Amerika: fekete-fehér-igen-nem

Közzétette:

Danel Ziblatt (The New York Times)
Amerikai demokráciánk a rasszizmusra épült, és a faji egyenlőségért folytatott kűzdelem időszakai ismétlődően megrázták. Az ország alapját képező kompromisszumok egyike a rabszolgaság elismerése volt. Akkoriban úgy mondták, hogy egy afro-amerikai csupán három-ötöd ember. Így is számolták őket. A rabszolgaság megszüntetéséhez egy olyan szörnyű vérontásra volt szükség, amely szinte véget vetett demokráciának.
 A habeas corpust felfüggesztették ( ez egy XVII. századi angol jogelv, amely lehetővé teszi, hogy törvényes vád, illetve bírósági határozat hiányában egy személyt rövid időre  meg lehessen fosztani a szabadságától). Ugyanakkor az 1864-es választások idején az államok egyharmada, a Dél, katonai megszállás alatt állt. Aztán a polgárháború után az egyenlőségért való küzdelem dominált. De ettől az időtől kezdve egészen a huszadik század közepéig mind a demokrata, mind a republikánus pártok eltűrték, hogy a déli államokban apartheid rendszer alakuljon ki. A jog diszkriminált és faji terrorizmus volt a jellemző. Ez volt az az időszak, amit Amerika aranykorának tekintünk. A két nagy párt harmonikusan működött együtt.
Ennek alapja viszont bizonyos értelemben a faji megkülönböztetés volt.
A 1980-as évek végéig az 1877-es kompromisszum volt érvényben, amely egyenlőséget biztosított a Délnek, ugyanakkor megengedte, hogy a déli államok az úgynevezett Jim Crow törvényeket alkalmazzák. Ezek kimondják, hogy a fekete amerikaiak „elkülönült, de egyenlő” fajhoz tartoznak. Ez természetesen a feketékre hátrányos bánásmódot jelentett. A Dél így a Demokrata Párton belül erős konzervatív csoportosulást hozott létre, és hidat képezett a republikánusok felé. Megvétózták a feji vonatkozású törvényeket. A déli demokraták ideológiai közelségbe kerültek a republikánusokkal, és lehetővé vált együttműködésük.
De a történetnek ezzel még nem volt vége. A polgárjogi küzdelem politikai gyilkosságok sorához vezetett, majd Richard Nixon megválasztása visszafordított mindent a polgárjogi előrehaladást és a stabil demokráciát.
Ezt követően pedig a stabilizáció újra kezdődött – Barack Obama megválasztásáig. Ez utóbbi azzal járt, hogy a Republikánus Párt éles fordulatot tett a konfrontáció irányába. És – ismerve a történelmet logikusan – Donald Trump megválasztásához vezetett. Olyan elnök megválasztásához, akire a faji távolságtartás, a demokrácia működése iránti szkepszis jellemző és aki kétségbe vonja ellenfelei törvényességét. Kialakult az a trend, hogy az amerikaiak nehezen tolerálják egymás, a két párt tagjai egyre kevélsbé fogadják el egymást. A pártok ideológiai, faji, vallási értelemben egyre jobban távolodnak egymástól. Egy széles szakadék két oldaláról nézegetnek egymás felé és úgy látják, hogy az a másik csoport utálja őket, s emiatt tart is tőle. Valóban. A Pew intézet friss felmérése szerint a republikánusok 49 százaléka, a demokraták 55 százaléka fél a másik párttól.
Milyen az igazi amerikai? Ha úgy határozzuk meg, hogy angol anyanyelvű, amerikai születésű, fehér és keresztény, akkor az „igazi amerikaiak” jogosan azt érzi, hogy veszélyeztetettek. Ann Coulter így fogalmazott: „az amerikai választó nem a baloldal irányába halad, egyszerűen csak zsugorodik a tábora”. Ha a kőkemény republikánusok ezt így érzik, akkor érthető, miért vonzzák őket az effajta jelszavak: „Vegyük vissza országunkat”, „Tegyük ismét naggyá Amerikát”. Az efféle propagandának az az igazi veszélye, hogy nem tekinti a demokratákat „igazi amerikainak” és nyiltan szembe megy a kölcsönös toleranciának.
Készült egy felmérés, amely azt kérdezte, „ha Dunald Trump kijelentené, hogy a 2020-as választást el kell addig halasztani, amíg az ország bizonyossá nem tesz, hogy csak valódi, jogos amerikaiak szavazhassanak, Ön támogatná vagy elutasítaná a választások elhalasztását?” A republikánusok többsége halasztana.
Az 1950-es években a demokrata választók 7 százaléka volt fekete. 2012-ben 44 százalék. Ezzel ellentétben a 2000-es években a republikánus szavazóknak még mindig alig kevesebb, mint 90 százaléka volt fehér. Vagyis Demokrata párt egyre növekvő mértékben az etnikumok pártja, a Republikánus viszont megmaradt a fehér ember pártjának. Alan Abramowitz politológus azt írta, hogy az ötvenes években az amerikai választásokon részvevő 80 százaléka, vagyis túlnyomó többsége fehér, keresztény, házasságban élő keresztény volt. Egyenlő arányban oszlottak meg a két nag párt között. A kétezres években ez a népcsoport (keresztény, fehér, házas) már csak 40 százalékát képezi a választóknak és ők a Republikánus párt támogatói.
Másként a két párt között nagyon eltérő különbségek vannak és ezek eltérnek a korábbi politikai témáktól.
Mi van ha Trump nem egy fegyelmezetlen, dühös és mindenkit megsértő demagóg, hanem csupán egy számító, stratégiai gondolkodású, fegyelmezett demagóg?

A The New York Times alapján

A magyar nyelvű változat átvehető ezzel a megjegyzéssel:

© Copyright ujnepszabadsag.blog.hu