A vallás és a távolság

Közzétette:

IVÁN GIZELLA
Nem tudom, szégyelljem-e, de mi nem voltunk vallásosak. Anyu persze megtanított imádkozni, el is mondtuk minden este:Én Istenem, jó Istenem, lecsukódik már a szemem, de a tied nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám. Vigyázz kedves szüleimre és a kicsi testvéremre. Ámen.” Templomba sem nagyon jártunk, a két kezemen meg tudom számolni, hányszor voltunk. Gondolom, nem is vették volna jó néven apu munkahelyén… Igaz, nem izgatott különösen, valahogy olyan műnek, mesterkéltnek éreztem. Áll egy férfi az oltárnál, és mindenféle színpadi ruhát ölt magára, s olyanokat mond, ami értelmezhetetlen. Nem szerettem, hogy az öregasszonyok átszellemülten, imádattal járultak elé, hogy áldozzanak, s a pap az ostyát, Krisztus testét a nyelvükre tegye. Olyan fellinis, földöntúlian mulatságos volt az egész, amikor odaálltak sorba a pap elé, és kinyújtották a nyelvüket. Sajnos ma is inkább teátrálisnak érzem az egész vallást. S nem csak a római katolikust, mindenféle mást.
Azt hiszem, a vallás egyik legnagyobb gondja, hogy több száz éve nem nagyon fejlődött. Ahelyett, hogy megpróbálna megfelelni a mai kornak, általános üzenetekkel operál. Nekem az is elfogadhatatlan, hogy a vallásos embernek el kell fogadnia: ami Istennel kapcsolatos, az eleve megismerhetetlen. Vagyis a vallás nem arra szolgál, hogy magyarázatokat adjon az embereknek, pedig jó lenne, ha a vallási vezetők segítenének az embereknek felfedezni és megérteni a világot. Mert ma nem ezt teszik. Kijelentések vannak, dogmák, tanítások, de ezeket úgy kell elfogadni, ahogy vannak. Nincs kérdés, mit, miért, és nincsenek igazi válaszok sem. Ha szükségem lenne rá, olyat vallást keresnék, ami természetes, egyszerű, nem kényszerít rám semmit, nem tesz gőgössé, mert általa úgy érzem, én vagyok a beavatott…
Olyan vallást, amelynek a tanítói úgy élnek, ahogy prédikálják.
Olyan vallást, amely nem kelt bennem félelmet, hogy istenem, ha ezt és ezt cselekszem, megbüntet az Úr… és a szenvedés vár reám. De miért?
Nem Krisztus volt az, aki értünk, értem is szenvedett? Még nekem is tovább kell?
Olyan tanítókat keresnék, akik nem hiszik azt, hogy csak az az igaz, amit ők mondanak, akiknek nyitott a szívük a másság iránt, a más tanítások felé is.
De hol vannak ilyen mesterek, papok, tanítók, misztikusok?
Ma azt kell látnom, hogy a papság jó része a hatalom szégyentelen kiszolgálója, annak érdekében, hogy saját hatalmát megszilárdítsa a lelkeink felett. Különösen igaz ez a katolikusokra, akik mintha újra világuralomra készülnének. Igaz, ezt sokan még nem érzik, s éppen ezért nagyon veszélyes, hiszen lopakodva, szinte észrevétlenül szeretnék megragadni az irányítást. Csak azt látom, nagyon megrontotta őket a hatalomvágy, az uralkodni akarás.
Ami még szomorúbb, a mai hatalmasságok között találhatók a legnagyobb szekértolóik.
A kívülállásom a vallástól tehát máig megmaradt. Templomba csak az épület szépsége, az ott található művészeti alkotások miatt megyek. Valahogy úgy érzem – bár nagyon sok helyen megfordultam a világban, s templomokban, székesegyházakban, kis és nagy kápolnákban –, hogy kevés helyen lehet érezni Isten jelenlétét. Azt a varázslatot, amit elképzelünk egy ilyen misztikus helyről.
Ez nem jelenti azt, hogy nem hiszek Istenben, de nem úgy, ahogy azt a vallás rám akarja kényszeríteni. Azt gondolom, Isten én is vagyok, s Isten minden ember, vagyis Isten bennünk van, nem a mennyben, nem rajtunk kívül.
Ezt már akkor is így gondoltam, sőt hangoztattam, amikor nem ismertem Tamás evangéliumát, amelyben ez a Jézus-idézet is szerepel:
Isten országa bennetek van, és körülöttetek. Nem kőből és fából készült épületekben. Hasítsd szét a fát, és én ott leszek. Emeld fel a követ, és megtalálsz.”
Milyen mély és igaz…
Hogy tudnánk mi, gyarló és gyanakvó, kereső, kutató emberek ilyen mélységekbe és ilyen magasságokba eljutni? Talán az önismereten keresztül? Igen. De azt akkor el kell fogadnunk, amennyiben az én és az Isten, azaz az isteni… azonos. Igen, pontosan! Máris hallom, néhányan mondják utánam, folytatják a gondolataimat: az önismeret egyenlő Isten ismeretével.
Nem nagyképűség ez? Vagy egyfajta eretnekség? Szó sincs róla. Hiszen nem tagadom Isten létezését, csak másként hiszek benne, mint mondjuk a katolikus vallás gyakorlói.
Ahhoz azonban, hogy önmagunkkal tisztába kerüljünk, tudnunk kell, kik is vagyunk valójában. Kik vagyunk és mit akarunk? Kik vagyunk, honnan jöttünk és hová megyünk?
Hogy hová? A kérdés mind örök. Keressük az igazságot. A tudást. Pedig az a miénk. Bennünk van.
Azt mondtam, nem nagyon jártam templomba, mert a művészeten kívül más nemigen fogott meg bennük.
Az aranypaloták csak arra jók, hogy a papok, a vallás tanítói, kufárjai, ekként is hirdessék: mi vagyunk a kapocs Isten és közötted, te gyarló ember.
S ha szolgálni akarsz, be kell jönnöd hajlékunkba. Abba a hajlékba, ahol kicsinek, szerencsétlennek és bűnösnek érzed magad. Én vétkem, én vétkem. mormolod az imát…
Várnád az útbaigazítást, az üdvösséget, de hamar kiderül, a papok által vetített kép hamis. Ilyenkor megszűnik a biztonságérzet, káosz lesz a fejekben és szívekben.
A vallás ugyanis egyfajta kötőfékként működik, s ha ez meglazul, ne adj’ isten, elszakad, a csalódást földrengésként éli meg a jámbor hívő. Ami érdekes azonban: legtöbbször nem Isten álnok szolgálóját, a papot látja bűnösnek, Istenben rendül meg a hite.
Ez pedig azt jelenti, magában nem bízik többé. Nem lesznek korlátai, elérkezik a „nem ismer sem Istent, sem embert” korszak. A katalizátor ebben a folyamatban a pap, a papság. Ez nem megbocsátható. Megint túl korán ítéltem.
Korán?
Ítéltem?
Mondja meg valaki, jól mondtam-e?
Valószínű. Igen? Nem?
Popper Péter hasonlóan vélekedett. Egy illúzió halála című könyvében például ezt írja:
…mikor a zsidó, majd a keresztény papság a világi hatalom részese lett, már nem elégedett meg ennyivel. (Korábban ugyanis az üdvözülés egyetlen feltétele az istennek tetsző élet volt. – I. G.) Százszámra kellett életbe léptetni különböző életszabályokat, amelyeknek megsértése mind súlyos bűnnek számított. A konstrukció célja szemmel láthatóan az volt, hogy ne legyen a földön egyetlen ember sem, aki bűn nélkül való. Ezzel példát mutattak minden idők minden diktatúrájának, sőt áldemokráciájának is. […] a gazdasági és politikai hatalomnak tehát mindig bűnösökre van szüksége. A bűnösök legnagyobb szállítói pedig a vallásos közösségek, a papság. Innen ered az államhatalom és az egyházak bontatlan összefonódása, szövetsége, szétválasztásuk reménytelensége, hacsak valaki nem dől be a mindig hangoztatott formuláknak. A globalizált társadalom – akárcsak a diktatúrák – két részre osztja az uralma alatt élő embereket: jókra és rosszakra.”
Igen, tudom, ezekkel a mondatokkal ő is sok ellenséget szerzett magának, mint ahogy én is szerezhetek az előzőkben mondottakkal. Azonban előre megkövetem mindazokat a papokat, tanítókat és híveket, akik nem így gondolkodnak. Ám azt csak őszintén remélem, ők vannak többen. Ők, akik Isten házát nem a lélek megkötözésére használják, hanem annak felszabadítására.
Nem tudom, miért van bennem ez a taszító idegenség a papok iránt? Lehet, valamelyik előző életemben túl közelről láthattam őket, túl sokat tudtam róluk? Lehet, inkább azokat kellene keresnem, akikre felnézhetünk, akik élete példa…
De ki mondja meg, merre induljak? Hol keresgéljek?
A Vatikánban? Ugyan. Ott, ahol a kereszténység már államhatalom, ahol a papok politikusok, gazdasági szakértők, jobb esetben tudósok… Hol van már ott az őszinte istenhit? Hol van már ott az alázat, a szerénység, a segítőkészség? Különben is, nem tudok meghajolni egy másik ember előtt, csak azért, mert aranysüveget tett a fejére vagy bármilyen pozícióba került. S nem tagadjuk, a roppant szimpatikus Ferenc pápa sem tud csodát tenni megkövesedett egyházával. Ám dicséretére legyen mondva, legalább próbálkozik.

 

Réászlet a szerző Kitárulkozás című könyvéből. Itt érhető el:

http://bookandwalk.hu/Kitarulkozas-29634-ebook.aspxhttps://publioboox.com/hu_HU/kitarulkozas

https://www.libri.hu/talalati_lista/…