Parsifal az Erkel Színházban

Közzétette:

Richard Wagner (1813-1883). a romantikus német opera megújítója, maga írta a Parsifal szövegét és zenéjét is. A szöveg 1877-ben készült igen különböző források felhasználásával: Chrétien de Troyes breton legendájából, Wolfram von Eschenbach Parzival című német eposzából (1210) és Lamprecht 1130-ból való Alexanderliedjéből. A korábbi nevekkel: Percival, Parzival Wagner szakított, így dolgozta fel gyönyörű dallamaival a bibliai Grál-legendára emlékeztető történetet, mamit maga Bühnenweihfestspielnek (lefordíthatatlan szóhalmozás, ilyesmi: szent ünnepi színjátéknak) nevezett. Thomas Mann szerint ez „a megváltás oratóriuma”, mások szerint a középkori passiójátékok utóda, avagy a bűn és a bűnhődés drámája.
Wagner utolsó éveit Olaszországban töltötte, ám ezt az operát a bayreuth-i Festspielhaus színházának szánta. Zseniális szervezőképességére és II. Lajos bajor király töméntelen pénzére volt szüksége 1882-ben, hogy művét bemutassák Bayreuth-ban. 1913 óta – a szerzői jog harminc évre szabott lejárta után – játszhatják másutt is a Parsifalt. A budapesti M. Kir. Operaház elsőként (nagyapám veretes fordításában), a párizsi opera másodikként tűzte műsorára.
Különös módon egyesülnek itt keresztény és buddhista elvek: a részvét ereje hajtja a főhőst, Parsifalt, hogy lemondjon a földi lét örömeiről (szexualitás, vadászat), és megtisztítsa magát a bűntől. Wagnert azonban e műben nem a vallás vezérli, csak a színtiszta művészet. Egyébként ideges, túlérzékeny, hisztérikus alkat lévén, barátait kíméletlenül kihasználta, célja mindig a luxus-élet volt – tehát őt nem mondhatjuk közmondásosan „Grál-lovagnak” nevezni. Két ellentétes világból – a jó és a rossz harcából – teremti meg a német romantikához a nemzetközivé vált dallamvilágot, így lett Wagner a 19. század legnagyobb formaalkotója. A nyitány nála nem zenei összefoglalás, hanem külön drámai szimfónia. A szereplőktől (megint) rendkívüli teljesítményt vár el: az énekelt szöveg verses elbeszélése (Sprachgesang). A programot a drámai tartalom testesíti meg érzelmi, lelki történések során. Liszt hatása vitathatatlan, de az egymásba szövődő vezérgondolatok (Leitmotiv) Weber örökségére utalnak. A cselekmény tetőpontjai azonosak a zene drámai csúcspontjaival. Beethoven után Wagner nem követte az „abszolút zenét”, Brahms romantikus kifejezésmódját pedig megvetette. Az opera betanítását akkor maga Wagner végezte, az első 17 bayreuth-i előadás karmestere Hermann Levi volt.
Wagner az európai drámát a görögök mintájára képzelte el, hogy a demokratikus középosztálynak szóljon. Nos, ez alig sikerült, hiszen grandiózus elképzeléseit máig inkább a ”vájtfülű” rajongók értékelik. A szerzőt saját belső ellentmondásai a feuerbachi forradalmi materializmustól a schopenhaueri pesszimizmuson át az egyéni naturalista gondolkodásig vezette az általa képzelt megváltó művészethez. Az emelkedett, ünnepélyes muzsika egyházzenei motívumokat is tartalmaz. A 20. századtól máig igen változatos a Parsifal hatása. Erről óriási mennyiségű Wagner-irodalom született.

A Parsifal-sztori

A közel ötórás mű előadásán magára vessen, aki bedől a három felvonás szokásos hosszának. Az első felvonás az előjátékkal mindjárt kétórás. A wagneri fúvósok mesés hangulata az előjátékban utánozhatatlan élvezet. Az első felvonásban erdőszélen, egy (szent) forrás mellett időzünk a szent ligetben, Monsalvat vára mellett, amelyben a Szent Grált őrzik (a kelyhet, amelyben Krisztus vérét felfogták, miután egy római katona szívébe döfte a lándzsáját.) A Szent Grál lovagjai Nagypéntek előtt fürödni viszik beteg főnöküket, Amfortast, hogy a tóban enyhülést leljen soha nem gyógyuló sebére. Amfortas iszonyatosan szenved, nézni is rossz. Sebét a Krisztus testén is áthatoló Lándzsa okozta, ám később kiderül, hogy bűnös szerelmi kalandba bocsátkozott a gonosz Klingsor várában, s közben elorozták tőle a Lándzsát, ezzel okozták a sebét. Kundry, a kóbor utcalány arábiai gyógyfüveket hoz neki, de a természetgyógyászat itt nem hit kérdése, vagyis sem használ. Gurnemanz, az ügyeletes lovag hosszan elbeszéli a főnök (itt király) szomorú történetét. Hirtelen a szent tó felett elhúzó szent hattyút valaki nyíllal leteríti. Ismeretlen fiú kerül eléjük az íjával, az ifjú Parsifal. Ostoba teremtés, nem ismeri sem a szüleit, sem a nevét. Anyja döntött így, hogy ne érje veszély, ne bocsátkozzon a kor divatos lovagi tornáiba, szentföldi háborúiba amelyekben apja az életét vesztette. A sokat tapasztalt, világot járt Kundry persze mindent tud róla: Ő Parsifal, anyja Herzeleide (szívfájdalom). A fiú az erdőben nőtt fel, csak a vadászathoz ért. Amikor útra kelt, anyja belehalt a bánatba. Gurnemanz alaposan letolja Parsifalt a hattyú megölése miatt, de bízik a jóslatban, miszerint csak egy tudatlan ifjú képes visszaszerezni a bizonyos Lándzsát Klingsortól, a Grál-lovagok közül egykor kivált aljas varázslótól. Parsifal részvéttel hallgatja a lovagot, és felkínálja Amfortasnak a segítségét. A lovagok útra is bocsátják, de előbb megmutatják neki a Grál körüli szertartást. Az őrzőknek a szent serleg ad ételt, italt, ha királyuk nagy nehézségek között felmutatja számukra. Enyhén szólva is, kényszerítik rá.
A II. felvonásban kicsit gyorsabban zajlanak az események. Parsifal Klingsor fantasztikus várába, a gyönyörök varázslatos kertjébe érkezik. Örömzene szól. Lenge öltözetű viráglányok csábítják földi örömökre, majd a Klingsor által futtatott utcalány, Kundry próbálkozik vele. Ezúttal csinosan kikészítve, Herzeleide hangján próbálja magához édesgetni a tapasztalatlan fiút. Parsifal Kundry csókjától magához tér. (Nem szerelmeskedhet egy anyja korú nővel!) Klingsor erre feléje hajítja a bizonyos Lándzsát, amely csodamód megáll a fiú feje fölött. Parsifal elkapja, keresztet rajzol vele, mire összedől a vár, és a varázslóval együtt a környezete is megsemmisül.
A III. felvonásban Parsifal hosszú vándorlás után Monsalvat várába tart. Gurnemanz már idős erdei remeteként felismeri benne a hattyúgyilkost, de megörül a szent Lándzsának, a Grál királya megmentőjének. Rögtön a rend királyává avatja, megkereszteli. Kundry pedig megmossa a zarándok lábát, a hajával megtörli. Parsifal őt is megkereszteli. Nem nagyon sietnek a Grál királyához, hiszen Amfortasnak már úgyis teher az élet. Parsifal új tisztségében felveszi Kundryt is a közösségbe, aki a megváltás örömébe belepusztul. A Lándzsa egy csapásra meggyógyítja Amfortast, így nyugodtan távozhat a másvilágra. Végre örökre megpihenhet Titurel, az öreg király is. Parsifal immár királyként ünnepélyesen felmutatja a hitet sugárzó, életet és táplálékot adó Szent Grált. Tanulság: nem az ész, hanem a hit teszi alkalmassá a vezért.

A zene túlvilágian szépséges, különösen élvezetesek a tavaszi természet ábrázolásai. Nem véletlen, hogy a 21. században is műsorra tűzik a tehetősebb intézmények – főleg húsvétkor. Wagner az opera műfajában mágus és formaalkotó művész volt. Az előadás rendkívüli fizikai adottságot és jó szövegkiejtést igényel az énekesektől. Hatalmas teljesítmény volt idén a Parsifalt alakító Kovácsházi István, a Kundryt alakító Németh Judit, a Gurnemanzot játszó Palerdi András, valamint az Amfortast és a Klingsort megszemélyesítő Tómas Tómasson fellépése. Ugyancsak remekelt a viráglányok és a lovagok kórusa. A Magyar Állami Operház Zenekarát és Énekkarát a társulat legnagyszerűbb karmestere (immár nem főzeneigazgatóként) Kovács János vezényelte.
Oberfrank Géza szövegfordítása nem igazán sikeres, főleg azért, mert Mikó András rendezése nyomán Forray Gábor díszleteivel súlyos ellentmondások kerülnek felszínre. Jó, Wagner sem volt következetes a szövegek ünnepi hangulathoz való illesztésével. Itt, amikor Nagypénteken dicsérik a természet újjászületését, a vetített háttérben a fákat vastag hó lepi. A lovagok csarnokában az oszlopok véletlenül sem tartják a román boltíveket – bármilyen nézőpontból tekintve. A méretes, döglött műanyag hattyút nem kellene négy lovagnak a szín közepére cipelnie, elég gusztustalan, felesleges látvány. Úgyis részletesen elmesélik, hogy néz ki. Úgy tűnik, a lovagok nem a Megváltót imádják, hanem a régi királyt, Titurelt, aztán a bűnös fiát, Amfortast. Az már említésre sem méltó, hogy nálunk Nagyszombaton és húsvét hétfőn adták elő, nem Nagypénteken, amikorra rendeltetett. Meg a Szent Grál ételt (sütött kenyeret) és italnak bort ad, holott a középkori kolostorok csupán azért termeltek bort, később főtt sört is, mert a folyóvizek erősen szennyezettek voltak. Szentként kezelték a tiszta forrásokat, itt meg mindent, ami hozzá kapcsolódik.
Mindegy, Wagner zenéje mindig „megér egy misét”!