Hrabal szárnyai

Közzétette:

Szilvásy Theodora
Van amikor az öngyilkosság lehet az emberi méltóság megőrzésének egyetlen eszköze. “Halálának hivatalos verziója: kórházi szobájának ablakából, miközben a galambokat etette, olyannyira kihajolt, hogy egyensúlyát vesztve kizuhant az ötödik emeletről. Tizenöt évvel ezelőtt a Cseh Távirati Iroda így adta hírül Bohumil Hrabal, a XX. századi cseh széppróza egyik legnagyobb mesterének tragikus balesetét. Ami valójában nem baleset volt, hanem előre átgondolt, tragikus lépés.
Bohumil Hrabal azokban a napokban ugyanis már készült a halálra. 1996 karácsonya előtt feküdt be a kórházba, szörnyű fájdalmak közepette. Az ízületei okoztak szörnyű kínokat neki, s mivel minden lépte fájdalommal járt, az ortopédián helyezték el. Nem a belgyógyászaton és nem is az idegosztályon, ahol már ismerték és kezelték. Az ortopédia főorvosa mindenben igyekezett a kedvében járni. Még azt is megengedte neki, hogy a titokban becsempészett alkoholt elfogadja látogatóitól. A gyógyszeres kezelés úgysem vezetett sehova. A kínok, a fájdalmak hetek után sem enyhültek. Akkor meg mi értelme az egésznek, zsörtölődött az ágyhoz kötött beteg. „Olyan vagyok, mint egy lerobbant kocsi, amelyet már nem érdemes megjavítani – panaszolta barátainak. – Mit lehet ilyenkor tenni? Elvontatni a roncsok közé a rossz
vastelepre.”
Feküdt az ötödik emeleten, egyedül egy kétágyas szobában. Ha lassan is, de még tudott járni, amikor bekerült a kórházba, két hét után azonban, talán mert lelkileg is összeroppant, járóképtelenné vált. Már a mosdóba sem tudott kimenni, mindenben a nővérekre szorult, akik nem nagyon törődtek vele. Az ő szemükben csak egy szeszélyes híresség volt az öreg, aki ugyan nem ugráltatta őket, de napjában többször is megmorogta, hiszen nem igazán tartották rajta a szemüket. Alig egy méter választotta el őt a mosdóba vezető ajtótól, de már ezt az egy métert sem volt képes megtenni. A teste már nem engedelmeskedett neki. „Még egy hét, aztán még egy, és még ki tudja, mennyi! – morgolódott kényszerű magányában –, aztán remélem, ennek is vége, és ha szerencsés leszek, én is odakerülök, ahová Pepin bácsi került, és azok a barátaim, akik holtukban megelőztek. Én már elég régen vagyok a földön…”
Nyolcvanharmadik évét töltötte. Minden reggel, ahogy felébredt a kórházban, máris az estét várta, amikor az egész napi gyötrelmek után, minden kínjába-bajába belefeledkezve, elalszik végre.
És ebből lett elege.
Halálának hivatalos verziójából, amelyet a kórház főorvosa fogalmazott meg, csupán annyi igaz, hogy a galambok valóban odajártak az ablakához, etetni azonban nem szokta őket. Ahhoz ki kellett volna szállnia az ágyából, és megtenni pár lépést. Amire már gondolni sem akart.
A kórház ötödik emeletén feküdt.
Az ötödik emelet varázsa. Hány írásában emlegette, hogy „ki akartam ugrani az ötödik emeletről… de az utolsó pillanatban megment az angyal, visszaránt, mint Franz Kafkát.” És felsorolt pár nevet, azokat, akik valóban egy utolsó ugrással vetettek véget életüknek. A költő Konstantin Biebel, Schopenhauer apja, Seneca. „Rilke hőse is az ötödik emeletről akart kiugrani” – írta. Jelzésszerűnek találta azt is, hogy Prága kobylisyi lakótelepén egy panelház ötödik emeletén lakott, amíg élt a felesége, Eliška asszony, akit ő csak Pipsiként emlegetett. Mesélte: ha egy szálloda ötödik emeletén kapott szobát, elsőre mindig megrettent, óhatatlanul átfutott az agyán a gondolat, hogy „csak nem itt és nem most vár a vég?”
Tudta, hogy szerte a világon olvassák és szeretik. Csehországi életműsorozatának tizennyolcadik kötetét még a kezébe foghatta, az elsőből nem kevesebb, mint tízezer példány látott napvilágot, regényeit, novelláit huszonhét nyelven jelentették meg, még héber, izlandi, hindu, török, vietnami, japán, román, norvég, portugál nyelvre is lefordították. A legnépszerűbb magyar, lengyel és spanyol olvasói körében volt. Budapesten többször is járt, kedvenc futballistája Hidegkuti Nándor volt.
„Mindent megírtam, amit akartam” – nyilatkozta élete utolsó évében.
Megírt mindent – és „az üresség csúcsán” magára maradt. Felesége halála gyógyíthatatlan sebet ejtett a lelkén. Ezt viselte a legnehezebben. Hogy egyedül maradt a panelház ötödik emeletén, hogy nincs, ki hazavárja az Arany Tigris söröző félreeső zugából, a törzsasztalától, ahol idős kori múzsája, Áprilka is mellészegődött, hogy Kerskóban, a nyaralójában a tizennégy fős macskasereg várja, de most már annyi sem, hiszen amíg ő a kórházi ágyat nyomja, szétszéled a csapat, elkóborolnak, néhányuk el is pusztul, nincs, ki rendszeresen etesse őket. Vitt volna ő nekik még a kórházi tányérjából is, ha lett volna jártányi ereje. Kiszökött volna, hogy lássa őket, és hogy ők is lássák őt, hogy tudják, ha nem is jön mindennap, gondolatban azért ott van velük. Vitt volna nekik olajos szardíniát több dobozzal meg csirkeszárnyat is, mert szeretik, de hol van már az az idő, amikor még elérte az utolsó buszt, amely kerskói magányába vitte. Ezért volt jó az a sok krigli sör, a „habos nyugtató”, „az aranyszínű fájdalomcsillapító”, ami lefolyt a torkán, és ezért voltak jók az ottani cimborák. Felejteni, nem magával foglalkozni, lelkileg egy kicsit töltve maradni. Túlságosan zajos magány, Táncórák idősebbeknek és haladóknak, Gyengéd barbárok, Tükrök árulása, Harlekin milliói. És a legendás Menzel-filmek. A Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Sörgyári capriccio, a Hóvirágünnep. Ez utóbbiban ő is „szerepet” vállalt. Hosszú nyelű merítőkanállal pucolta a kerskói budit. Ez is ő volt. Az Arany Tigris koronázatlan királya.
S akkor úgy döntött: kivergődik valahogy az ágyból. Feltápászkodik, és elindul utolsó útjára. Mert ez lesz az utolsó, nem az, amikor már őt viszik. Megitta az utolsó kortyot Sztálin könnyeiből, a vodkából, amelyet pár nappal korábban kebelbéli jó barátjától, Jiří Menzeltől kapott, és amikor úgy érezte, hogy senki sem zavarhatja meg, hogy nem jön a nővér, aki visszaparentálná az ágyába, nem nyit rá a főorvos, aki ugyancsak elcsodálkozna, hogy mire szánta el magát, „galambokat etetni”, ha megszenvedte is minden lépését, elért az ablakig.
Ötödik emelet. Lent a kórházi udvar betonpadlója. Galambok sehol. Csak fel kell jutni valahogy az ablakpárkányra, segítség nélkül felkapaszkodni, elgémberedett végtagjaival elérni az utolsó pontot, és nem gondolkodni, nem körülnézni, úgyis mindent átgondolt már százszor, látta, amit látni akart a világból. Még elrugaszkodnia sem kellett, csak egy kicsit előrehajolni.
Angyal volt ő is, szárny nélküli, kóbor angyal.
Halálának hivatalos verziója maradjon a kórházé. Megérdemli. De az igazat hagyjuk meg neki, bár nem vitte magával. Itt hagyta nekünk.”