Holikoff bácsi meg a többiek

Közzétette:

Frank Iván
Pontosan húszpercnyi járásra laktunk az iskolától, a Felsővárosban. Kis, földes utcákon bandukoltam reggelente egyedül, már elsős koromban is. Most, hogy visszaemlékszem, milyen furcsa. Kb. húsz, harminc ház előtt mentem el, amíg a városközpontban levő nagy térhez értem, és minden házban pontosan tudtam, ki lakik, mivel foglalkozik… De nemcsak tudtam, hogy kik ők, a szomszédság okán jogom volt néha bemenni ezekbe a házakba, beszélgetni az ott lakókkal, néha-néha ezzel-azzal megkínáltak, és én, az örök éhes, mindig hálásan elfogadtam a nekem szánt falatokat. Ezen a környéken többnyire „kétkezi” emberek éltek, parasztok, vasúti munkások, de lakott ott szabó, varrónő, cipész… Apropó, cipész… Ő toldozta, foldozta a család lábbelikészletét, ami fejenként maximum két pár cipőből állt – egy pár nyárra, egy pár télre. Úgy hívták: Szergej. Pontosabban így a felesége hívta, én meg úgy, Holikoff bácsi. Furcsán beszélt magyarul, amit én eleinte nem értettem, hogy miért. De aztán, amikor kicsit már cseperedtem, és én vittem hozzá a reparálni való cipőket, és Holikoff bácsi elmesélte, hogy ő orosz származású, és még az első világháborúban esett a monarchia fogságába. Valamilyen szerencse folytán éppen ebbe a kisvárosba vetette a sors, ahol megismerkedett Marikával. Szerelembe estek, és neki sikerült itt letelepedni, feleségül vette Marikát, és mert jó cipész volt, hamarosan megkapaszkodott Magyarországon. Szerettem oda járni, szerettem a jellegzetes cipészműhely szagot, az előszobában meg a gyümölcs és virágillatot. Marika néni a kertben termett almával kínált, amit persze örömmel elfogadtam.
De minden reggel elmentem Schuszter néni háza előtt is. Ő egyedül élt kislányával, mert a férje elesett a háborúban. Schuszter néni varrónő volt, hozzá a család meglehetősen elnyűtt ruháit hordtuk, amik még javíthatók voltak, és Schuszter néni csodákat tudott művelni velük. Oda is szívesen mentem, de egészen másért, mint Holikoffékhoz. Schuszter néni lánya, Gizi, nálam néhány évvel idősebb volt, nekem akkoriban a „nőideált” személyesítette meg, amennyiben persze nőnek lehet nevezni egy 12 éves lányt. Ő, mint afféle majdnem nő, időnként megsimogatta a fejem, és fogalma sem volt arról, hogy micsoda érzések dúltak ilyenkor bennem. Mondhatni, kicsit szerelmes voltam Gizibe, gyakran ábrándoztam arról, hogy mi minden történhetne kettőnk között. Mármint a csókig bezárólag. A többiről akkor még nem sok fogalmam volt.
A közvetlen szomszédunk pedig egy pék volt. A Lakos bácsi. 1948 neki és a családjának abszolút a fordulat éve volt. Ugyanis államosították a pékséget, pedig nem volt valami nagyüzem. Lakos bácsi és a két fia ezután alkalmazottként dolgoztak a saját pékségükben, állami fizetésért. Azért „maszekoltak” is, a környékbeliek, hozzájuk hordták a maguk dagasztotta, kelesztette kenyerüket, ahogy mi is, amit aztán a péklapáttal a kemencébe toltak, és szép piros, ropogósra sütöttek. Nekünk külön protekciónk is volt. A nagymamám készítette sóletet az ő kemencéjükben süthettük, agyagedényben. Olyant azóta sem ettem. Történt aztán, úgy 1950 táján, hogy a pékség üzlethelyiségébe beköltözött Budapestről egy akkoriban ritkaságszámba menő vállalkozó, aki az ideszállított berendezésével fagylaltos tölcséreket gyártott. Koromnál fogva nem nagyon gondolkodtam arról, hogy hogyan lehetett valaki „maszek” a szocializmus építésének ebben a szakaszában, de később aztán megtudtam, hogy az illető, ugyan valóban gyártott fagylaltos-tölcséreket, de leginkább a környéken lakók viszonyát igyekezett feltérképezni az akkori rendszerhez. Engem ez nem annyira érdekelt, az azonban igen, hogy egy kis segítség ellenében a selejt fagylaltos-tölcséreket befalhattam. Még most is a számban érzem a még gépmeleg ostyák ízét, ha rágondolok.
Ma már szinte elképzelhetetlen, hogy egy hatéves gyerek egyedül menjen az iskolába. De talán még a szomszéd házig sem. Magam nem tudom, hogy ennyivel jobb volt-e akkoriban a közbiztonság, vagy inkább kevesebb ijesztő információ jutott el a szülőkhöz. Mindenesetre Péter nagyon élvezte, hogy egyedül mehetett reggelente. És nemcsak az utcákban lakókat ismerte jól, de szinte minden fát, utcakövet személyes ismerőseként tartott számon. Ez nem túlzás. A fák jó része arrafelé főleg vadgesztenye, korai juhar, eper, hársfa voltak, amiket a különböző évszakokban másért és másért volt érdemes megfigyelni. Persze, télen kevésbé volt érdekes a látvány, de akkor meg iskolába menet meg lehetett rázni a fát, és élvezni, ahogy a hó lezúdul az ágakról. Tavasszal a rügyeket, majd a fák leveleit, kibomlott virágait lehetett vizsgálgatni, nyáron, meg ősszel a termést, késő ősszel a változó színek kavalkádjában lehetett gyönyörködni. Volt aztán egyfajta fa, aminek Péter ugyan nem tudta a nevét, de a termését zsidó-meggynek hívták arrafelé, amit éretten akár enni is lehetett, bár sok gyümölcshús nem volt rajta. Inkább fúvócsőbe való lövedékként volt használatos Péternek és kortársainak. A fúvócsövek abban az időben és ebben a kisvárosban úgynevezett bambusznádból készültek, és a fiúknak egész arzenál volt ebből a fegyverből a zsebükben meg a táskájukban. A kilőtt zsidó-meggy, ha célba talált, ugyancsak csípte a lányok lábát. A két elkülönített nem között ez is egy lehetséges érintkezési felület volt.
Egészen a város közepén levő térig minden utca földes volt. Ami azt jelentette, hogy tavasszal, amikor a hó elolvadt (mert akkoriban tavaszig többnyire hóban jártunk), meg a nagy esőzések idején, térdig érő sár volt mindenütt. Legfeljebb traktorral meg lovaskocsival (azzal is csak módjával) lehetett közlekedni. De a járdákat kikövezték, no, nem betonjárdákról meg díszköves csodákról van szó, hanem többnyire selejtes téglákból, kövekből építették. De, mert a diák babonás, arra mindenképpen jó volt, hogy bizonyos esetekben befolyásolja az ember, mi fog történni a közeljövőben. Ugye mindenki ismeri Radnóti sorait? s az iskolába menvén, a járda peremén, hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én…” Igen, velem is pontosan így történt, bár akkor még nem olvastam Radnótit. És csodák csodája, majdnem mindig beteljesült a jóslat. Igaz ugyan, ma már bevallhatom, csaltam. Ugyanis többször megismételtem a kőre lépést, legalább 8-10 kő olyan kő volt az útvonalamon, amit bűvös erejűnek minősítettem, és egyik kő, ha ráléptem, azt jelentette, hogy baj lesz a felelésemmel, a másik, hogy nem lesz baj. És később aztán azt fogadtam el érvényesnek, amelyik bevált.
A térre érve aztán a város egészen más képet mutatott. Körbe a házak tekintélyesek, az utca kövezett, a gimnázium kerítése szépen formált kovácsoltvasból készült, élelmiszer és ruhaüzletek portálja nyílott a térre, és szemben a városháza, a szálloda, a cukrászda, a mozi szürke épülettömbje magasodott. És, ami a legfontosabb volt nekem akkoriban, itt már autók jártak, motorbiciklik, és, bár egyszerre talán nem több, mint 25-30 ember járt-kelt a járdákon, nekem ez már nagy nyüzsgésnek számított.
A tér közepén pedig, a parkosított részen a szovjet hősi emlékmű állt. Minden ünnepség, legyen az március 15, április 4 vagy május 1., itt, ezen a téren, az emlékműnél zajlott. Mondjuk, ma visszagondolva, április 4. még hagyján, hiszen akkor a felszabadulást ünnepeltük, de március 15? De ne csodálkozzunk! Az akkori irodalmi tankönyvünk egyik olvasmányának az volt a címe, hogy Petőfi elvtárs. Bizony! És azt olvashattuk a fejezetben, hogy Petőfi Sándor, ha ma élne (mármint akkor), kommunista lenne. Bizonyíték erre többek között a költő néhány sora: Ha majd minden rabszolga-nép/ Jármát megunva síkra lép/ Pirosló arccal és piros zászlókkal/ És a zászlókon eme szent jelszóval: Világszabadság…”
És április negyedikén ezen a téren zajlott a díszszemle. Ami engem abban az időben csodálatba ejtett. A városban ugyanis több laktanya volt. Voltak gyalogosok, illetve pontosabban gépkocsizó lövészeknek nevezték őket, voltak határőrök, és volt lovas határőr ezred is, és mindegyikük képviseltette magát a díszszemlén. A századnyi lövész szuronyos puskával, a határőrök dobtáras géppisztollyal, a szakasznyi lovas határőr karddal, és a vállukon átvetett karabéllyal vett részt a díszmenetben. A tisztek a kardjukkal vezényeltek, pattogtak a vezényszavak, mi gyerekek meg csillogó szemmel bámultuk őket. Én különösen, végig az egyenruha bűvöletében éltem.
A lovas határőrök díszmenete egyenesen elkápráztatott. Egy sorban három lovas lovagolt, a sorban egyszínű lovak meneteltek. Többségük pej, annak különböző árnyalatai voltak, de akadtak köztük feketék, almásderesek is. Fehér ló, illetve szürke, mert a fehéret is szürkének kellett mondani, nem volt a csapatban.
Ilyesmit manapság már nem látni. A most felnövő generáció már csak videojátékokon találkozhat hasonló élménnyel. Jó ez így? A fene se tudja. A valóság ennél sokkal, de sokkal keményebb. Az, ott, akkor, nekem játéknak tűnt. Azoktól a katonáktól nem kellett félni. Már nem.

Részlet Frank Iván készülő regényéből