Béke

Közzétette:

Ferber Katalin
Ez egy japán cigaretta neve, de ez annak a dokumentumfilmnek a címe is, melyet Szouda Kazuhiró rendezett jó néhány évvel ezelőtt. A dokumentumfilm több nemzetközi díjat nyert, de ebben nincs semmi meglepő: Szouda filmjei a világ különböző tájain díjakat kapnak, mert olyan elemi erejűek és megrendítőek.
Egy házaspár önkéntes szociális munkásként segít a város, mozgásképtelen és olykor gyógyíthatatlan betegségben szenvedő, egyedül élő idős embereinek. Van két minibuszuk, azzal szállítják a tolókocsiba kényszerült, vagy éppen járóképes de fizikailag erőtlen időseket. A feleség elmosogat, olykor vacsorát főz, a férj pedig bevásárolni, néha sétálni viszi az önálló életre már alig képes időseket.
Ül a kamera előtt egy kilencven éves ember. Gyógyíthatatlan beteg, egyedül él, de a rendező kedvéért minden alkalommal inget és nyakkendőt vesz fel.
Mosolyogva várja a saját halálát, s többször is elmondja, hogy nem tudja, milyen is lesz odaát majd. Még nem kellek odafönn, mondja nevetve. Majd szólnak, ha mennem kell.
Nagyon sovány már, de méltósága, tartása, nevetése és öniróniája láthatóan magával ragadja a környezetét is: a házi gondozót, a nővéreket a helyi kórházban, még az az orvost is.
Ez a rengeteget tudó és tapasztalt idős ember egyszer csak megszólal s elkezd mesélni azokról az évekről amikor katona volt sok millió honfitársával együtt. “Értékem egy postai bélyeg árával volt azonos” mondja mosolyogva, így is hívtak bennünket, akkoriban behívott férfiakat, a feletteseink. (Japánul isszen gorin)
Ennyibe került ugyanis a behívóra ragasztott bélyeg akkoriban.
A katonákat szállító vagonok ablakait elsötétítették, hogy senki ne lássa és ne tudja, hova visznek bennünket.
Hét évet voltam a fronton mondja még mindig mosolyogva, és rágyújt egy Béke cigarettára, mondván, ez az egy élvezete maradt az életében.
Aztán hazatérhettem, s nekem épp úgy bánatot kellett tetetnem mint anyámnak a szégyent. Hiába, nem meghalni a hazáért, a császárért szörnyű bűn volt, életben maradni, örülni a kék égnek, a fáknak, a téli hónak s a tavasznak szégyen volt.
Ez volt akkor a kötelező, nekünk katonakorban levő férfiaknak. Hisz életünk értéke nem volt egy fillérrel sem több mint a behívóra ragasztott bélyegé.