Adják vissza az országomat!

Közzétette:

FÁBIÁN ANDRÁS
Régen szerettem vidékre járni. A vidéki ember egészen más életet élt, mint a budapesti. Mintha nem is egyazon ország azonos nyelvet beszélő, azonos kultúrát valló népe lettek volna.
A „pesti ember” mindig futott valahova, ritkán mosolygott, mindig elnyűttnek és fáradtak hatott. Ez persze csak a felületes szemlélő látta így, mert aki maga is városlakó volt, az látta ezt a morcos embert kedvesnek és vidámnak is, ismerte a remek vicceit, tudta, hogy élvezi a városi életet és annak minden jótéteményét.
Ha vidékre mentél, alig-alig láttál embereket az utcán. Bizony nagy bajban volt, aki keresett valamit vagy valakit. Sehol egy tábla, sehol egy ember, aki útbaigazíthatott volna. Kóborolhattál fertály óráig is anélkül, hogy valaki szembejöjjön veled. Okos ember azonban becélozta a falusi kocsmát a templom mellett, és akarta nem akarta, tüstént megismerhette, hogy milyen is a falusi ember. Szó sincs róla, hogy részeges, borissza, mihaszna lenne. Azt csak az asszonyok mondják első mérgükben, de persze sosem gondolják komolyan. Dehogy.
Te meg még be sem léptél a fent említett kocsmahivatalba, máris tíz fej fordult feléd kedves figyelemmel. A csapos törölgetni kezdi a pultot és várakozó-kérdőn tekint rád. Miben segíthet, mivel szolgálhat. Kedvesen megkérded, hogy hol van ez, hol lakik az, és máris öt nem kevésbé kedves ember vesz körül, s egymás szavába vágva magyarázzák a legrövidebb utat, a különös ismertetőjeleket és a tájékozódási pontokat.
Mész, mendegélsz, és látod ám, hogy nénikék és bácsikák üldögélnek a ház előtt a lócán. Nem szólnak, hallgatnak. A mama az orrát, könnybelábadó szemét törölgeti, a papa meg néha nagyot szí a pipából. De kérdezz csak tőlük valamit! Egyből boldogan segítenek, és már hallgathatod is az egész élettörténetüket: ki halt meg, ki született, ki beteg. Kedvesen, nem tolakodóan. Közben az öreg, aki végre érzi, hogy szükség van rá, nehézkesen feltápászkodik, bemozgatja az elmacskásodott lábát, és máris ajánlkozik, hogy elkísér, el ne tévedj, hisz úgysincs más dolga, és nem is kell túl messzire menni. És mesél, mosolyog, mintha ezer éve ismerne, s nem is lenne nálad jobb barátja egy sem. Örül, hogy ott vagy.
Ilyen volt a falu, a vidéki ember régen, és ne gondolja senki, hogy belerévedek a múlt megszépítő messzeségébe. Aki járta a vidéket, tudja, hogy igazam van.
Akkoriban kezdte bontogatni szárnyait a falusi vendéglátás, ugrásszerűen megszaporodtak a vendégházak, panziók, kulcsosházak. Különösen azok a vidékek éltek a lehetőségekkel, és igyekeztek kihasználni amúgy is meglévő adottságaikat, amelyek valamilyen csodás műemlékkel, vagy környezeti, természeti adottsággal rendelkeztek. Pénzben is kifejezhetően sokat ért hirtelen egy középkori templom, egy csendes, kanyargó folyó, egy érintetlen hegyes-völgyes vidék közelében élni: könnyen, gyorsan jó magyar forintokra váltható értékké vált az, ami az ott lakóknak semmibe sem került. Ha nem volt semmi, gyorsan fiút szalajtottak a kútfúróért, és már buzgott is a föld kincse, az értékes termálvíz. Épült a gyógyfürdő a gyógyulni vágyók örömére. Amellé meg megint csak felzárkózhatott a vendéglátás, a szálloda ipar. Csinosodott, tágult, kinyílt a vidék, új értelmet nyert a természetében mit sem változó vidéki ember. Vendégszerető nép a magyar – mondtuk mindig, büszkén és bólogatva.
Pár éve nagyot fordult a világ. Évszázados, megtörhetetlen hagyományokat rúgott fel pár hataloméhes ember. A rászorulóknak történő segítségnyújtás bibliai kötelezettségét, a vendégjog ősi intézményét, a vendégszeretet lerombolhatatlannak tűnő hagyományát pillanatok alatt írta felül a gonosz számítás és a politikai érdek. A falu nyugalmát – akárcsak a városét – feldúlta a nem létező idegenektől való félelem. A nem létező migráns erőszaktevőktől rettegnek a családon belüli erőszak kékre-zöldre vert áldozatai, középkorú matrónák és öreg mámikák. S ha nem magukat, akkor unokáikat, gyermekeiket féltik, hiszen meg van mondva, hogy csakis gonosz szándékkal érkezik az, aki nem is akar idejönni.
Körmenden meggyanúsítják a menekülteket, hogy edzés közben az ablakon keresztül kukkolják a kézilabdás lányokat és betörik az ablakot. Majd kiderül, hogy nem is ők voltak. Csak zárt intézetben lehet elhelyezni az egyedülálló menekült gyerekeket, Aszódra nem mehetnek. Hódmezővásárhelyről Lázár János kitelepítteti az árvákat, mert együtt mertek játszani a helyi gyerekekkel a közterületi játszótéren. Őcsényben kiszúrják a panziótulajdonos kerekét, mert felvállalta néhány szerencsétlen sorsú kisgyermekes család elszállásolását pár pihentető napra. Röszkén a gyerekek csak szögesdróttal körülvett játszótéren játszhatnak. Kömlőn halottak napján a település temetőjéhez érkezőket nézték migránsnak, de állítólag volt olyan helyi lakos is, akit szintén bevándorlónak hittek a Kömlőiek. A rémhír hihetetlen sebességgel terjedt és többen már azt is híresztelték, hogy migránsok gyújtották fel a településtől nem messze lángra kapott tarlót is.
Migránsoknak azonban valójában se hírük, se hamvuk. Bakondi, a letűnt rendszer hajdani határőr tábornoka (aki ismét nagyon ambicionálja a belügyminiszteri bársonyszéket), csak az éves statisztikákat tudja manipulálni és visszaböfögni, amelyből természetesen hiányoznak a letelepedési kötvényesek. Persze, hiszen ők sincsenek itt, eszük ágában sem volt itt letelepedni. Annál inkább éli világát pár rovott múltú, akinek viszont Orbán Viktor ad menlevelet. Nyilván meg is hálálják valakinek. Földi exhírszerző korszakos háborúról beszél, amit a nem létező migránsok vívnak ellenünk, akik szerinte elözönlenek bennünket, bár hírük-nyomuk sincs.
A vidék pedig, ahogyan urai parancsolják, bezárkózik, megy saját érdekeivel szemben, eldobja és megtagadja emberi értékeit és retteg. Cegléden rendőröket hívnak a turistákra, mert idegen nyelven, anyanyelvükön bátorkodtak megszólalni. Talán még, ó irgalom, vásárolni is merészeltek egy bubis vizet a helyi népboltban.

Eredetileg megjelent itt: huppa.hu