Timur (Gajdar) és csapata

Közzétette:

Kocsis Tamás
Az orosz Gajdar-trióból nekem mind a háromból jutott, így vagy úgy: a nagypapa írásban, a fia kollégaként, az unoka pedig előbb élősúlyban, tizenéves gyerekként, majd a 90-es évektől már vezető orosz politikusként –  1992-en fél évig az új Oroszország miniszterelnökként is -, mint az akkori tv-híradók mindennapos szereplője.
Arkagyij Petrovics Gajdar (1904 – 1941) az első a sorban, ifjúkorom ismert szerzője volt szerte a világon, túl a szocializmus határain is. A „Csuk és Gek” meg a „Timur és csapata” kalandos, vidám figurái a második világháború alatt és után a szovjet fiúk-lányok kötelező olvasmányaiból léptek át a világirodalomba, s világnézetre való tekintet nélkül hódítottak és hódítanak még most, a 21. században is, vagy száz nyelven a gyerekek között az Óperenciás tengerek minden partján, s azokon túl. Anno, a múlt század ötvenes éveiben, még a McCarthy szenátor sújtotta jenki fiatalok körében sem sikerült „Amerika-ellenessé” ítéltetni, a szerző ugyanis a fronton halt hősi halált a nácik elleni háborúban, s mint az Egyesült Államokkal szövetséges hőst, maga Roosevelt elnök tüntette ki Washingtonból post humus. Magam sohasem találkoztam vele.
Az unokája, Jegor Timurovics (1956 – 2009) 11 éves volt, amikor az MTI tudósítójaként Belgrádba érkeztem, ahol apja (Timur Arkagyevics, 1926 – 1999) a Pravda tudósítójaként szolgált. A gyerekről az a máig kísértő emlékem maradt, hogy arcra mennyire az apja. S ez a külső adottsága megmaradt felnőttként is. Akkor „találkoztam” vele újra, itthon, a televízióm képernyőjén, amikor a 90-es évek elején felbukkant Jelcin elnök környezetében, s 1992-ben pénzügyi, gazdasági csúcsszakemberből, 36 éves üstökösként a politikai kozmoszba repült, miniszterelnök lett és a Kremlbe is beköltözött. Alighanem azzal követte el a nagy hibát, hogy ebben a tisztében felvállalta a korrupcióellenes szélmalomharc vezetését – gyorsan vissza is zuhant a nagy orosz valóságba. Sajátos érzelmekkel viseltettem irányába: egyfolytában féltettem, amint újra és újra felbukkant, mint annak az ellenzéknek az egyik vezéralakja, amely Moszkvában komolyan vette a maga gondolta demokráciát, s ezért vállalta a nyilvánvaló veszélyeket is a hivatalosan egyre inkább másként értelmezett demokráciában. Amikor 2009-ben – 53 éves korában – meghalt, úgy emlékezett rá a világ, mint aki az orosz piaci reformok elindítója volt, mivel ő alkalmazta Oroszországban a gazdasági „sokkterápiát” a Szovjetunió összeomlása után, és a privatizációk első hulláma is az ő nevéhez fűződött.
Azóta is mindig az apját látom benne – s nemcsak a kísértetiesen hasonló arcvonások miatt.
Az apával, Timur Arkagyijevics-csel közös történetünk lelke-veleje 1968 emlékezetes augusztusához kötődik. Munkakapcsolatunk már korábban rendszeres volt, együtt dolgoztunk a külföldi tudósítók klubjának vezetőségében is. Észrevettem: mindig érveket keresett a jugoszláv vezetés lépései, döntései magyarázatára, ha egyetértett velük, ha nem. Sőt, mintha hajlamosabb lett volna az önigazgatás kacskaringóit, főként pedig a „jugoszlávizmus” elnemkötelezettségi elméletét és hétköznapi nemzetközi gyakorlatát inkább érteni, sőt olykor meg is érteni, mint Moszkva és a belgrádi szovjet újságírók zöme tette.
Azért így sem volt magától értetődő, hogy 1968 augusztusában, Csehszlovákia megszállása után néhány nappal Timur (apja regényhősétól kapta a keresztnevét!) felhívott telefonon és rákérdezett: feljöhet-e hozzám a lakásomra, Dedinyére, „mert tudom, szép nálatok a kert, biztosan jól lehet ott beszélgetni”.
A bejelentkezést nem igazán értettem, a kertet igen: mert az a világon mindenütt mindig olyan hely, ahol viszonylagos biztonsággal lehet számítani rá, hogy nincsenek „poloskák”.  Vagyis – vontam le a gyors következtetést – Timur témája csak kettőnkre tartozik.
– Igen – volt a válaszom és hozzátettem: – A fa alatt lesz gyümölcs és barackpálinka az asztalon. Az, amit szeretsz.
Kellett mindkettő, de igazában az utóbbi. Mert már az ötödik percben meghökkentett, s a folytatáshoz nekem is kellett némi alkohol.
– Nagy közös baj történt nálatok 1956-ban – csapott a közepébe kertelés nélkül, s rögtön magyarázattal is szolgált, mit ért ezen a szokatlan mondaton. – Azóta töprengek, nem kerülhettük-e volna el, hogy novemberben bevonuljunk Magyarországra.  Azóta is nyomaszt, hogyan kerülhettünk, kerültünk olyan helyzetbe, amiből igazában sohasem fogunk kimászni.
Hallgattam, ő sóhajtott egy nagyot, aztán kivágta:
– És most itt van Csehszlovákia.
Mit mondjak: szépen kiveséztük együtt a világot, a jugoszlávokat meg magunkat is, egy délutánon át. És még maradt is az üveg alján. Megkockáztatom: ma sem vagyok biztos, nem kellett-e írnia valamit a beszélgetésünkről a sajátjainak.
Viszont: negyvennyolc órával később Belgrád akkor Tito marsallról elnevezett főutcáját gondolta ki sétaterepnek, mondván, mikor megérkezett, hogy „itt nagy a nyüzsgés, sok az ember”. Ha leolvasható volt valakiről, hogy gondterhelt, ott és akkor le sem tagadhatta volna, hogy ő az.  Gyalogoltunk egymás mellett. Nyílt volt, egyenes.
– Titoék félnek. Az ő emberei közül is sokan attól tartanak, hogy Prága után Belgrád következik, éppen Magyarország felől. Ceausescuék meg nyomják nekik a szöveget, mert ők attól rettegnek, hogy Románia jön legközelebb, ugyancsak Magyarország felől. Bukarestben azt akarják, hogy akkor már inkább Jugoszlávia, mint ők. Tudom, hogy nektek, magyaroknak mindkét változat elfogadhatatlan.
Itt szünetet tartott, megállt.
– De hidd el, nekünk is. Egyet kérek: próbáljátok meggyőzni itteni barátaitokat, hogy szó sincs semmi veszélyről. Legalább nézzenek utána, hol állomásoznak szovjet csapatok Magyarország területén. Hát nem veszik észre, hogy senki sem csoportosít semmilyen erőt nálatok dél felé?! Neked, nektek magyaroknak talán jobban hisznek, mint nekem, nekünk. Hiába vagyunk mi a szláv testvéreik, Sztálin óta ez sem segít…
Meghökkentett – s csak megismétlem -, hisz most nyilvánvalóan nemcsak a maga nevében beszélt. De ahogyan tette, – az ő volt, Timur Gajdar!
Amikor Belgrádból visszatért Moszkvába – később, amikor ott jártam, többször ettünk együtt az újságíró klubban – katonai szakértőként jegyezte a cikkeit, s akkor már a neve alatt ott állt a katonai rangja is: ellentengernagy.
Ma már tudom a Wikipediából, hogy tengerészkadétként érettségizett, a Lenin Katonai-Politikai Akadémián szerzett újságíró diplomát, s ennek birtokában lett újságíró, külföldi tudósító.
És: hogy nem csak Timur, a főszereplő volt az apja könyvében, – hanem a könyv ihletője is…

 

A szerző Rózsa alatt című visszaemlékezéseiből