Fekete János, a „szocialista bankárzseni”

Közzétette:

Kocsis Tamás
Fekete János (1918 – 2009) merő véletlenségből, már ebben az évezredben, éppen a 70. születésnapomon ébresztett rá: nem kerültem sokba a hazának – ma úgy mondanák, az adófizető polgároknak -,  az iskolám, több évtizedes, államilag fizetett újságírói gyakorlatom, különösen pedig a hosszú külföldi tudósítói munkám, – sőt.  Jelenlegi árfolyamon közel milliárdos nagyságrendű tétellel gyarapítottam az országot, ráadásul zöldhasú dollárokban. Így csak jobb érzéssel éljük nyugdíjat öregségünket, a feleségem is, én is…
S ez – divatos kifejezéssel – ugyebár nem semmi? Mai szemmel sem, mivel nálunk az államkassza rossz állapota Szent István óta szinte állandóan a legfőbb gondok egyike.
A „szocialista bankárzseni” minősítést nyugati kollégáitól kapta Fekete János, – elismerésként, tiszteletből. „Pénzügyekben szuper agynak” a nemzetközi hírű közgazdász-politikus Bognár József prof. nevezte, jelenlétemben, szűk körben, miközben – nem titkoltan –  egyfajta konkurenseként irigyelte is őt, nemcsak becsülte. Kombinációs képességeit pedig még azok sem szokták vitatni, akik azon már szívesen vitatkozgatnak, hogy életében többet használt-e vagy ártott -, és ez rendkívüli dolog. Az azért meglepett, hogy Semjén Zsolt miniszterelnök-helyettes, (mellékesen, az 1971-es Vadászati Világkiállításra emlékezve) most, éppen a 2018-as választási kampány nyitányakor azt nyilatkozta az Echo TV-nek: „Kádár Jánosnak és Fekete Jánosnak sikerült konszolidálnia pénzügyileg és politikailag is a helyzetet” (Magyar Nemzet 2018. február 19. 2. o.)
Ami tény: csaknem négy évtizeden át a Magyar Nemzeti Bank különböző vezető beosztásaiban – elnök valamiért sose lehetett, első elnökhelyettes volt a legmagasabb titulusa – gyakorlatilag ő tartotta kézben az ország devizakasszájának kulcsát.
Nem tudom, mennyire hitelesek azok a legendák, hogy 1956. október-novemberében egy kopott Pobjeda autóban és ölében szorongatott táskában vitte Bécsbe a magyar állam esedékes hitelkötelezettségeit. De azt senki sem kérdőjelezi meg: az egyetlen esetben sem fordult elő az ő banki-rezsimjében, hogy hitelezőinktől   intőt kapott volna az ország, mert nem fizetett időben. Akkor sem, amikor nap közben kellett összekotorni és megkeresni a tőzsdéken Tokiótól New York-ig azt az összeget, amit estig törleszteni kellett. A reális kockáztatás nagymestereként nyert-veszített. Mint a kiváló bridzsversenyző, aki rossz leosztású lapokból is kihozza a lehetséges legtöbbet. Hogy többnyire ez sem volt elég? S – főként -, hogy mire költötték mások azt, amit    hangyaszorgalommal, bankár-módszerekkel mindig begyűjtött? Rajta aligha kérhető számon, mikor és mennyire (nem) érvényesült az általa (azóta is) fáradhatatlanul hirdetett üzleti alapelv, hogy a hitel nélkülözhetetlen része a gazdálkodásnak, csak éppen tudni kell vele élni: a kölcsön kamatánál többet kell keresni a hitelből megtermelt árún. Hát nem egyszerű?
A partnerei az egész világon (szó szerint) hitelt adtak arra, amit mondott, persze azért is, mert soha sem hagyta kétségben a partnereit, nemcsak a maga nevében beszél. Haláláig nem tagadta: tudták, akikkel tárgyalt, hogy olyan esetekben is Kádár János hiteles szava állt mögötte, amikor Budapest üzenete nyilvánvalóan eltért Moszkva érdekeitől és szándékaitól.

Nem véletlenül kérte fel az azóta is “mindenható” Nemzetközi Valutaalap már 1982-ben első magyarországi kormányzójának.  S csorbíthatatlan maradt a sokoldalú bankári tekintélye és (fõként változatlanul nemzetközi) közbecsülése alaposan idős korában, a rendszerváltozás után is. Élete alkonyán is nagy befolyású nemzetközi banki- és bankárszervezetek hívták a vezetőik közé, mert számítottak a bölcsességére. Itthon 2006-ban emlékezetes módon tüntették ki „Magyarország nemzetközi pénzügyi kapcsolatrendszerének kiépítése, a hazai pénzügyi kultúra fejlesztése érdekében végzett munkássága elismeréseként”: Sólyom László és Fekete János a kitüntetés átadásakor nem fogtak kezet.
Fekete János mégis csak egy elmúlt világ „dinoszaurusza” volt? Vagy talán mégsem?
Személyes tanúként csupán két dolgot tanúsíthatok vele kapcsolatban, hiszem, 1. Akkor is kevés volt a pénz a Nemzeti Bank trezorjaiban, amikor kevesen tudhatták, mennyi volt az a bizonyos ennyi. 2.  Fekete János memóriája közel kilencven évesen sem kopott meg…
Történetem első fele a 70-es évek legelejéről való. Belgrádban, az MTI tudósítói irodájának ellátmányáért vártam az ottani illetékes banknál a soromra, amikor meghallottam egy helyi ügyfél és a vele tárgyaló tisztviselő szándékuknál hangosabbra sikerült suttogását.
– Holnap leértékelik a dinárt. Erre számíts! – mondta az egyik szerbül a pult túlsó oldaláról a másiknak a mi felünkre, s közben zavartalanul pergette a dollárokat.
Nekem elállt a lélegzetem, de a szemem sem rebbent. Nem vették észre, hogy részese lettem a titkuknak. Felvettem a magam pénzét, azt meg természetesnek tartottam, hogy amit akaratlanul meghallottam, az fontos hír. A tudósító tehát teljesítette a kötelességét: a lehető leggyorsabban hazajuttattam az információt. Másnap egy rövidke üzenetet kaptam Pestről: „Fekete János köszöni”. Nekem ez a mondat volt a „jutalék”, de erre sem számítottam. Manapság – bevallom, hisz változott a világ, meg benne magam is –  nem tudom, megelégednék-e ennyivel?
A folytatás – az, mire néhány sorral feljebb már utaltam –   2005-bõl való: akkor derült ki, hogy Fekete Jánossal közös a háziorvosunk. Amíg vártunk, illő módon bemutatkoztam, s elkezdtem magyarázni, hol keveredtem bele az üzletmenetébe. Az első pillanatban félbeszakított:
– Ne folytassa. Csak nem gondolja, hogy elfelejtettem?5 millió dollárt kerestünk Magyarországnak. Nem volt az olyan gyakori…
Ekkor tudtam meg – három és fél évtized után – hogy az információm ennyit kamatozott Fekete János közbejöttével az országnak. S azt is, hogy ez az összeg abban az időben sem lehetett kis pénz a nagy bank számára, ha a veterán bankár három és fél évtized múltán is emlékezett az esetre, az összegre, még arra is, aki „hozta” az „üzletet”…

 

A „Rózsa alatt” sorozatból