google előtt azon gondolkodott, hogy a személyes adatok „számítógépeken tárolva és fantasztikus mértékben manipulálva” lesznek. „2018-ban egy kutató képes lesz a gépe előtt ülni és a boltok adataiból létrehozni egy táblázatot olyan emberek vásárlási szokásairól, a vásárolt áruk áráról, akik alacsony képzettségűek és családjukban van egy munkanélküli”. Vagyis, teszi hozzá Pool, „meg lesznek ennek technikai feltételei, de vajon joga is lesz ehhez?”
Egy évvel az egyetemek és kutatóintézetek közötti számítógépes hálózat, az arpanet elindulása előtt Anthony Oettinger, a Harvard tudományos munkatársa, a Vannevar Bush által Memexnek nevezett, és 1945-ben vizionált elektromechanikus és audiovizuális szövegolvasó eszköz gigantikus változatán gondolkodott, ami elég jó összefoglalója volt 1968-ban az internetnek. Oettinger nem volt utópista. Esszéjét ezzel a címmel írta: „Az elektronika képes forradalmasítani az oktatást, de nem valószínű, hogy megoldja a csalás problémáit”. Különösen szkeptikus volt amiatt, hogy a kormányok alkalmazkodni fognak-e ehhez a mega-memexhez: “A széles-sávú kommunikáció, a kép-telefonok és az azonnali számítógépes visszakeresés lehetőséges olyan egy ilyen szervezet kezében, mint amikor egy dagadt ember tésztával etetünk”. Túlságosan „optimista dolog” feltételezni, hogy ezek a technológiák magukban hordozzák azt a képességet, hogy bölcsen használják őket. “A technika alkalmazása, akárcsak minden más emberi erőfeszítés” – figyelmeztet Oettinger – “keserédes gyümölcs”.
A „2018 felé” esszéírói közül Oettinger az egyetlen, aki megérhette a korszakot, amelyet ötven évvel korábban oly jól megjósolt. De a konferencia előadói közül Edwin Yoder már azt tapasztalhatta, hogy a hírközlés olyan sebességgel változik, hogy nincs szükség rövid időre a jóslatok beteljesedésére. „1976-ban a Republikánus Párt konvenciójának sajtószobája az írógépek zöreje miatt zúgó méhkas volt. Négy évvel később már olyan csönd honolt a teremben, mintha a falak ki lettek volna párnázva.”
Valami teljesen hiányzik a könyvből. Egyetlen szerző sem jósolja meg a Szovjetunió végét (normális lett volna?). És nincs egyetlen női szerző és nincs polgárjogi fejezet sem. Ez tette a belvárosi Hiltonban tartott konferenciát gyanússá a tiltakozók szemében. Waskow szerint nem volt véletlen mulasztás. „Pontosan ezt éreztem a konferencia végén”, emlékszik vissza ma. „Ezek az emberek megpróbálták előrejelezni a jövőt, de leginkább úgy, hogy ötven év múlva még mindig ők irányítják a dolgokat”. „Csak a technológia volt az, ami beleilleszkedett a hatvanas és hetvenes évek vállalati kapitalizmusának alapvető keretébe.”
Rengeteg dolgot nem lehetett előrelátni a jelenből. „ Egyetlen ember sem képzelt el egy fasiszta elnököt az Egyesült Államokban” – tette hozzá Waskow fanyarul. De a „2018 felé konferenciát” és a kötetet úgy lehet megérteni, hogy inkább 1968-as ígéreteit, és vágyait, nem pedig 2018-at vizsgáljuk. “Ezzel próbálkoztunk 1968-ban” – mondja Zweig, az akkori magatartásáról. “Megpróbáltuk megérteni, mi volt az oka a háborús őrületnek és a faji bigottságnak és a gyilkosságoknak?” Ami azt a kérdést illeti, hogy lehetséges-e ötven évvel előre megjósolni a dolgokat anélkül, hogy a jelent megváltoztatnánk, ezt mondja: “Kurva nagy szerencse kell hozzá”.
Minden bizonnyal nagy szerencsére volt szükség megjósolni: hány példányt adnak el a könyvből. Egy dollár volt az ára, de jó néhány példány a boltok polcain maradt. Akkoriban sokan úgy gondolták, nem biztos, hogy a jövő kívánatos lesz. Most – írta napjainkban egy újság – egészséges gondolkodású emberek 2018-ban arra vágynak, hogy visszatérjenek egy egyszerűbb idők, az 1970-es évek „jó öreg napjai”.

Megjelent a The New Yorkerben