Jeruzsálem, az amerikai elnök tévedése

Közzétette:

Charles Enderlin (Le Monde Diplomatique)
Amikor megtörte a zsidók, a keresztények és a muzulmánok szent városa, Jeruzsálem státuszát érintő nemzetközi konszenzust, Donald Trump elnök elszigetelt helyzetbe hozta az országát. Az Egyesült Nemzetek (ENSZ) Közgyűlése jelentős többséggel az amerikai döntés ellen szavazott, mint ami akadályozza a béke megteremtését. A területen azonban tovább folytatódik a “kész helyzet” kialakításának politikája.
1995. október 24-én az amerikai Kongresszus erős többséggel szavazta meg az Egyesült Államok izraeli nagykövetségének áthelyezését Tel-Avivból Jeruzsálembe, és végső határidőnek 1999. május 31-ét jelölték ki. 1992-ben William Clinton elnök, választási ígérete ellenére, megtagadta a „Jerusalem Embassy Act” aláírását, pedig az 1995. november 8-án életbe lépett. Utódai, George W. Bush és Barack Obama ugyanígy tettek, mert ők is úgy ítélték meg, hogy az USA-nak meg kell várnia az izraeli-palesztin konfliktus rendezését és a nemzetközi konszenzushoz kell tartania magát Jeruzsálem státuszát illetően.
Hogy ne kelljen jóváhagyniuk a törvényt, az amerikai elnökök negyedévről negyedévre aláírták a törvény ideiglenes felfüggesztését, és így tett 
Donald Trump is 2017 júniusában. Amikor azonban december 6-án úgy döntött, hogy elismeri Jeruzsálemet Izrael fővárosának, akkor az új elnök véget vetett a hosszú ideje húzódó felemás megközelítésnek. És főleg szembe ment az ENSZ Biztonsági Tanácsának 476-os határozatával, amely 1980. június 30-án semmisnek nyilvánított minden olyan izraeli intézkedést, amely „módosítja a Szent Város földrajzi, demográfiai és történelmi jellegét”. Egy hónappal később, az izraeli parlament, a Knesszet megszavazott egy „alaptörvényt”, amely a város „egészét, egységesen, Izrael fővárosának” nyilvánította. Erre válaszul a Biztonsági Tanács a következő augusztus 20-án megszavazta 478-as határozatot, mely felkérte az ENSZ tagállamait, hogy vonják ki diplomáciai képviseleteiket Jeruzsálemből. Azóta, néhány kivételtől eltekintve – Costa Rica és Salvador nagykövetségei a 2000-es évek elejéig maradtak ott – Jeruzsálemben csak néhány konzulátus dolgozik, a nagykövetségek Tel Avivban vannak.
Izrealben Donald Trump kezdeményezését a lakosság nagy örömmel
és a hatalom is mély megelégedéssel fogadta. Csak nagyon kevés kommentátor hívta fel a figyelmet, hogy a Fehér Ház tartózkodott attól, hogy felvesse Izrael teljes és kizárólagos szuverenitásának kérdését Jeruzsálemet illetően, helyette a város végső státuszának tárgyalásaitól tette függővé a konkrét határok meghatározását. Ehhez még hozzá kell tenni, hogy a telek megvásárlása és az épület felépítése miatt, várhatóan nem a közeljövőben kerülhet majd sor az amerikai nagykövetség Jeruzsálembe költöztetésére. Az amerikai külügyminiszter, Rex Tillerson többször is jelezte, hogy a költözködés nem történik meg két-három évnél hamarabb. Máshogy kifejezve, Donald Trump megbízatásának vége után…

A palesztin vezetés számára azonban a bejelentés annak a nemzetközi legitimitásnak a végét jelenti, amelyre a béketárgyalások kezdete óta épített. Ráadásul ez a Palesztin Felszabadítási Szervezet (PFSZ) stratégiájának egy újabb kudarca Izraellel szemben, melynek több oka is van. Néhányat vissza lehet vezetni az Oslói folyamat kezdeteihez. 1993. július 29-én a Norvégiában, Halversbole-ban folyó titkos tárgyalások kellős közepén, az izraeli jogi tanácsadó Yoël Singer egy, a miniszterelnöknek, Jichák Rabinnak és külügyminiszterének, Simon Peresznek Jeruzsálembe küldött jelentésében ezt írta: „A PFSZ a civil hatalom átköltöztetését el akarja napolni addig, amíg az izraeli hadsereg ki nem vonul Gázából és Jerikóból. Elmondták nekünk, hogy amikor majd berendezkednek Gázában, akkor a civil hatalmi szervezeteket a PFSZ-Tuniszi központja alá akarják megszervezni, és nem (…) a belső palesztin szervezetek alá”. Akkoriban a PFSZ vezetése Tuniszban székelt és a tárgyalási folyamatokra saját befolyását akarta fenntartani és korlátozni akarta a megszállt területeken élő politikai személyiségek befolyását. Ennek a versengésnek a következtében, a tárgyalódelegáció tagjai között nem volt a helyi viszonyokat mindenkinél jobban ismerő, a belső erőket képviselő vezető, és ez a hiány a tárgyalások kezdetétől éreztette hatását.
1993. október közepén, Egyiptomban, a Sinai-félsziget déli részén, Tabában zajlottak a tárgyalások Gáza és Jerikó autonómiájáról, ahol nagyon is átéreztük a kelet-jeruzsálemi palesztin térképész, Khalil Toufakji frusztrált elkeseredését, hiszen nem engedélyezték, hogy részt vegyen a tárgyalásokon. A Tuniszból érkező delegáltak vezetői hibát hibára halmoztak, eltévesztették Jerikó pontos határait… Látványos különbség volt az izraeli és a palesztin delegáltak technikai felszereltségében is. Az izraeliek a legkorszerűbb hordozható számítógépekkel rendelkeztek, volt egy sor CD-jük, és persze előzetesen a lehető legfelkészültebb jogászok által kidolgozott terveik. A palesztinok pedig papírra jegyzeteltek. A PFSZ csak jóval később kezdte igénybe venni nemzetközi jogászok szolgáltatását. A palesztinok ezeken a tárgyalásokon nem tudták legyőzni azt az elkerülhetetlen aszimmetriát, ami egy felszabadító mozgalom és egy állam között fennáll.
Fayçal el Husseini (1940-2001), a megszállt területeken élő palesztinok rendkívül népszerű vezetője nem győzte felhívni a figyelmet, hogy mennyire gyorsan fejlődnek a megszállt területeken az izraeli telepek. De a kérdésre a PFSZ által aláírt megállapodások közül egyik sem tért ki, egyikben sincs kikötve, hogy le kell állítani a gyarmatosítást, pedig a nemzetközi jog és az ENSZ Biztonsági Tanácsának több határozata is (az utolsó, a 2334-es 2016. decemberében született) illegálisnak minősítette a telepes mozgalmat.
A palesztinok szerint az izraeliekkel aláírt két dokumentum is tiltja a gyarmatosítást. Az 1993 szeptemberi elvi megállapodás IV. paragrafusa előírja, hogy „A két fél úgy tekint Ciszjordániára és a Gázai Övezetre, mint egy adott egységes területre, melynek sértetlenségét fenntartják az átmeneti időszakban”. Míg az 1995 szeptemberében aláírt, Oslo 2-nek is nevezett az 
Autonómiáról szóló Ideiglenes Megállapodás (31. pont 7-es bekezdése) ezt írja: „Egyik fél sem kezdeményez és nem szavaz meg olyan intézkedéseket, amelyek megváltoztathatnák Ciszjordánia és a Gázai Övezet státuszát a végleges státuszról szóló tárgyalások eredményéig”. A palesztinok erre épülő érvelését minden izraeli kormány elutasítja. 1996-ban, a Jasszer Arafat PFSZ vezetőhöz közelállók így válaszoltak nekünk ebben az ügyben: „Ez nem fontos. 1999-ben meglesz az államunk és a telepek addigra nem lesznek ott!” 2001 májusában feltettük a kérdést Jasszer Arafatnak, a palesztin hatóság vezetőjének: „Ciszjordániában hónapról hónapra nő a telepesek száma… Mit szól ehhez?” Válasza nagyon egyszerű volt: „El fognak menni! Elmennek majd!”
Arafat azt gondolta, hogy képes lesz egy kompromisszumos megoldást találni a problémára. 
Területcserében gondolkodott Izrael és Palesztina között, ami lehetővé tette volna, hogy Ciszjordánia középső részeinek telepesei átköltözzenek a zöld vonal mellé, vagyis az 1949. április 3-i, izraeli-jordániai fegyverszüneti megállapodásból született határok mellé. A Tabában zajló utolsó tárgyalások kudarca után, 2001 januárban, a két fél átadott Miguel Moratinosnak, az Unió megbízottjának egy listát a kialakult és közösen elfogadott álláspontokról, illetve a vitatott kérdésekről. A megállapodást az izraeli igazságügyi miniszter, Yossi Beilin és a palesztin tárgyalásvezető, Abou Alla dolgozta ki, de a miniszterelnök, Ehoud Barak személyes képviselője és egyben kabinetfőnöke, Gilead Sher elutasította. „Az izraeli fél bejelentette, hogy biztonsága szempontjából nincs szüksége fenntartani a telepeket a Jordán folyó völgyében és ezt az általa javasolt térképen megjelölt határvonalak is tanúsítják. Az izraeli térképjavaslatok azon demográfiai elven alapultak, hogy meghagyják a telepesek 80%-át. Az izraeli fél által megrajzolt térkép a palesztin területek 6%-át vette volna el. (…) A palesztin térkép úgy alakult ki, hogy előreláthatólag Ciszjordánia területének 3,1%-át kebelezi be Izrael és erre a területek elcserélése keretében kerülne sor”. A két koncepció közötti különbség a terület alig 2,9%-át érintette volna.
Nem sikerült azonban feloldani a Jeruzsálem státuszát érintő nézeteltérést. A felek elismerték, hogy a város keleti részében létrehozott új izraeli negyedek kérdésében részmegállapodást kötöttek, a palesztinok késznek mutatkoztak elfogadni az izraeli szuverenitást a régi városrész zsidó negyede, az örmény városrész egy része és a Nyugati fal (Siratófal) felett, mely esetében az érintett fal hosszát meg kellett volna határozni. Ugyanakkor lehetetlen volt megállapodásra jutni a 
Templom-hegyről vagy arab nevén a Haram al-Sharif-ról (“nemes szentély”), mely szent hely a muzulmánok számára, hiszen itt áll a Szikladóm és az al-Aksza-mecset (innen indult Mohamed próféta az éjszakai égi utazására). A zsidók számára pedig ott állt a jeruzsálemi templom, a zsidó vallás legszentebb helye.
Késő éjszaka, 2002 márciusában, egy hosszú interjú végén Jasszer Arafattal, bizalmasan és megfogadtatva velünk a teljes titoktartást, a palesztin elnökhöz közelálló egyik munkatársa elmondta: „Abou Amar (a palesztin elnök harci neve) álma, hogy a Haram-al-Charif-ról jelenthesse be Palesztina függetlenségét. Ezt mondaná: „Nincs semmi ok rá, hogy egy palesztin úgy döntsön, hogy visszajön Izraelbe és izraelivé váljon. A palesztinok velünk jönnek, hogy a (mi) államunkat építsük fel!” Összefoglalva, Kelet-Jeruzsálem mint főváros és cserébe lemondunk arról az egy jogunkról, hogy a menekültek eredeti lakóhelyükre térjenek vissza.
Már 2000. december 10-én, Tel-Avivban, a David Intercontinental hotelben, egy titkos tárgyalássorozat végén, 
Jasszer Abed Rabbo, a palesztin tárgyalódelegáció vezetője, kamerák előtt így válaszolt nekünk: „Most tényleg azt gondolom, hogy meg akarnak állapodni velünk, talán azért, mert attól félnek, hogy a következő választásokon a jobboldal fog győzni. Két-három héten belül várhatólag megállapodunk. Most először fogadták el az izraeliek a palesztin szuverenitás elvét a Haram-al-Charif-on”. Délután Gilad Cher, Ehud Barak munkáspárti miniszterelnök kabinetfőnöke és a tárgyalódelegáció tagja helyére tette a dolgokat: „Nem tudom, hogyan gondolhatták a palesztinok, hogy készek lennénk feladni a Templom-hegy feletti szuverenitást”. Slomó Ben Ami izraeli külügyminiszternek nem volt felhatalmazása, hogy ebben a kardinális kérdésben engedményt tegyen és a tárgyalások későbbi folyamán a palesztinok hiába várták – és remélték –, hogy az izraeli delegáció megismétli a külügyminiszter állásfoglalását.
2000 júliusában, a Camp David-i csúcs – amelyen ki akartak dolgozni az izraeliek és a palesztinok között egy végleges békeszerződést – szintén a szent helyek kérdése miatt fulladt kudarcba. Az izraeli vezetés számára elfogadhatatlan volt, hogy a Templom-hegy palesztin szuverenitás alá kerüljön. 
Ehud Barak egyértelműen kijelentette: „Nem létezhet olyan kormányfő, aki aláírná a szuverenitás átengedését az első és a második templom helyéről (Templom-hegy vagy Haram-al-Charif), hiszen ez a cionizmus alapja. (…) Már azt is nagyon nehéz lenne elviselni – mint egy súlyos gyászt –, hogy palesztin szuverenitás alá kerüljön a régi városrész. Ugyanakkor, ha nem szakadunk el a palesztinoktól, ha nem vetünk véget a konfliktusnak, akkor egy tragédiába süppedünk bele”.
2003 augusztusában, Jasszer Arafat felhatalmazta több fontos tanácsadóját, Jasszer Abed Rabbo vezetése alatt, hogy tárgyaljanak az izraeli baloldali ellenzék képviselőivel, melyet 
Yossi Beilin és Amnon Lipkin Shahak vezetett, aki korábban főtiszt volt. Még az év decemberére megállapodásra jutottak. A „Genfi Kezdeményezésnek” nevezett tárgyalássorozat az Izrael által elutasított „trade off” (csere) elvére épült. A palesztinok lemondanának a visszatérés jogáról és ellentételezésül megkapnák a szuverenitást a Haram-al-Charif-on, vagyis a Templom-hegyen. Ariel Sharon „árulóknak” nevezte a megállapodás izraeli aláíróit, Arafat viszont gratulált a tárgyalóknak, pedig a megállapodásnak semmilyen gyakorlati következménye sem volt.
Amikor Arafat halála után, 2004 novemberében 
Mahmud Abbászt megválasztják a PSZF és a Palesztin Autonóm Hatóság vezetőjének, csak a status quo többé-kevésbé sikeres fenntartását képes biztosítani. Talpra állította a második intifáda (arab felkelés – szerk.) leverése alkalmával elpusztított rendőrséget és biztonsági erőket, helyreállította a hadsereggel és a Shin Bettel, az izraeli belbiztonsági szervezettel a biztonsági együttműködést és elért néhány diplomáciai sikert is, így 2011-ben Palesztina mint állam lehetett tagja az UNESCO-nak. Egy évvel később azonban az ENSZ Közgyűlése Palesztinának megfigyelő állam és nem tagállam státuszt adott.
Lényeges tény, hogy Izrael alapvetően változott meg az évek során. Mahmud Abbásznak az ország történelmének legjobboldalibb kormányával kell szembenéznie, amelyben a vallásos és messianisztikus megközelítés adja meg az alaphangot. Belföldön, a 
Benjámin Netánjahú által vezetett kormány a demokráciát mint a többség törvényét értelmezi, egy egészen csekély védelmet nyújtva csak a kisebbségeknek. Az uralkodó elit Izraelt mint egy zsidó és demokratikus államot akarja meghatározni – ebben a sorrendben – ahol kizárólag a zsidók kapnának teljeskörű jogot. 2016 márciusában egy felmérés során megkérdezett izraeli zsidók 79%-a támogatta, hogy „a zsidók kedvezményes bánásmódban részesüljenek”. Ami egyet jelent a nem-zsidók diszkriminálásával.
Egy két állam létezését feltételező megoldás így ma már csak egy délibábos vágykép. Ciszjordánia megszállása állandóvá vált, 400 ezer izraeli lakos él ma a telepeken, amelyek Ciszjordánia területének 60%-ára terjednek ki, ez tehát tényszerűen egy bekebelezés. És akkor még nem vettük figyelembe a Kelet-Jeruzsálem új lakónegyedeiben élő 200 ezer lakost. Ezeket az adatokat azzal kell összevetni, hogy 1996-ban összesen 151 200 izraeli élt Ciszjordánia és Gáza gyarmati telepein. A baloldal, az izraeli NGO-k (nem-kormányzati szervezetek), amelyek kritizálják és ellenállnak a megszállásnak, rendszeresen hazafiatlannak vannak megbélyegezve, sőt a hatalom árulónak nevezi őket. Már törvényeket is megszavaztak, hogy korlátozzák a tevékenységüket.

Mindezek azt mondatják Matti Steinberggel, a Shin Bet az izraeli belbiztonsági hivatal volt főelemzőjével: „A status quo nem stabil állapot, hanem olyan irányba fejlődik, amelyben a felek egy kétnemzetiségű valóság futóhomokja felé veszik az irányt, melyben Izrael uralkodna és megpróbálná rákényszeríteni az akaratát az elkülönült enklávékba bezárt palesztinokra.”

 

A szerző, Charles Enderlin francia-izraeli újságíró, riporter. Többek között szerzője az Au nom du temple. Israël et l’irrésistible ascension du messianisme juif (1967-2013) [A templom nevében. Izrael és a zsidó messianizmus ellenállhatatlan felemelkedése (1967-2013)] című könyvnek, Seuil, Párizs, 2013.

 

Morva Judit fordítása