Bruck Andrásnak: A villamost is szeretem

Közzétette:

Ferber Katalin
Nagyon régóta tart. Megpróbáltam megmagyarázni magamnak hogy semmi értelme, hisz ügyet sem vet rám, hiába bámulom őt, hiába veszem fel a legszebb ruhámat, hiába illegetem magamat előtte, nem érdeklem.
Nem tudom ki az akit szeret, megpróbáltam kitalálni, de mindenki gondosan titkolja előlem, így nem is tudom, mit kellene tennem hogy rájöjjön: ő az egyetlen igazi és utolsó lélegzetemig tartó szerelmem.
Szeretem amikor mocskos és trágár, szeretem, ha tavasszal megrázza magát és kivirul, szeretem amikor elszürkül az októberi esőben, még az ordítozós hablatyolós pillanatait is szeretem.
Szeretem, amikor egy hétrét görnyedt bácsit küld nekem, aki hangosan üvölti: “ezt is eltitkolják előlünk, pedig mi mindent tudunk”, szeretem az undorító betonkolosszusait, a bronzba öntött kínjait, az esetlen és patetikus turulmadarait, szeretem szemetestül, hajléktalanostul, vagyis majdnem vakon rajongok érte.
A villamoson is szeretem, pedig gyakran bűzölög, lottyadt és kiszikkadt arcokat tesz elém, megsimogatnám mindegyiket, ha tehetném, de maradék józan eszem lefogja a kezemet, csak a tekintetemmel szerethetem ezt az üzenetét is. Szeretem az éjszaka közepén betépve ordítozó követeit, holott nem tudok aludni tőlük, szeretem a banális mondatait, az indulatait, az értelmetlen gyűlöletét, a szenvedélyes rombolásait.
Mondták már nekem sokan, hogy ő nem méltó hozzám. Találnom kellene egy méltóságteljeset, szépet és kifinomultat helyette. Évizedekig kerestem egy olyat, nem találtam, pedig sokat tettem ezért, bizakodva és reménykedve, hogy végre megszabadulhatok ettől a nyomasztó szerelemtől. Elképzeltem, hogy egyszer meg is találom azt aki viszontszeret, felszabadult leszek, mosolygunk majd egymásra, talán meg is merem simogatni hiszen viszontszeret.
Nem olyan régen döbbentem rá, hogy hozzá senki sem hasonlítható. Napokig nem tudtam emiatt aludni, mert tudtam, hogy méltatlan az én odaadó szerelmemhez mindaz, amit tesz, amit nem tesz, vagy ígér hogy megteszi, de többnyire kiderül, hogy az hazugság.
Véget kellene vetnem ennek a viszonynak, értelmetlen és egyre gyakrabban megalázó. Sok barátomtól kértem tanácsot, többségük sajnálkozva nézett rám, tekintetükben szánalom villant. Tudtam, hogy mindez az én hibám, nem tettem meg mindent azért, hogy észrevegyen, hogy felfedezzen, hogy rájöjjön, nem kell engem szégyellnie, akár büszke is lehet rám.
Elszánt barangolásaim és keresésem sokat adott, ragyogó mosollyal zúdítottam elé, félrelökte, valami “nem erre van most szükség”-féle is elhangzott, csalódott voltam, de tovább próbálkoztam.
Kitartóan keresem a módját, hogy viszontszeressen, egy kicsit már fáradt vagyok, de mindíg arra gondolok, hogy van sokminden még, amit nem próbáltam ki.
Szlengeket csipegetek fel az utcán, igyekszem frissen tartani a stílusomat és mondataimat, ha hibázom, elszégyellem magamat, egy reménytelen szerelmes ezt nem teheti hisz méltatlanná válik a viszonzásra.
Amikor még a közelében voltam, haragudtam rá, azt hittem kinevet, lenéz és semmibe vesz.
Ma már annyi év után igyekszem a közelébe férkőzni, de mindíg nem tudok ott lenni, ahol ő. Ezért az örömöm és a szomorúságom is mélyebb, valahányszor újra láthatom.
Habzsolom a szavakat a hangsúlyokat, érzem, hogy elszánt és makacs ragaszkodásom előbb vagy utóbb valamiféle érzelmet vált ki belőle.
Még tudok várni, van még néhány évem. Nem akarok lemondani egyetlen reménytelen szerelmemről, a hazámról Magyarországról.