Vámos Miklós: És bejött az idős Tolsztoj gróf

Közzétette:

Tudósítás a XIII. kerületből

VÁMOS MIKLÓS
Megfigyeléseim helyszíne a sikkes gyorsbüfé, közel a város legfontosabb útvonalához, mely artériaszerűen működik, sajnos, örökös trombózisveszéllyel (v. ö. dugó). Idebenn általában sokan vannak, pedig az étel nyúlós és unalmas, nem is olcsó. Vélhetnők, hogy az étkezés sebes lebonyolítása vonzza a közönséget, ám ez sincs, a pult mögött húszas éveik elején járó lányok és fiúk többet beszélgetnek egymással, mint a vendégekkel – mindegy, most nem erről számolnék be.
Ácsorogva a sorban, arra lettem figyelmes, hogy a pult mögöttiek kivételesen nem a magánügyeiket taglalják, hanem a hátunk mögé mutogatnak. Az egyik sildes sapkás srác azt mondja, megvetően:
– Megint bejött egy.
Mindannyian hátranézünk. Látjuk, hogy az idős Tolsztoj gróf áll a bejárat melletti asztal padjánál – ősz szakáll és hajzat, alacsony, törékeny test, lázban égő szemek –, és vetkőzik. Már csak a vitatható tisztaságú szláv nyakú ing és a még szürkébb alsógatya van rajta. A kiszolgáló csajok fogadásokat kötnek, lehúzza-e az öreg az alsógatyáját is. De nem. Gyűrött selyempapírral törölgeti a lábát és a karját, tehát tisztálkodik. Éppenséggel kimehetne a mellékhelyiségbe, bár talán oda nem engednék be, az csak a fogyasztóknak áll rendelkezésükre.
– Mi lesz? – találgatom. Előhívják a biztonsági őrt? Ilyesfajta helyeken szokott lenni. Vagy a főnököt? Csak van olyan. Netán telefonálnak rendőrökért?
Azonban nem történik semmi. Hm, le van ő szarva. Nulla izgalmat kelt. A bácsi – inkább aggastyán – sem foglalkozik velünk, talán alkoholos befolyásoltság alatt áll. Lassan visszaveszi gönceit. pulóvert, köpenyt, kabátot, nadrágja nincs. Belebújik kitaposott cipőjébe, megmarkolja tömött nejlonzacskóit, és csak imbolyog. Senki nem szól hozzá. A vendégek úgy tesznek, mintha észre se vennék. A pultosok sem hederítenek már rá, pedig biztosra veszem, van arra belső szabály itt, mi volna a teendőjük ilyen esetben. Az sem számít. A nagy orosz íróra hasonlító hajléktalan valamennyi jelenlévő szemében köddé vált.
 Elhatározom, hogy ha végre-valahára sorra kerülök, veszek neki enni- s innivalót. Tűnődöm, a huszonévesek miért nem visznek oda neki valamit? Ennyi együttérzés sincs már bennük? Nincs. Honnan is volna. Éhbérért dolgoztatják őket, álmaik netovábbja az, hogy Bécsben, Londonban vagy Berlinben tehessék ugyanezt, valamivel dúsabb fizetségért, forintra átszámítva. Az, hogy az ő felmenőjük is lehetne ez az ember, nem jut eszükbe. És a vendégeknek sem.
Állunk. Megszoktuk a köröttünk lévő nyomort. Beletörődtünk. Elfogadtuk. Egyetlen dünnyög valamit a vele lévő vadászkalapos nőnek, biztos migráns. Ezzel az ügy őszerinte magyarázatot nyert és megoldódott.
Itt tartunk, a pesti oldal talán legelegánsabb kerületében. Némán várjuk, hogy történjen végre valami. Nem beszélünk róla. Általában hallgatunk.
Mire engem kiszolgálnak, s odaadhatnám az erre a célra vásárolt eledelt és italdalt, Tolsztoj már nesztelenül kitántoroghatott, csupán a hűlt helyét találom.
Kit tudnék megörvendeztetni hamarjában egy dupla szendviccsel és egy nagy seven up-pal?
Maradok őszinte hívük:

 V. M.