Mit mondanának?

Közzétette:

Ágoston Hugó

Gyakran gondolok arra, vajon mint vélekednének irodalmunk klasszikusai a mai állapotokról. Sok mindent egyszerűen nem értenének, de hát nem is a Facebookról meg a „migránsokról” faggatnám őket. Segítségemre az éj sietett.
Furcsa álmom egy felfedezéssel kezdődött: a sajtószabadság azért fogalmazódott meg első pontként mint letisztult követelmény, mert Petőfi Sándor már 18.4.8. februárjában ezekkel a szavakkal fordult Az országgyűléshez (bár álmomban a Népszabadság lépcsőin szavalta el versét):
Hiába minden szép és jó beszéd,
Ha meg nem fogjátok az elejét,
Ha a kezdetnél el nem kezditek…
Sajtószabadságot szerezzetek.
Sajtószabadságot, csak ezt ide!
Ez oly nagy, oly mindenható ige
A nemzetben, mint az isten “legyen”-je,
Amellyel egy mindenséget teremte.
Hol ez nincs meg, bár máskép mindenek
Eláradó bőségben teremnek,
S bár az utósó szolga és a pór
Zsebébül aranyat marokkal szór:
Azon nemzetnek még sincs semmije,
Azon nemzetnek koldus a neve.”

De hát ez már maga a forradalom, fiatalember! – szólék néki lelkesen, mire ő azt felelé: „Arabok voltunk mostanáig, kárhozottak ősapáink”… Éreztem, hogy valami nincs rendben, valamilyen erőszakos sulykolás félrehallatja szavait, de ha így hallám…
Magamhoz sem tértem, előugrott Ady Endre:
Vagy bolondok vagyunk s elveszünk egy szálig,
Vagy ez a mi hitünk valóságra válik.
Új lángok, új hitek, új kohók, új szentek,
Vagy vagytok, vagy ismét semmi ködbe mentek.
Vagy láng csap az ódon, vad vármegye-házra,
Vagy itt ül a lelkünk tovább leigázva.”

Nem értettem pontosan, miért mondja, de az a „vad vármegye-ház” nagyon tetszett – meg is jelent a szemem előtt, zászlósan, táncolt rajta a páva –, persze az, hogy „elveszünk egy szálig”, ahogy nemrég egy harcias úr is kilátásba helyezte, kevésbé nyűgözött le.
Különben a magyar politikának ez a kónikus alakja többször is felbukkant álmomban. Liberálisként még azt követelte, hogy „Az oroszok menjenek ki!” (Közben álmomban is tudtam, hogy akkor már megvolt a hivatalos egyezség a kivonulásról, tehát a hetyke
faltörő okos egy fotócellás ajtónak rohant neki.) Három évtizedes időugrás után viszont már azt harsogta, ahogy álmomban hallottam: „Az orvosok menjenek ki!”
Im sem volt megemészteni szavait, mert eállt egy még kisebb termetű vidéki nemes, bejelentette, hogy írt egy verset Napóleonhoz, s mielőtt még megkérdezhettem volna, hogy melyikhez, skandálta is:
Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,
Mellynek zászlóit hordta dicső sereged.
A népek fényes csalatásba merülve imádtak,
S a szent emberiség sorsa kezedbe került.
Ámde te azt tündér kényednek alája vetetted,
S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.
Amely kéz fölemelt, az ver most porba viszontag:
Benned az emberiség ügye boszulva vagyon.”

Jól értém – kérdém –, vagy csak a tudatalattim kavart be megint, hogy azt mondá: „a kor lelke: a gazság”? A nemes azonban nem válaszolt, Kölcseyvel és Kazinczyval karonfogva tovalejtett álmom ködében. (Hogy én is költői legyek.)
Hanem ez az állandó félrehallás rettenetes! Ébren is kínos elviselni a kettős beszédet, nyolc éve Illyés Gyula híres mondásában is, hogy „a legnagyobb bátorság a remény”, a bátorságot botorságnak olvasom… Most akkor van remény, vagy nincs?
Végül hozzám lépett egy fehér homlokú úr. – Örkény István vagyok – mutatkoztam be neki. Elnevette magát, eldobta a dobozait, és azt mondta: „Figyelj, ez a megoldás. Mindenki tudja, hogy a Szidefnek az az előnyös, ha alacsony a részvétel. Tehát biztassátok arra a Szidef híveit, hogy ne menjenek el szavazni!”  Örültem, hogy elértünk a mához, ahogy olvastam, „minden idők legmocskosabb kampányához” – de ettől rögtön fel is riadtam, és örömöm azonnal elszállt. Ráébredtem, hogy klasszikusaink avítt erkölcsiségükkel nem tudnak fogódzót nyújtani napjaink valóságához.
Hát akkor majd a politikusaink! Kit ne izgatna erdélyi vezetőink véleménye az odaáti állapotokról? Mit mondanának, tudnak-e például a centrális térről? Hát a felülről szervezett korrupcióról? A fenyegetésről, amit a magyarországi hatalomgyakorlás a demokráciára, a jogállamiságra és az alapvető jogokra nézve jelent? A véleménynyilvánítás szabadságának korlátozásáról, a média kisajátításáról? Az egészségügy és az oktatás helyzetéről? A féktelen gyűlöletkeltésről? A független intézmények bekebelezéséről? Az egyházak politikai megkülönböztetéséről? Az Európa-ellenességről? Arról, hogy a magyar népet ma felelőtlen riogatók hülyének nézik? Arról, hogy most már mi is megosztjuk őket? S még lesznek ilyen kérdések.
Politikusaink mindezekről nem szólnak egy szót sem. De egyszer majd szólniuk kell! Hogy majd az utókor megítéli? Ebben viszont jól eligazít tizenhetedik századi erdélyi enciklopédistánk, Apáczai Csere János: „Az utókor, amelyre nézve te régi lész, minden szeretet és részrehajlás nélkül, gyűlölet vagy irigység nélkül fog megítélni. Mindazokat pedig, kik a nagy tudatlanságnak a palástját szőtték, el fogja átkozni. Végre azokat, kik a haladást készakarva megalázták, pokolra szánják…” Idézet zárva.