Hernádi Judit és a Psota-díj

Közzétette:

Cserhalmi Imre
Azt tudtam, hogy tavaly – elsőnek – Hegyi Barbarakapta meg, az idei díjazott nevét viszont szándékosan nem tudakoltam az ünnepség előtt. Így odaútban szabadon tűnődhettem a színésznőségről, mint olyanról. Mert színésznő sokféle van: érdekes, elegáns, szép, ösztönös, tanult, rutinos, harsány, kövér, álmatag, tűzről pattant, kulturált. Izgalmas, eredeti személyiség vagy sokarcú, képlékeny bohóc, olyan nő, akiről nem tudjuk levenni a szemünket, vagy akire mindig rácsodálkozunk, aki szüntelenül vibrál, vagy szüntelenül valami titka van, aki egyetlen pillantásával is mázsányi súlyt emel a lélekre s ugyanakkor felrepít, mérget s mézet egyszerre ad, bűnbe taszít s rögtön fel is oldoz, megnevettet s közben a tragédia sötétjébe vonz, számtalan rétegében is áttetsző, végtelen egyszerűségében is bonyolult, állig felöltözve is meztelenül látjuk s esetleg meztelenségében is felvértezetten. Önmagát „teríti ki”, s ettől önmagunkat láthatjuk jobban.
Mindez együtt: na, ez a színésznő ritka.
Psota Irén ilyen volt. A született őstehetség és szakmai intelligencia. Zseniális – bár talán nem is tudott róla. Csak szenvedett tőle, nem is keveset. Sok minden történt vele a színpadon, a filmen, a stúdiókon kívül is, de lényegesnek csak az bizonyult, ami átlényegült belőle az alakításaiba. Mert azokban volt ő jelen igazán, azokban élte az igazi életét. Szívesen hízelgünk magunknak azzal, hogy tisztelgünk Psota Irénemléke előtt, de tulajdonképpen önzők vagyunk, amikor rá, a tőle kapott ajándékokra emlékezünk.
Ezzel a díjjal is, amit kiváló utódja, Almási Éva alapított, amikor a Psota halála miatt üresen maradt helyre őt választották meg a nemzet színészévé. Nem a kormány, nem a politika, hanem a nemzet többi színésze. A Psota-díjat ugyancsak művészek szavazzák meg: ezúttal 90 javasolt közül választották ki Hernádi Juditot.
Csoda-e, ha alig tud megszólalni. De előbb még Ozsgyáni Mihály szellemes konferálása, meg Hirtling István laudációja hangzik el, és két színművészeti egyetemista (Ladányi Júlia és Brasch Bence) szinte áhítatos tanítványi odaadással olvas fel részleteket Psota Irén naplójából. Meghökkentően frappáns egyik-másik megfogalmazása a szakmáról, az életről és önmagáról, lefegyverző az önirónia és őszinteség, amellyel csak azok tudnak kitárulkozni, akiknek már van mire szerénynek lenniük. Nem meghökkentő, hanem természetes Ungvári Tamás irodalom-, színház- és Psota-tudós néhány ugyancsak kiválóan poentírozott mondata, és roppant szellemes, amit Hernádi Judit könnyekkel, virággal és puszikkal övezve elmond.
Feltűnik, hogy mindenki mennyire tömören fogalmaz és mennyire könnyed humorral. Eszembe jut Nagy Endrének, a hazai kabaré legelső, kiváló konferansziéjának legendás mondata: „a legjobb rögtönzéseimre hetekig készülök”. Itt is ilyesmit gyanítok, de ez két okból is kalapot emeltet. Egyrészt, mert a pódiumhoz vezető út mindenkinek a magánügye, a lényeg, hogy itt minden spontánnak, rögtönzöttnek hat; másrészt most is minden a gondos felkészültségről árulkodik, s ez állandó jellemzője minden rózsavölgyis eseménynek. A vetített képekben is, a bejátszott zenékben is – Psotától a döbbenetesen aktuális Himnusz a szeretetről, Hernáditól naná, hogy a Sohase mondd! A végén pedig Törőcsik Mari – az alapítvány kuratóriumának tagja – felvételen köszönti „Jucit”. Már nem száz százalékos az artikulációja és a memóriája, de a szíve igen! Így fejezi be: „Néha gondolj rám. Törőcsik Mariska voltam.”
Pici nosztalgiát hadd illesszek ide. Amikor Győrött színházigazgató voltam – erről a hamarosan megjelenő, új könyvemben részletesen írok –, sikerült oda szerződtetnem az akkor éppen színházon kívül élő Törőcsiket. (Persze, nem én voltam a vonzerő, hanem Harag György.) És akkor a férje, Maár Gyula a kérésemre megrendezett nálunk egy Szép Ernő-darabot. Az előadásban – fejfénnyel is – kiemelt mozzanat volt az író híres mondata: „Szép Ernő voltam.” És most Mari is! Gyönyörű volna, ha nem volna ijesztő is. Nosztalgia befejezve.
Régóta járok ebbe a Szalonba, ahol semmi sincs kipipálva, letudva – mindennek megadják a módját. A művek rendezésében éppen úgy, mint a pincérek jó modorában, továbbá virágban, kávéban, pezsgőben, mosolyban, ölelésben – otthonosságban is. Ezért is illendő a tudósítás végén megemlékeznem arról, hogy április 11-én lesz hat éve, hogy megnyílt ez a kávézó és szalon a patinás könyv- és zeneműbolt fölött. Alig 2-3 lakásnyi a tér, a színházi, irodalmi, zenei és kávéházi kultúra sajátos keverékeként, évről évre rangosabb és sikerekben hangosabb teljesítményekkel. Ha nem lenne ez a kifejezés lejáratva (mint minden, amit a politika megérint), azt mondanám, hogy polgári körök otthona lett Zimányi Zsófia vezetésével, kitartó, igényes munkával a Rózsavölgyi Szalon. Ahol nem az öltözék, hanem inkább a szellem eleganciája fontos, ahol indulatok helyett gondolatok érdeklik a vendégeket, a jó hangulatú eszmecserék, az új ismeretek, alkalmak önismeret-fejlesztésre, érzelmi feltöltődésre: jó élményekre.
Meg is kapják.

Fotó: Csákvári Zsigmond

Az Olvass bele írása