Lyuk a „szociális” háló szövetén

Közzétette:

Illyés Károly
Percre pontosan 9 órakor letipegek az aluljáró lépcsőin munkahelyem felé igyekezve – mert, bár inaktív vagyok – dolgozni kell! A munka nemesít, a munka szabaddá tesz, satöbbi satöbbi. Óvatosan kerülgetem az ott héderelőket, köszöntöm az ismerős ismeretleneket. Az aluljáró egyik sarkában egy fiatal világtalan srác, és egy nem fiatal, de szintén világtalan hölgy ül, az adakozók forintjaira várva. Ott vannak a farkasordító hidegben, és az agyforraló melegben. Gyanítom, létfenntartásuk egyetlen módja a kéregetés. Nem én vagyok az egyetlen, mindig akad társ, aki megszánja néhány forinttal a szánandókat. Nem csak forinttal. Az aluljáróban üzemelő Fornetti alkalmazottja, egy fehér köpenyes úr szintén a menetrend megszállottja lehet, mert másodpercnyi pontossággal letesz a világtalanok elé egy papírtálcát, rajta az előírásos barna zacskóba rejtett pizza vagy fornetti szeletet, esetleg néhány pogit. Kölcsönös üdvözlés, hálálkodás és már tolat is el. Nincs idő dumcsizni, munka van. De már nyomul az aluljáró büféjének hölgy alkalmazottja újabb papírtálcával, rajta két hosszú kávé és buborékos ásványvíz. Üdvözlés, köszönetnyilvánítás, balra el, várják a kuncsaftok.
Szeretem az ilyen embereket!
A Meki előtt (mindennapos utam következő állomása) bel
ebotlok korlátozott szókincsű kéregetőmbe. 25-30 év közötti, tisztának nem mondható srác perdül a színem elé. A fagyos, téli napokon színét sem láttam. Nem ismer meg, vagy nem akar megismerni, nyomja a nehezen megtanult szöveget.
– Papa! Kisegítene néhány forinttal?
Rühellem, ha vadidegen, tiszteletre méltatlan fickó papának szólít.
– Tehetném, de nem teszem!
Nem adja fel, tovább nyomul.
– Dobjon meg néhány szál cigivel!
– Bocs’ nem dohányzom!
– Szokjál rá, vén hülye!
Nem szeretem az ilyen embereket!