Ki nem küldött tudósítónk jelenti

Közzétette:

Vámos Miklós
Valaha írtam én tudósításokat fönti címmel, az Élet és Irodalomba. (Valaha ezúttal a hetvenes években volt.) Akkoriban az ember még nem utazhatott az úgynevezett nyugatra, csak ha kapott útlevelet a belügytől. Ezért aztán úgy tudósítottam külföldi helyszínekről, hogy otthon maradtam. Vagyis csak elképzeltem, például, hogy milyen lehet a választás Franciaországban, ahol több – sőt sok – párt van, s szabadon adhatja le a voksát az ember bármelyikre.
Most már utazhat, akinek van rá pénze. Személyes okból sokat kell utaznom, főként angol reptér a célpont. Gyakran élem át a „ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj” emelkedett gondolatát, következésképp ritkán vágyom rá. De minapában elautóztam a néhai Józsefvárosi Pályaudvar mentén. Azt szívesen megnézném fölülről. Ez az az állomás, ahonnan katonakoromban indult a vonat Kalocsára, átszállással Kiskőrösön, Petőfi egyik szülőhelyén (úgy tudom, a vita még tart).
A Józsefvárosi Pályaudvart a MÁV egy ideje nem használja, s abból is történelmi emlékhelyet alakít ki – nem is tudom, melyik állami intézmény. Mindenesetre oldalról két kurva nagy Mogen Dovid – hatágú csillag, népi nevén zsidócsillag – magasodik ottan, egymásra stószolt marhavagonokat idéző építmények tetején. Vajon ezzel mit akarnak üzenni a tervezők, a dizájn megálmodói? Mert az, hogy bizonyos zsidókat (és persze romákat, mindegy, zsidó, roma egykutya, ugyebár) itt vagoníroztak be Auschwitzba s más haláltáborokba tartő szerelvényekbe, még nem tette zsidóvá se a síneket, sem a ramaty indóházat. A kitűzendő sárga csillag olyan undorító találmány, hogy én még holocaust emlékhely szimbolizálására se használnám. Engem azonban nem kérdeznek.
E tény átvezet annak taglalásához, hogy mit tehet a hazában az olyan ember, akinek a véleményére hivatalos helyek nem kíváncsiak. Nemrég egy bizonyos rádióműsorban vendégeskedtem, betelefonáló hallgató fejtegette, hogy a szabad véleménynyilvánításhoz már alig maradt médium az országban, és így esélytelen az ellenzék a közelgő választásokon.
Nem oszthatom a pesszimista nézetet. Kezdjük ott, hogy az ellenzék általában esélytelen – azért nincs kormányon. Esélytelen, egészen addig, amíg nem képes összeszedni az erejét, és a maga oldalára állítani a szükséges számú szavazót. Folytassuk azzal, hogy az állampolgár két választás között is tehet valamit: GONDOLKODHAT. És minél mélyebbre jut e tevékenység gyakorlásában, annál valószínűbb, hogy pallérozott elméjét már nem csaphatja be se propaganda, sem illúzió, sem hamis tények.
Tudom, utópisztikusan hangzik, hogy műveljük magunkat, az ésszerű szavazati döntés érdekében, mert az elme köszörülése nem hoz gyors eredményt. Igaz. De barátaim, a lassú eredmény is jobb, mint a kudarc. Tervezzünk hosszabb távra, másként: merjünk nagyot álmodni. Attól, hogy ezt a jelszót más is használta, még igaz a mondanivalója.
Következésképp: ha nincs politikai nézeteinknek megfelelő újság, rádió tévé, ne csüggedjünk, inkább olvassunk, járjunk színházba, kiállításra, s legfőbbképp BESZÉLGESSÜNK, vagyis gondolkodjunk közösen. Akár azon, hogy érdemes-e levitézlett vonatállomást újabb mementóvá alakítani, miközben antiszemita és anticigányita mondatoktól zajosak a metrókocsik, a villamosok, a trolibuszok, s legfőbbképp a vadiúj focistadionok. Ahová a józan többség talán éppen emiatt be sem teszi a lábát.
E töprengést ajánlom megfontolásra mindazoknak, akik kedvüket vesztették, s már nem kísérik figyelemmel a politikai élet híreit. Talán igazuk van, ám lesz egy néhány pillanat magányra lehetőség egy bizonyos fülkében, ha közelít a rügyfakadás, ott aztán érdemes észnél lenni. Ha a számok nem úgy alakulnak, ahogyan szeretnéd, akkor se búsulj, gondolkodj tovább. Hosszú táv, nagy számok törvénye, siker és bukás öntörvényű váltakozása – ezek az élet alapelvei, melyeket a brit tudósok helyett az antik Görögország filozófusai figyeltek meg.