Kárba veszett interjú

Közzétette:

FRANK IVÁN

Híres Tamás, a Martaszőlősi Bajkeverő című lokális hetilap munkatársa szerda délután két óra tájban a helybéli Terembura nevű szerződéses kisvendéglőben ingerülten csapta oda riportermagnóját a kockás terítővel borított asztalra. – Ez így nem megy tovább – sziszegte mega elé. És arra gondolt, hogy hetek óta egyetlen érdekesnek mondható írást sem tett le a szerkesztő asztalára. Pedig téma akadt volna bőven, csakhogy ő még a régimódi újságíró fajtához tartozott, (nemhiába használt olyan kazettás magnót a munkájához, ami már régen kiment a divatból) szeretett a dolgok végére járni, és hitelesen bizonyítani akarta, amit papírra kívánt vetni.
De ha egyszer nem lehet!
Itt volt példának okáért a csatornaépítés a November 8. utcában. (Azelőtt November 7. utca volt, az önkormányzat takarékossági okokból döntött az új név mellett, így aztán nem tettek mást, csak spray-vel átfújták a hetes számot, és fölé írták a nyolcat. Az új utcanév-táblák költségvetésbe tervezett összegéből aztán a főutcában, a polgármester háza előtti szakaszon keskeny díszkertet építettek, ami, ugye, nagyban javította a városképet.) Szóval, a nevezett utcában a tavaszon, egyik reggel, éktelen zajra ébredtek a lakók. Kitekintve látták, hogy légkalapácsok tépik, szaggatják a nemrégiben ünnepélyesen átadott aszfalt utat. Mire észbe kaptak, már jó néhányuk autója bennszorult az udvarban, legfeljebb szállítóhelikopterrel lehetett volna azokat kimenteni.
Kérdezték volna a marcona munkásokat, hogy mi történik a friss flaszterrel, ám azok, mint valami géppisztolyt, csípőhöz szorították a légkalapácsot, és valamilyen érthetetlen nyelven fenyegetően üvöltöztek.
Szaladtak a polgárok a polgármesteri hivatalba, de ott éppen nem volt félfogadás, ráadásul a bimbambwei Pratkowmsimvan testvérváros delegációját fogadták. S mert a Fogat fogért őrző-véd kft. terminátorai nem tudták eldönteni, hogy a magukból kikelt emberek nem a helybéli ellenzék rasszista szárnyának bíztatására jelentek-e meg a közhivatal előtt, a biztonság kedvéért nyomatékosan elzavarták őket legalább négy utcasaroknyira a szinte diplomáciásnak mondható eseménytől.
Ahol éppen szembe futott Híres Tamás, akit a helybéliek jól ismertek, és aki éppen késésben volt a kisváros történetének jeles eseményéről.
Az emberek körbefogták az újságírót, és egymás szavába vágva mondták, mondták a sérelmüket. Híres, mi mást tehetett, hirtelen mindent megígért. Hogy azonnal utánanéz a történteknek.
Az emberek hazaszállingóztak, átverekedték magukat a felbontott aszfaltdarabokon, remélve, hogy a lokális sajtó neves munkatársa a segítségükre lesz.
Híres, rögtön az ünnepséget követő díszebéden, a csupa hazai termékből készült kolozsvári töltött káposzta bekebelezése után meg is kérdezte Kisírka jegyző urat, hogy tudja-e, mi történik a November 8. utcában. (Itt meg kell jegyeznünk, hogy a mennyei illatú, gőzölgő, aranysárga és élénkpiros színekben pompázó ételt kizárólag a martaszőlősiek tömték magukba, lévén a vendégek egytől egyik muszlimok, s mint tudjuk, számukra a próféta megtiltotta az eme gasztronómiai csodához nélkülözhetetlen sertéshús élvezetét.)
A jegyző úr előbb barátságosan böffentett egyet, aztán joviálisan kacsintott Tamásra.
– Hát még ezt sem tudod, egykomám!? Tíz éve kérték az akkor még November 7. utca lakói, hogy csatornát kapjanak. Hát, most megkapták. Ez csak nem baj?
– Nem, nem – szabadkozott Híres –, csak miért ilyen hirtelen? És miért nem tudták az ott lakók, hogy mikor kezdenek bele a csatornaépítésbe?
– Ej, ej! Ti firkászok még a kákán is csomót kerestek. Most mi a fontos? Hogy csatorna legyen, vagy, hogy levelezgessünk?
Hősünk, aki, valljuk meg, erre a váratlanul nekiszegezett kérdésre nem volt felkészülve, egy ideig bambán maga elé meredt, aztán visszaballagott a helyére.
Ahová éppen akkor szolgálták fel a somlói galuskát. Hatalmas, hófödte csúcsok leomló csokoládélávával sejtették az alant felhalmozott pompás ínyencséget, Tamás kedvenc desszertjét. Ám most csak piszkálta villájával az ételt, mígnem szomszédja, hófehér fogait villogtatva, oldalba nem bökte.
– Tééé! Oreg! Ha nem megeszed, adhatod nekem!
A hírlapíró meg sem lepődött, hogy a bimbabwei vendég magyarul szólt hozzá. Egykedvűen tolta elé a finomsággal teli tányért.
– Kosz! Utolsó ilyen a marxista egyetem befejezése
kor ettem!
Egy ideig még mélyen a szomszédja szemébe nézett, de aztán látva, hogy az nem veszi fel a beszéd fonalát, tányérja fölé hajolva gyorsan behabzsolta az egészet.
Szóval, ott tartottunk, hogy Híres Tamás a kockás abroszra vágta a riportermagnóját. Aztán a pulthoz ment.
– Béla, adj egy sört, meg egy deci rumot!
Megkapta, leivott a sörből, aztán belezuttyintotta a rumot, majd az egészet egy hajtásra kiitta.
– Toljál még egyet! – röffentette, szájáról meg kifordított tenyérrel törölgette a sörhabot.
A műveletet még négyszer ismételte meg, aztán határozottnak képzelt léptekkel az asztalhoz ment, felkapta a riportermagnót, és keményen döngetve a követ, kivonult a vendéglőből. Egyenesen a polgármesteri hivatalba ment, Kisírka jegyző irodáját vette célba. A titkárnő megpróbálta megállítani, de Tamás egy mozdulattal félresöpörte. Kitépte az ajtót, egyetlen hatalmas lépéssel a tárgyalóasztalhoz vetette magát, nyújtott lábakkal leült, asztalra tette a magnót, bekapcsolta, és mire a döbbent jegyző megszólalhatott volna, felkiáltott:
– Én interjút csinálok veled!
Kisírka valamennyire magához tért. Odarohant az ajtóhoz, becsukta, visszarohant az újságíróhoz, jóakaratúan megfogta a karját.
– Komám, te sokat ittál, mi? Nem baj az, mással is megesik, de most ne csináljunk semmilyen újságcikket, inkább kóstoljuk meg az én jó kis házi pálinkámat, mert megirigyeltelek. He-he…he… te már jóval előttem jársz, én meg olyan vagyok, mint a tapló, porzik a vesém…
Híres lehessentette magáról a jegyző kezét:
– Itt most interjú lesz! Kérdezek! Azt kérdezem, hogy… – itt megakadt. Legalább egy percig meredt maga elé, aztán felszegte a fejét, és… – azt kérdezem – üvöltötte –, hogy mi lesz itten?
Ahogy mondani szokták, angyal szállt át a szobán. Tamás ismét maga elé meredt, csak a szemöldökét húzta feljebb, egészen a haja tövéig. A jegyző saját karosszékébe kapaszkodott, arcára fagyott a joviális mosoly. Percek múlhattak el néma csendben és mozdulatlanságban.
Aztán az ablak alatt felberregett egy motorkerékpár. Az agresszív zaj hallatán Kisírka elengedte a karosszéket, talán egy kicsit meg is borzongott, leült, és azon a mély bariton hangon szólalt meg, amit többnyire akkor használt, ha valamilyen bajból kellett kimásznia.
– Ezt meg hogy érted?
– Ahogy kérdeztem. De kérdezem még egyszer: mi lesz itten?
A jegyző hirtelen felugrott, mintha neki akarna menni az újságírónak, de közben meggondolta magát, és mint a nagy államférfiak, akik országos bajokat készülnek orvosolni, a háta mögött összekulcsolta kezeit, és lassú léptekkel az ablakhoz sétált. Ahonnan éppen azt látta, hogy egy háromtonnás teherautó parkol a ház előtt, mellette két tagbaszakadt fószer várakozóan néz fel az ablakra.
– A francba! – üvöltötte, majd kirohant volna a szobából, de nem tudott, mert a géperejű jármű pilótája, aki egyben Martaszőlős közismert fuvarozó vállalkozója is, éppen akkor lépett volna be az ajtón, ha Kisírka lendülete nem taszítja vissza jó másfél méterrel. De még röptében is kiabált, mint Pepin sógor az alagsorban:
– Főnök, akkor megjöttem a szajréért. Pakooooo…
Nyilván azt akarta kérdezni, hogy pakolhatnak-e, de a jegyző keze a szájára tapadt, amitől a derék vállalkozónak kigúvadt a szeme, az arca pedig szederjes lett, éppen, mint amikor sokat kóstolgatta a rézelejét.
Rövid birkózás után mindketten a szobában kötöttek ki, ahol Tamás félig felemelkedett ülő helyzetéből, koncentrálni próbált, erősen az ajtó felé lesett. Amikor a két úriember belül került, az ajtó meg becsapódott, visszahuppant a székre, és állapotához képest igyekezett szigorú és értelmes képet vágni. Babrált valamit a magnón, majd kéjesen hátradőlt. Úgy látszott, érdeklik a fejlemények.
– Jó napot szerkesztő úr! – harsogta Saroglya, a vállalkozó, aki módfelett büszke volt arra, hogy személyesen ismeri Tamást. Folytatta volna, de Kisírka gesztikulálva a szavába vágott:
– Saroglya úr! Én megmondom magának, hogy a szállítmányozás tekintetében időpont-egyeztetés végett a telefonos megrendelés nem esedékes. Mert manapság van. Más nap, más a helyzet. Kérem, ennek érdekében és szellemében hagyja el hivatali helyiségemet!
A vállalkozó lecövekelt, és a továbbiakban bámult, mint borjú az újkapura. Híres többször megrázta a fejét, nem tudván, hogy amit hallott, az az állapotából eredő hallucináció, vagy tényleg az hangzott el, amit hallott.
– Megismételnéd, amit mondtál? – szólalt meg. Mert a vállalkozó még mindig bámult, meg sem nyikkant.
– Azt mondtam ennek az úrnak itten, hogy időpontilag rossz ütemezéssel állította be a szállítmányozást, mert az esedékesség már másképpen van. Másképpen!!! – jelentőségteljesen Saroglyára nézett. Aki kezdett magához térni.
– De hát jegyző úr! Maga azt mondta, hogy szerda délután tizenöt órakor jelenjek meg itten a háromtonnással, mert a polgármesteri hivatal kiselejtezett bútorait a lakására kell szállítani. Hozzak magammal segítséget is… Hát hoztam. Oszt most mi lesz?
– No, Kisírka úr! Hiszen én is azt kérdeztem, hogy mi lesz itten? – az egyre inkább kijózanodó Híres kárörvendőn nézett a jegyzőre.
Kisírka az asztalig hátrált, majd fenékkel beleütközve abba, hirtelen megfordult, megkerülve az asztalt szembefordult a bennlevőkkel. Előrehajolt, mindkét kézfejét kifelé fordítva az asztalra támaszkodott, jelentőségteljesen a torkát köszörülte, majd kimért hangon megszólalt:
– Nyilvánvalósíthatom a túlerőt. Önök itten, az én összes hivatali helyiségemben mindannyian ellenem összefogtak, és hogy nékem a legdrágábbikat, a hivatali tekintélyemet járassák le. Sőt, azonban én továbbmegyek. Önök a rágalmazás bűnébe estek, szinte. Ami személyiségi jogaimat nem feltételezi. Ahhoz én nem járulok hozzá. Mert – Kisírka a balkezére támaszkodva figyelmeztetőn felemelte jobb keze mutatóujját – kérdést teszek fel: a sajtó jelenlevő munkatársa időpontilag egyeztetett-e a titkárnői beosztottammal? A lehetséges nemleges válasz nyilvánvalósítható. Újabb kérdést teszek fel: a sajtó jelenlevő munkatársa, aki a jogtalanul behatolás hibájába esett, hivatali titoktartás kötelezettsége alá eső eseményt a saját szemével látott, milyen tervezett lépésekre szánja el magát?
Résnyire nyílt az ajtó, és egy érces hang tudakolta:
– Valami baj van, főnök?
Meg sem várva a választ, kopaszra nyírt fejét behúzva bikanyakába, a Fogat fogért őrző-védő kft. fekete formaruhájában Nemtököl Péter, testsúlyát meghazudtolva, mint a rugó, a szoba közepébe pattant, és megállt, mint egy igazi harcművész. A jegyző az asztal mögött felegyenesedett, arcáról eltűnt a feszültség, szája széles mosolyra húzódott.
– Nincs baj, Péter, itten eldiskuráltam az urakkal. De ha már itt van, kísérje ki őket, mert éppen menni akartak.
A vállalkozó és az újságíró tanácstalanul néztek egymásra. Híres teljesen kijózanodott, két kezével a hajába túrt, körbehordta a tekintetét a jegyzői irodán, mint aki éppen most jött rá, hogy voltaképpen hol is van. Nemtököl Péter egy lépést tett Saroglya felé…
– Akkor… akkor én megyek is – dünnyögte a fuvaros. Minden jót – köszönt el, és kiódalgott az ajtón. A terminátor Tamás felé fordult, aki lassan összeszedte a motyóját, alulról fölfelé pislogva elkezdett kifelé óvatoskodni.
Hát… én is… akkor mostan megyek. Majd szólj, ha valami van! – nézett fel Kisírkára – Viszlát!
Azzal kisuttyant. Az izompacsirta is kilépett, becsukta maga mögött az ajtót, rávigyorgott Marcsira. a titkárnőre, majd szúrós szemmel követte az újságírót egészen addig, amíg az ki nem lépett a polgármesteri hivatal főbejáratán.
Híres Tamás az utcára érve megállt egy pillanatra. Arra gondolt, ugyan honnan szerezzen témát, amit megírhatna lapjának, a Martaszőlősi Bajkeverőnek. Aztán kicsit megvonta a vállát, és elindult a helybéli Terembura nevű kisvendéglő felé. Kezében lóbálta a riportermagnót…

 

Megjelent a Kurír című napilapban még 1997-ben. De akár mai történet is lehetne…