Makovecz-épület romokban

Közzétette:

A Mathiász Tsz impozáns vendéglő építését vállalta el a Postás strandon. “Már ilyen korai stádiumban is látható: nem mindennapi épülettel gazdagodik majd a város. (…) Nyáron 300, télen 200 embert tudnak majd ellátni.” Az épületet Makovecz Imre tervezte.
(Pest Megyei Hírlap, 197 5. január 4.)
Kovács Dániel írása az épületről 2012-ben:”Alig tudja valaki, hogy Szentendrén is van Makovecz-ház, mégpedig a korai, érdekes Duna Étterem. Már ami megmaradt belőle. Ma alighanem a „hobbit-lak” jut először eszünkbe róla. Felépülte idején, 1976-ban azonban a Duna Étterem a modernista klisék elleni lázadást és a tervező tánc- és mozgástanulmányainak izgalmas tanulságait képviselte. Ma is megvan, szinte a felismerhetetlenségig átépítve – ez az oka annak, hogy még a szentendreiek közül is kevesen tudják: a HÉV-végállomástól egy kőhajításnyira, a Postásstrandon áll egy Makovecz Imre tervezte épület. A szentendrei épület persze nem foglal el meghatározó helyet a hatalmas Makovecz-életműben. De érdemes tudni, hogy tervezése előtt néhány évvel az építész épp éttermei miatt kapta (egyetlen) Ybl-díját. 1959-es diplomázása után ugyanis Makovecz három évig a BUVÁTI-ban dolgozott, majd 1962-től majd egy évtizedig a SZÖVTERV irodájában. A hivatalosan Szövetkezeti Tervező, Kivitelező és Üzemszervezési Vállalat névre hallgató, természetesen állami intézmény elsődleges feladatának az országszerte működő földművesszövetkezetek igényeinek kiszolgálását szabták meg 1954-es alapításakor. Makovecz elsődleges szakterületévé ezen belül a szövetkezeti működtetésű vendéglátóhelyek tervezése vált. Így születtek első jelentős és igazán sajátos munkái: a patinás anyagokat, követ, nádat, cserepet használó, a környezethez illeszkedő,mégis érdekes megformálású éttermek. A velencei Cápa vendéglő (1964), a balatonfüredi Halászkert vendéglő és a szekszárdi Sió Csárda (1964-65), a balatonszepezdi SZÖVOSZ-üdülőtelep (1966-67), az 1967-es Mezőgazdasági Kiállítás Gulyás csárdája (elbontva), illetve a Tatabánya melletti, sajnos mára elpusztult Csákányosi csárda felkeltették a szakma figyelmét is, hiszen a kolléga, Mendele Ferenc szavaival „új színt, értéket” jelentettek „a sokszor eléggé folyóirat-ízű építészetünkben.” A felsorolt épületek többségét publikálta a Magyar Építőművészet, és Makovecz 1969-ben Ybl-díjat kapott „a vendéglátó épületek tervezésében a népi építészet hangulatához illeszkedő, önálló utat kereső építészeti tevékenységéért.”
Bár a kortárs építészek és kritikusok elsősorban a szecesszió és a népi építészet hatását vélték felfedezni ezeken a munkákon, maga Makovecz inkább Frank Lloyd Wright és az organikus szemlélet hatását emelte ki akkoriban – mutat rá Simon Mariann építészettörténész egy izgalmas tanulmányában. A természet őserejének és az általa kiváltott érzelmi reakcióknak a kutatása vezette Makoveczet néhány társával arra, hogy 1969-től a mozgásformák kutatásába merüljön. „Az építészet alapelemeit keresve – és hajlamomnak megfelelően antropomorf irányban – az emberi mozgást kezdtem vizsgálni, melyben test és lélek, tér és idő egyaránt benne foglaltatik” – írta később erről. A hetvenes évek elejének házai Simon Mariann szerint alapvetően ennek a kutatómunkának a hatását tükrözik, a népművészeti ihletés Makovecz életművében csak valamivel később, a hetvenes évek közepén érkezett. (Ennek a kevéssé ismert korszaknak a feltárására vállalkozott volna Keserü Katalin is az idei Velencei Építészeti Biennáléra beadott pályamunkájával.)
A szóbanforgó korszak legfontosabb épülete a sárospataki művelődési ház, bár csak 1983-ra épült fel. Ezzel párhuzamosan tervezte Makovecz a szentendrei Duna éttermet, a helyi Mathiász János Termelőszövetkezet megbízásából, bár 1971-től már nem a SZÖVTERV, hanem a VÁTI műhelyében dolgozott. Hogy honnan jött a megbízás? Az ötvenes évektől Szentendre kiemelt turistacélpontnak számított, és a Városi Pártbizottság 1963-as fejlesztési jelentése igencsak kritikus hanggal illette a város vendéglátóipari egységeit: „az idegenforgalom emelkedésével nem tartott lépést a fogadó bázisok fejlődése (…) A Görög Kancsó szűknek bizonyult. A Határcsárda mellékhelyiségei kulturálatlanok. (…) A vendéglátó egységek a jelentkező igényeket nem tudják megfelelően kielégíteni.”
Az új étterem helyszínét a népszerű, nyitott Postásstrandon találták meg, nem messze a Budáról egyenesen idevezető, akkoriban elkészült műút és a Dunakorzó kereszteződésétől. Bár a terület aljában szabadon folyik a Duna, Makovecz ennek háttal, az útra komponálta a szigorúan szimmetrikus, 1976-ra elkészült épületet. A főhomlokzatot hatalmas, kerekded, deszkával borított felület uralta, amelynek levágott, félkör alakú szeletén nyílt a bejárat. Oldalról kitűnt, hogy a kupola valójában csak félkupola, amelyhez hátul a terepviszonyokat követő, lépcsőzetes fedéssel csatlakozott a kiszolgáló szárny.
Az egyszerű alapforma belül meglepően grandiózus teret rejtett, az étterem közepén vasbetonból készült, fával burkolt galériával. A bútorokat a szintén SZÖVTERV-es Mezei Gábor tervezte, aki a hatvanas évektől számított Makovecz vissza-visszatérő alkotótársának. A belsőben a Farkasréti temető ravatalozójában használtakhoz hasonló, életfa-szerű, tömörfa bútorok, és a jellegzetes gömblámpák kaptak helyet, népművészeti ihletésű textilekkel kiegészítve. Megnyitása után a Duna Étterem 12-14 óra között várta a vendégeket, a korabeli hirdetések szerint „magyaros konyhával” és „ételkülönlegességekkel”.
Helyi forrásaink szerint azonban hiába szánták hiánypótlónak, a Duna Étteremnek nem sikerült tartósan a szentendrei polgárok törzshelyei közé küzdenie magát. Tán ezért 1986 táján sajátos manőverrel igyekeztek új életet lehelni a műintézménybe: a házban forgatták a T.I.R. olasz-magyar tévéfilmsorozat kilencedik, Vészhelyzet című epizódját. A forgatókönyv szerint ebben a részben a főszereplő olasz kamionsofőrök, Franco és Vanni kamionjukkal a Dunakorzóról lekanyarodva (!) megállnak az (egy pillanatra kívülről is feltűnő) étteremben, majd odabent verekedésbe keverednek és ízzé-porrá zúzzák a berendezést. (Az epizód elérhető az MTV Videótárában, az említett jelenet 4:40-nél kezdődik.) Ez nekünk, az utókornak nagy szerencse, a felvételeken ugyanis még az eredeti berendezés szerepel, körítésként játékgépekkel és egy hihetetlenül kelletlen pincérnővel (Balogh Erika figyelemreméltó alakításában).
A házat alighanem a teljes pusztulástól mentette meg, amikor a kilencvenes évek elején új kezekbe került és átépítették, kaszinónak. A bővítést ugyancsak neves építész, Turányi Gábor tervezte. Ennek köszönhető, hogy bár az eredetiből csak a félkupola maradt felismerhető, a bejárat elé került, teleszkópszerű toldalék és a hátsó részt kétoldalról árnyékoló lamellarendszer illeszkedik a ház korábbi formavilágához. Az izgalmas vonalú üveg-acél előtető Polgár Attila, a fotóművészként is ismert ötvös-fémműves munkája. Mondanunk sem kell, a kaszinó-funkcióhoz a belső teret is teljesen átépítették, klasszikus vegasi hangulatot teremtve – a padlószőnyeg már-már az évtizeddel későbbi Nemzeti Színházét idézi. Húsz évvel később a helyzethez már Turányiéknak is annyi köze lehet csupán, mint Makovecznek. A madártávlatból kitolt objektívű fényképezőgépre emlékeztető épület az út felől nézve nincs rossz állapotban, nem hivalkodóak a hirdetések sem, leszámítva a zsetont idéző, vörös-fekete festést a bejárat körül. Aki azonban hátulról közelít, netán kerékpárral az EuroVelo 6 Duna-menti szakaszán, azt a posztorganikus építészet és a low-tech sajátosan Kárpát-medencei szerelemgyermeke fogadja, köszönhetően a bitumenes zsindellyel burkolt hátsó szekción tenyésző légcsere-berendezéseknek és fémkéményeknek.”
Most, 2018-ban bontják a homlokzatot. Mi lesz vele? Ki tudja.

Miakich Gábor