A hadnagy meg a többiek

Közzétette:

KULCSÁR LÁSZLÓ
Lehetett volna szépen dekorált ellenálló. Sokkalta kevesebbért mások hősnek kijáró tiszteletben sütkéreztek. Ő azonban visszahúzódott az élet árnyékos oldalára, és megpróbált csak a szakmájának, a hivatásának élni. Azaz még a munkájában is lemondásra kényszerült. Két diplomával a zsebében sem lehetett szabadalmi ügyvivő, villamosmérnökként dolgozott nyugdíjazásáig. Amire igazán büszke: egyik megteremtője volt a magyarországi félvezetőgyártásnak. Egy 78 esztendős férfi, akinek nevét jó fél századdal ezelőtt sokan áldották. Dr. Zimándi Ervinről (*1916) szólnak e sorok. (Az írás 1994-ben jelent meg az azóta megszűnt, szép reményű Mai Nap című délutáni napilapban.) (A képen: a józsefvárosi pályaudvar elhagyatott épülete a Fiumei út felől; foto: Józsefváros anno)Bizalmatlanul fogadja a krónikást, szabadkozik: „Ha eddig sikerült megúsznom a nyilvánosságot, ezután sincs szükségem rá.” Firtatja: kitől tudhatom a háború alatti dolgait. Végül megnyugszik, hogy a korszakot kutató történész barátom ajánlotta a figyelmembe az egykori hadnagyot, aki egységével együtt megakadályozta a budapest-józsefvárosi pályaudvar fölrobbantását. “A főváros ostroma után ez volt az egyetlen vasúti pályaudvar, amelyik vonatokat fogadhatott és indíthatott. Ide gördültek be vidékről a százezrek életét megmentő élelmiszer- és tüzelő-szállítmányok.
Nehezen akar a lényegre térni a szikár öregúr. Látszik, szívesebben beszélne bármi másról (meg is teszi), mint a józsefvárosi vasútállomásról, ahová villamossal akár tíz perc alatt eljuthat a Népligethez közeli otthonából. „Évek óta nem jártam arrafelé” – jegyzi meg. Aztán lassanként föltárulnak az immár történelmi mélységek. A jómódú fehérvári könyvkereskedő fia előbb a budapesti, majd a gráci műszaki egyetemen tanult. „Ausztriában ért az Anschluß, gyorsan hazajöttem, nem akartam náci lenni. Pécsett jogot hallgattam, ott meg a rendőrséggel gyűlt meg a bajom: a sztrájk idején a bányászok pártját fogtam, Prohászka szavával „lázítottam”, amely szerint a munkás méltó az ő bérére… Közben behívtak, bevonultunk a Délvidékre, visszajöttem, szigorlatoztam egyet, megint közbeszólt a helyzet: a hadüzenet az oroszoknak. Attól kezdve évekig nem tudtam kibújni a légvédelmi tüzér egyenruhából. „Egyáltalán: kit érdekel mindez?” – kérdezi. Csak ismételt unszolásra hajlandó folytatni a Józsefvárosba vezető utat. De előbb újabb kitérők az alakulatával, a m. kir. 103/3. gépkocsizó légvédelmi üteggel: Csepel, Hármashatárhegy, Pestszentlőrinc, Kispest.
„Nem érdekes – legyint, és menne előbbre az időben. Végül beadja a derekát:
– Mikuláskor kerültünk Kispestre, 1943-ban. A főváros védelmi gyűrűjén helyezkedtünk el, a Ferihegyet kellett vigyáznunk. A plébánia mellett szállásoltak el, Adams mérnökéknél, az üteg meg a Holzmann-fatelepen ásta be magát, a katonák a Hunyadi utcai iskolában laktak. A pap házában élt akkoriban – talán már érezte a veszedelmes idők, a nyílt zsidóüldözés eljövetelét – a világhírű basszista, Koréh Endre. Számvivőmmel, Hajdú Miklós tiszthelyettessel kitaláltuk: mi is tudnánk segíteni a munkaszolgálatra behívottaknak, a zsidó családoknak. A Geduldiger bélyegzőgyárban elkészíttettük a magyar királyi 55. honvéd könnyű páncélvadász osztály pecsétjét. Elég hivatalosnak tetszik, ugye? – melegedik bele az emlékezésbe Zimándi doktor. – Csakhogy ez egy nem létező alakulat volt! Kihasználtuk az akkori viszonylagos fejetlenséget. Ezzel a bélyegzővel gyártottuk a valódinak tetsző, hivatalos papírokat az üldözötteknek, vételeztünk élelmiszert, zsoldot. Legalább száz embert, férfit, nőt vettünk az 55-ösök állományába, szabadságoslevelet állítottunk ki nekik, nyílt paranccsal Fertőd térségébe irányítottuk őket, hogy onnan szökhessenek tovább. Aki akart, egyenruhát is kapott a papírjához. Házigazdáimat, Adamsékat is ekként sikerült egy dunántúli faluba menekíteni a deportálás elől. Ennyit tettünk, nem nagy dolog.
De még mindig nem értünk a Józsefvárosba.
Zimándi és egysége az 1944. október 15-i kiugrási kísérletkor gyalog vonult föl az Országos Légvédelmi Parancsnokság, a sziklaközpont fölé, a Kis-Gellért-hegy oldalába, de nem kapott tűzparancsot a Várba berontó németek ellen. „Elfogott bennünket a minden mindegy hangulata. Pár nap múltán Érdre vezényeltek minket, hogy visszatartsuk a Dunán át támadó oroszokat. Menteni akartam az embereimet és a techikát, teherautót loptunk a németektől. Elcsíptek, és az SS utasítására a nyilasok becsuktak a Gellért-hegyi Citadellába.
– Mikor?
– November első hetében. De három hét múlva kijöhettem. A németeknek akkor már kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, hogy velem törődjenek. A front a főváros peremén húzódott, megkezdődött Budapest harapófogóba zárása. Visszamehettem az egységemhez, amelyet 1944. mikulás napján vezényeltek a Józsefvárosi pályaudvarra evakuálás céljából.
Zimándit kinevezték az állomás PUP-jává, azaz pályaudvar-parancsnokává. Miközben sorra hagyták el a főváros akkor egyik legnagyobb teherpályaudvarát a leszerelt gyári berendezésekkel megrakott tehervonatok, Zimándiéknak megparancsolták: úgy aknázzák alá az állomást, hogy bármelyik pillanatban meg lehessen bénítani, nehogy az ellenség, azaz az oroszok kezére jusson.
– Föl kellett volna robbantanunk a forgalomirányító épületeket, a víztornyot, a jéggyárat, a Keleti előtti százlábú hidat, az összes váltót. Az elaknásításban a németek jártak elöl, mi viszont titokban hatástalanítottuk a tölteteket.
– Nem féltek, hogy rajta vesztenek?
– Nem. Annál jobban gyűlöltük már a németeket meg a háborújukat, hogy a veszélyen filozofálgattunk volna. Különben is: a németek már húzták kifelé a csíkot, szerettek volna Esztergom/Párkánynál kijutni az ostromgyűrűből.
– De itt maradtak a nyilasok!
– Parancsolgattak is egyfolytában, persze csak telefonon, mert nem mertek már kijönni hozzánk, az oroszok az MTK-pálya környékéről lőttek. Mi meg húztuk az időt, ígérgettük Kovarcz testvérnek (az egykori Ostenburg-különítményest a nemzet totális harcba állításával bízta meg miniszteri rangban Szálasi – a szerző), hogy majd robbantunk. Karácsony szenteste 10 órakor hagyta el az utolsó szerelvény a pályaudvart Várpalota úti céllal. A vágányokon legalább 250–300, áruval degeszre töltött vagon várt. Megvédeni nem tudtuk volna, kevesen voltunk, és állandóan lőttek bennünket.
– Hányan voltak?
– Ötvennégy zsoldkönyves katona, meg a nálunk hamis papírokkal meghúzódó munkaszolgálatosok, katonaszökevények, politikaiak, menekültek.
– A vagonok…
– Kinyittattam őket. A támadások közti csöndben vihette a környékbeli nép az étolajat, lisztet, cukrot, talpbőrt, téli holmit. Zwackék néhány tartálykocsija is ott várakozott, a repeszek kilyuggatták őket. Nagy keletje volt szilveszter táján az italnak, vödörszám, lavórban hordták, amíg tartott a készlet… Közben egy szerbül tudó katonám átment tárgyalni az oroszokhoz, előkészítette a terepet a pályaudvar és környéke átadására. Velem egyivású lityenant volt az oroszok parancsnoka. Átadtuk a fegyvereinket, megmutattuk, hol vannak az egyébként hatástalanított robbanószerek.
Engem kocsin elvittek egy orosz őrnagy elé. „Illés Béla” – így mutatkozott be. Később tudtam meg: kommunista emigráns és író volt, katonaként jött haza a szovjetekkel. Kérdezte: mit akarok csinálni. Ma őrültségnek hangzó választ adtam: ki akarok menni Oroszországba tanulmányútra, elegem van a katonáskodásból.
– És kiment?
– Ki. A romániai Foksániban jöttem rá: fogságban vagyok. Éppen most 49 éve, 1945. március elején kötött ki az első, hazai hadifogoly-szállítmány a Don mellékén. Egy sor – közte szökésért három büntető-táborban megfordultam, 1948. július 19-én, a születésnapomon szereltem le Debrecenben. Egy életre elegem lett a kommunizmusból, mert embertelen.
– Itthon mihez kezdett?
– Szüleim vagyonkájából üzemet alapítottam, azt hittem, hogy vállalkozóként jól megélhetek. A hadifogságban egy francia mérnök „megfertőzött” a félvezetőgyártással. A cégemet ’51-ben államosították. Elmentem beosztott mérnöknek. Ennyi.
Ennyi? Még nincs vége! Egykori katonatársai, valamint néhány megmentett előterjesztésére dr. Zimándi Ervint “A Világ Igazává” nyilvánította a zsidó állam.
Ennyi.