A 44-es villamos

Közzétette:

Bruck András

Talán sehol nem annyira könnyű, mint Magyarországon olyan szerzőt találni, aki hazaszeretetét úgy tudja a legmegfelelőbben kifejezni, ha valaki mást hazaárulónak nevez. Ezt mindig rémisztő jelenségnek tartottam.
Számára az a hazaszeretet, hogy szerinte te hazaáruló vagy. Neki persze semmivel nem kell bizonyítania, hogy ő hogyan, miképp szereti a hazáját, azt pedig még kevésbé, hogy ő mit tett érte, és nem a dédapja; elég, ha azt mondja, hogy te nem szereted, sőt el is árulod.
Hazaárulónak lenni nehéz teher, ezért nem volna szabad ebből bárkinek is megpróbálni tőkét kovácsolni, hát még kitüntetést, pénzt, jobb állást, kinevezést remélni érte.
Fernando Pessoa portugál költő írja, hogy „a Tejo szebb, mint az a folyó, amelyik átmegy a falumon, De a Tejo mégsem szebb a folyónál, amelyik átmegy a falumon, Mert a Tejo nem az a folyó, amelyik átmegy a falumon.”
Folyó és falu újra és újra – íme ez is egy lehetőség hazaárulózás helyett, és valóban érdemes a hazát ilyen apró dolgokban keresni, kívül a történelemkönyveken. Például ezen a fényképen látható, régen megszűnt 44-es villamosban. Rendszeresen utaztam rajta, a kép életem egy fontos korszakát hívta elő, élesen, jól átélhetően, szinte felkavaróan.
Más budapesti fotókhoz, a hatvanas, a hetvenes évekből, amelyekből nem egy fel-felbukkan itt a fészen, másféle emlékek kötnek. Egy tér, amelyen naponta keresztülmentem, ha az elbámészkodás miatt egyáltalán átjutottam rajta, utcák, amelyeken jártam, egy áruház, ahol kisgyerekként kabátot kaptam, s ahol a mennyezetről lógó repülőgépmaketteket néztem elbűvölve, egy vacak, keleti márkájú autó, amilyet apám is vezetett – ilyenkor emlékeim foglyaként nézegetem ezeket a képeket. Ha valami, akkor talán ez volna a haza, nem tudom, de egész biztosan nem a nemzeti konzultáció. Történetek, a szívbe beleépült emlékek, érzékenységek, valaki, aki te voltál, aki lehettél volna, valaki, akit a város eltaszított, visszavárt… aki visszajött.
Egy New York-i fotó, jóllehet, a város egy regényem helyszíne is volt, semmit nem mozdít meg bennem. Egy távoli, elegáns ismerős. Nyilvánvaló, hiszen nem ott születtem, nem ott nőttem fel. A hazát, akár a szüleidet, a gyerekkor ragasztja hozzád, a láthatatlan kötelékek akkor fonódnak, az utcákból, házakból akkor válik haza. Ez ennyire egyszerű, kár misztifikálni. Hazaárulózni pedig csupán azért, mert nem szereted a miniszterelnököd, alantas dolog, nyers agresszió.
Egy sokadik, ezredik, talán még a többinél is rettenetesebb írás az oka amiért most elgondolkodtam saját haza-definíciómon. Többek között „magyarellenesség”, „üzemszerű hazaárulás” „szigorúan nem magyar” liberálisok a jelzői az egyik kormánylap egészen infernális írásának. Engem ugyan nem foglalkoztat ez a rögeszme, ahogy a halat sem a víz, amelyben úszik, és nem is vettem magamra a politikai ellenfeleit még emberi minőségüktől is megfosztó szerző állításait, a burkolt figyelmeztetését viszont igen: a népirtás csak átmenetileg szünetel.
A többihez hasonlóan ez az írás is e nyomorúságos műfaj szabályait követi: a szerző saját magáról, állítólagos hazaszeretetéről nem mond semmit, helyette másokról ítélkezik – zsarolja, fenyegeti őket. Na és a másik oldalról azok, akik ennek a lapnak a főszerkesztőjével bármilyen okból egy asztalhoz ülnek, úgymond a közéletről vitázni, (Angard a tévéműsor neve), ők vajon ép erkölcsű emberek?
Mikor jössz legközelebb?
Az illető, akihez a kérdésem szólt, már régóta külföldön él. Ott van a férje, a lánya, az élete, de jön, amilyen gyakran csak tud. Azt mondta, muszáj neki, így mondta, muszáj, mert igazából csak itt van otthon. Látja, kintről is követi a tébolyt, a nyomort, a politikai perverziót, a szándékos gonoszságot, de hiába szerethető ország az a másik, a mienknél gazdagabb, korrektebb, igazságosabb, és még a focija is sokkal jobb, azt mondja, a kollégáihoz, a férje ismerőseihez semmi köze: neki azokhoz van köze, akikkel egy házban nőtt fel.
A szavaiban nincs élned, halnod kell, nincs szemforgató elborulás, csak felszáll a repülőre és jön, hogy időnként otthon legyen. És ezt nem tartja érdemnek, nem veri a mellét emiatt, mint a hazaárulózók, akik a honvágyban is valami misztikus nemzeti csodát látnak, no meg eszközt, amivel lebunkózhatják az ellenfeleiket, holott a honvágy magától értetődő lelkiállapot, és talán nem is más, mint egy régi villamos, egy iskolatárs, egy megszűnt áruház. Mindenki örökre saját gyerekkora foglya.
Amikor meg eljött a szilveszter éjfél, a vendégeivel együtt ez az illető is meghatva énekelte a himnuszt, amit viszont a férje nem ért, de már hozzászokott, hogy a magyarok, közte az ő felesége, micsoda nagy patrióták, de akkor az ország miért nem képes egyről kettőre jutni, kérdezi.
Na, pontosan ezért.
Az egyik fél harminc éve támad, a másik védekezik – egy nemzet csődje. És persze nekem is sziszegték már a fülembe a metró mozgólépcsőjén, kaptam üzenetet egykori osztálytárstól, hogy ha-za-á-ru-ló, csupán, mert nem szeretem ezt a kormányt. Miért, muszáj?
Nem lehet velük vitatkozni, mert pont az ellenkezésedből merítenek további érveket önmaguk igazolásához. Nem vizsgálják meg az álláspontjukkal szemben felhozott indokaidat, hanem a puszta ellenzést annak bizonyítékaként tekintik, hogy az vagy, aminek ők állítják. Ők szeretik a hazájukat, mert ezt mondják, te nem szereted, és ezt is ők mondják meg. Az érme mindkét oldala az övék.
Örökös szellemi napfogyatkozás.
Mondok más példákat, hogy szerintem mi a haza. Két ember beszélgetéséből a zsúfolt buszon elég minden harmadik szót hallanod, és tudod, miről beszélnek. Ez csak itthon lehetséges. Itt tudod legjobban, mit gondol, mit akar a másik. És összefacsarodik a szíved, amikor magyar gyerekeket ér szörnyű buszbaleset, míg, ha azt olvasod, hogy valahol szakadékba zuhant egy iskolabusz, sajnálkozol, de nem érint meg mélyen. Nem gyászolsz mindenkit egyformán.
Az ország, ahol születtél természetes kötödés: ott vannak a legelemibb, legközvetlenebb, legérzékibb emlékeid, kapcsolataid, viszonyaid. Senki nem tett ezért semmit – aki egy faluszéli kunyhóba született, annak ott a haza – a legkevesebbet pedig éppen a kormányok teszik, mindegy milyen címkét aggatnak magukra. Akkor már sokkal többet a költők. Ők értik a kötődések természetét, tudják, hogy a folyón igazából nem is hajók úsznak, hanem érzelmek. Ha valahol otthon vagy, akkor ettől.
De akiket lépten-nyomon lehazaárulóznak, azok soha nincsenek, nem lehetnek igazán otthon.