Menjen-e Judith az elnök lányának esküvőjére?

Közzétette:

KERESZTY ANDRÁS
Mi legyen? A Pentagon papírok című új Spielberg film első tíz percében már bepillanthatunk a Washington Post újság szerkesztőségi nagytermébe, ahol Kathleen Graham a lap tulajdonosa (Meryl Streep) és Ben Bradlee főszerkesztő (Tom Hanks) azon meditál, küldjék-e a Fehér Ház tiltakozása ellenére Judith Martin riportert Tracie Nixon esküvőjére. Minden hiteles. A film ugyan 1971-ben játszódik, én pedig tízen-valahány évvel később (1986 és 1989 között) jártam rendszeresen a Washington Post szerkesztőségébe. Kathleen Grahammal és Ben Bradlee-vel remek kapcsolatom volt. Ezért aztán képtelen voltam normális nézőként, kellő távolságtartással élvezni a filmet.
Szinte hihetetlen az a pontosság, ahogy Spielberg munkatársai keltették életre az újságot.
A Post nagyterme pontosan olyan, amilyen a Post nagyterme volt. A fémíróasztalok, az irógépek zaja, a hat sor mennyezeti lámpa a munkahelyek fölött, az üvegfalú szoba, ahol Bradlee tanyázott- A csőposta, amellyel a jóváhagyott kéziratokat küldték a szedőterembe. Az éjféli padló remegtető dübörgés, amikor elindultak a nyomdagépek. Csak a cigarettafüst volt kevesebb, mint a filmen, mert a nyolcvanas években már nem lehetett a nagyteremben dohányozni, csak a folyosón.
Judith Martin is valós személy. Akkor, amikor 1986-ban megismerkedtünk, Miss Manners (Jó modor kisasszony) néven Amerika-szerte ismert rovata volt. Ebben nagykövetségi fogadásokról, a „gazdagok és szépek” esküvőiről, családi eseményeiről írt sokszor elég vitriolos hangon helyszíni beszámolót.
Szóval a Fehér Ház és a Washington Post feszült viszonya nem a Pentagon papírok nyilvánosságra hozatalával kezdődött. Nixon azért volt Judithra dühös, mert másik lánya, Julie és az Eisenhower unoka David korábbi esküvőjére Judith Martin koszorús lányként belopakodott. Nem írt túl kedveseket. És igen, Bradlee néha valóban feltette a lábát az asztalra és Kathleen Graham valóban berohangált hozzá naponta többször is.De ez a film mégis pontatlan. Igazságtalan a The New York Times-szal szemben. A washingtoni lap amolyan fegyvertársa volt a New York-inak. A Times szerezte meg a Pentagon papírokat. (Helyesebben Daniel Ellsberg, a Rand Corporation munkatársa ennek a tekintélyes újságnak adta át a másfél méter magas dokumentum kötetet). A Washington Post akkor kapcsolódott az ügybe, amikor később ugyancsak megkapta a jelentés. Igaz valós volt volt a kérdés: publikálják-e a bizalmas iratokat azután, hogy egy bíró a Times-ot eltiltotta ettől.Spielberg azt mondta, azért csinálta meg a filmet, mert figyelmeztetni akart: Donald Trump elnök Észak-Koreával szemben ugyanúgy háborúba keveredhet, mint ahogy az amerikai elnökök Vietnamban. És van egy megnyugtató záradéka a történetnek: győz az igazság, győz az első alkotmány-kiegészítés a sajtó szabadságáról, és korrekt a Legfelsőbb Bíróság, amikor 6:3 arányban engedélyezi a dokumentumok közlését.Magyarországon ennek a filmnek más az üzenete. Az ország legnagyobb lapját (a Times és a Post megfelelőjét) a kormány kliense bezáratta. A vidéki lapokat strómanok vették át. (A filmben a kezdeti tiltás ellenére 17 állam legnagyobb újsága átvette szolidaritásból a sztorit). A Legfelsőbb jogi kérdésként elemzi a helyzetet és nem az elnök javára dönt. Ki az, akinek nem jut az eszébe a mi legfőbb ügyészünk viselkedése?
A film jó történet, nagyszerű szereplőkkel és politikai áthallásokkal. És ki nem szeretne belesni egy igazi újság, igazi híreket feldolgozó szerkesztőségi nagytermébe? Ki nem szeretne nosztalgiázni, hogy egyszer, nem is olyan régen Magyarországon is ilyen volt az újságírás.