Fenyő János zakója

Közzétette:

DÉSI JÁNOS
Éppen húsz éve gyilkolták meg Fenyő János “médiavállakozót” a Vico és így a Népszava tulajdonosát. Akkor én pont a Népszavánál dolgoztam.  Fenyő János médiacézár brutális meggyilkolása érthetően felzaklatta a kedélyeket a birodalomhoz tartozó Népszava szerkesztőségében is. Ugyan azt nem lehet mondani, hogy osztatlan népszerűségnek örvendett volna, mint tulajdonos – ó, hányszor sírtuk azóta vissza azokat a relatív anyagi biztonságot jelentő éveket -, de mégiscsak megrázó, hogy valakivel délután még összefutsz a lift előtt, vagy a folyosón, aztán pár jól irányzott golyó – és az illető már nincs többé.
Ráadásul Fenyő közismerten szerette a fegyvereket, gyakran tartott magánál revolvert. A szerkesztőség épületét éppen úgy, mint az ő erődszerű lakását nagydarab, jókora pisztolyokkal rendelkező testőrök védték. Bár sokan suttogtak arról, nyilván, ha ennyit költ védelemre, van mitől félnie, de többen arra szavaztunk inkább, hogy a tekintélyéhez tartozónak véli, hogy liktorok járjanak előtte. Sajnos, nem nekünk lett igazunk.
Fenyőt késő délután gyilkolták meg egyfebruári napon – jóval a délutáni címlap értekezlet után, vagyis, már eldöntöttük, mi lesz az első oldalon.
Tulajdonosunkat nem messze ölték meg a szerkesztőségtől. Először persze csak annyit tudtunk, hogy valakit lelőttek a Margit utcánál – már ez is elég döbbenetes volt – aztán valahogy kiderült, Fenyő János az áldozat.
A kezdeti ijedt tanácstalanságot hamarosan felváltotta a szerkesztői buzgalom.
A műsornak mennie kell tovább – ha a tévék, a rádiók adásaikat megszakítva számolnak be a történtekről,akkor nekünk is tudósítanunk kell az olvasóinkat.
Az hamar eldőlt, kell Fenyő Jánosról egy kép az első oldalra. Fenyő, aki pályáját fotósként kezdte, a Népszava archívumából rendszeresen elkérte azoknak a képeknek még a  negatívját is, amelyeken ő szerepelt. De mégiscsak valahonnan kellene egy kép róla.
Valaki azt tanácsolta, menjek be az irodájába és ott keresgéljek, hátha találok valamit. Fenyő irodájába! Csak úgy. Ha nem volt a szobájában még a takarítónő is csak fegyveres őr jelenlétében törölgethette ott a port.
De két-három órával gazdája halála után csak úgy besétálhattam a jókora dolgozószobába. Hülyén álldogáltam az íróasztalánál, kézbe vettem a gyönyörű, vastag Montblanc tollát (Még az is átfutott a fejemen,mi lenne, ha afféle személyes emlékként most gyorsan zsebrevágnám. Persze, otthagytam. Két-három nap múlva, amikor újra arra jártam, láttam, szinte semmi sem változott a szobában, minden ugyanott van. Kivéve a töltőtoll. Valaki, ha kézbe fogja, biztos azóta is egykori gazdájára gondol.)
Kihúztam az első fiókot az asztalán – hogy mégiscsak csináljak valamit. Nagy halom fénykép hevert benne. Gyerekekről, lovakról, lányokról és meglepő módon, saját magáról is tartott ott jópárat.
Kerestem egy olyat, amelyről úgy gondoltam, megjelenhet a halálhíre mellett. Nem volt rajta ló, notabilitás, kollegák. Egy közönséges portré.
A fényképet a nyomdai előkészítéshez feldolgozó szkenneres viszont nem találta elég gyászosnak a képet. Szerinte ne legyen valaki a partéján fehér zakóban, átfesti ő azt számítógépes retussal egy perc alatt az alkalomhoz illőbb feketére..
Közben az MTI-től is hívtak, tudnánk-e adni egy képet Fenyőről, hogy azt közzétegyék az előfizetőiknek. Visszakértem hát a szkennerestől a fotót, betettem egy borítékba. Jött érte a sofőr, elvitte, az MTI-ben beszkennelték az eredetit és közzétették a képtávírón..  Csakhogy, nekik elfelejtettem szólni, az a zakó már nem fehér.
Így aztán ugyanaz a kép kétféleképpen jelent meg. Minden lapban fehér, a Népszavában fekete zakóval.

A történet megjelent Dési János Sajtóstul a házba című könyvében. Megrendelhető itt:

https://bookline.hu/product/home.action?_v=Desi_Janos_Sajtostul_a_hazba_Regi_es_&id=291748&type=22