A legsötétebb óra

Közzétette:

ALEC CAWTHORNE
A vasárnapi választási eredmény – miként azt a kormánypártok és az ellenzék egyaránt hangsúlyozták – valóban hosszú időre eldöntötte Magyarország sorsát. Ez a megmérettetés lehetett volna a Fidesz Sztálingrádja: ha csupán elhanyagolható többséggel nyer, vagy kisebbségbe kerül és koalíciós egyeztetésekre kényszerül (esetleg megbukik), akkor valószínűleg megállíthatatlan erózió kezdődik a rezsimen belül, és e mohó, behemót hatalom elindul a biztos széthullás felé vezető lejtőn. Így azonban, hogy talán még az eddigieknél is elsöprőbb győzelmet arattak, egy egész más ösvényt kezdhetnek taposni. Nem fellengzősség a részemről, s nem is szánom túlzásnak: meggyőződésem, hogy a rendszerváltás utáni Magyarország legsötétebb óráit éljük. Ne legyenek kétségeink afelől, mi is következik most.
Ám ne szaladjunk ennyire előre. Akár tetszik, akár nem, sajnos el kell ismernünk, hogy tegnap nem a kormányváltást kívánó választópolgárok akarata érvényesült: a Fidesz harmadszor is győzelmet aratott, ráadásul ismét zsebre vágta a kétharmadot. Jóllehet a kormány és lakájmédiája a demokrácia ünnepeként kommunikálja a tegnapi eseményeket, ám valójában éppen annak az esélye úszott el az éjszakába nyúló küzdelem során, hogy Magyarország esetleg a nem túl távoli jövőben csatlakozhat a nyugatos, fejlett európai jogállamok táborához. El kell fogadnunk, hogy a „többség” most nem ezt választotta, és rögtön szemügyre vesszük, mik lesznek ennek a várható következményei, de előbb a tegnapi napból leszűrhető konklúziókról készítenék leltárt:
1. Többé senki sem mondhatja azt, hogy a magyar társadalom fenntartásokkal viszonyul a rendszerszintű, felülről szervezett állami korrupcióhoz. A tegnapi Fidesz-győzelem a kézzelfogható bizonyíték: a választóknak (legalábbis egy nagyon jelentékeny hányaduknak) nincsenek erkölcsi skrupulusai. Szemrebbenés nélkül éltetnek, pajzsukra emelnek egy enyveskezű, velejéig romlott rezsimet – annak ellenére is, hogy az ellenzék az elmúlt hetekben, hónapokban folyamatosan igyekezett meglovagolni a kormánypártok aktuális korrupciós botrányait. Ebből a szempontból egyébként az ATV egyik közelmúltbéli tudósítása bizonyult jelzésértékűnek és szimbolikusnak. Ebben riporterek kérdezgették az utca emberét, szerintük lesz-e kormányváltás. Egy idős, Fidesz-szimpatizáns férfi nemmel felelt, és bár elismerte, hogy a jelenlegi hatalom szisztematikusan lop, de hozzátette: „Mindenki lop. Én is, ha van rá mód.” Hát nem csodálatos? Valójában a magyar társadalom döntő többségét azért nem zavarja az állami rablógazdálkodás, mert ők maguk is korruptak, lopnak, csalnak és csak és kizárólag a túlélésre játszanak. Orbánban pedig egyfajta példaképükre lelnek: lám, úgy is lehetséges a „korrupciómenedzsment”, hogy a „főnökség” degeszre tömi magát, és közben nem is bukik le. Ez pedig hatalmas visszaigazolás számukra: továbbra is szabad a tánc, és a regnáló kormányfő még be is mutatja a lépéseket, nekünk csak utána kell menni. Ne legyenek illúzióink: ebben az országban milliók gerince olvadt takonnyá, majd szívódott fel, mintha sose lett volna.
2. A negatív kampány beválik. Nem kell ide konzisztens politikai program, a migránsozás és a sorosozás bőven elegendő, sőt még hatékonyabb is, és a Fidesz számára is sokkal kényelmesebb. Így legalább nem kell eljátszaniuk, hogy van programjuk, ráadásul a mozgósítás, a szavazóbázis bővítése is rugalmasan, olajozottan megy. Legyünk őszinték, ki hitte volna, hogy a gyűlöletkampánnyal ekkorát fog hasítani a Fidesz? Nemcsak megőrizték a 2014-es eredményeiket, de sok helyen és tekintetben képesek voltak nagyságrendileg felülmúlni azokat. És ebből megint csak az következik, hogy a magyar társadalom (főleg a vidék és a kisvárosok) gerincét sikerült teljesen megroppantani, majd porrá őrölni. A Habony-gépezet tökéletes érzékkel tudta katalizálni a társadalomban lappangó évtizedes (évszázados) frusztrációkat, s az amúgy is jelenlévő megosztottságot, rossz közérzetet képes volt egyetlen fókuszpontba gyűjteni, ami pedig nem más, mint a szavazatmaximalizálás. És itt, ezen a ponton már nem lehet minden felelősséget a Fideszre tolni. El kell végre ismernünk, hogy van ebben az országban hárommillió ember – a populáció csaknem harmada -, akik szellemileg, erkölcsileg és intellektuálisan lesújtóan nyitottak erre a fajta demagógiára- Önként lemondtak a valóság bonyolult értelmezéséről, s helyette megelégedtek azzal, hogy felzabálták a kormánypropaganda által csontként eléjük hajított összeesküvés-elméleteket. A velünk élő Kádár János mosolyogva kacsint ránk.
3. Úgy tűnik, tovább nőtt a társadalom eddig is radikális megosztottsága. A vidék felült a sorosozás és a migránsozás boszorkányos hullámvasútjára, míg a budapesti – főként tanult, értelmiségi – réteg ellenállt. Aggasztó ez a polarizáció, és csak azt erősíti meg, amit már eddig is tudtunk: a Fidesz semmiféle értelmiségi tömbhöz nem kíván már szólni. Törzsközönsége gyűlöli a szabadságot és élvezi, hogy egy országméretű reality közvetlen szemlélője lehet. Élvezi, hogy egy „tízmilliós” lakógyűlés tagjaként csípőre tett kézzel panaszkodhat, hallathatja a hangját és szuverén véleményt formálhat a Magyarországot „ostromló” migránsokról és a mögöttük buzgólkodó „Soros-birodalomról”.
4. És ama – főként budapesti – értelmiség, mely a tegnapi szavazáson elutasította a gyűlöletpropagandát, a korrupciót, az autoriter rezsim lopakodó zsarnokságát, most vészesen magára maradt. A mostani ellenzék ugyanis bebizonyította, hogy totálisan alkalmatlan az ország kormányzására. Minél előbb tűnnek el a történelem süllyesztőjében Vonástul, Karácsonyostul, Gyurcsányostul és Molnár Gyulástul, annál hamarabb csillan fel a változás reménye. Persze eddig is tudtuk, hogy tekintélyes hányaduk a Fidesz zsebében van, hogy csupán a bábellenzék dicstelen szerepét töltik be, azonban mostanra már egyértelmű: csaknem olyan hitványak és alávalók, mint a regnáló hatalom.
5. Ebből is következik, hogy a balfácán ellenzéki pártocskáknak most adódott utoljára esélyük az ún. „összefogásra”. Az eredményekből világosan látszik, hogy amennyiben tényleg megvalósult volna a széleskörű koordináció, akkor rengeteg egyéni körzetben verhető lett volna a Fidesz (persze ez nem meglepetés, hiszen eddig is így volt: a kormánypárti jelöltek egyéniben szinte sehol sem közelítették meg vagy hágták át az ötven százalékos álomhatárt). A koordináció elmaradása miatt legközvetlenebbül a Jobbik tehető felelőssé, de az MSZP, a DK és az LMP felelőssége is elvitathatatlan.
6. Az MSZP tovább gyengült, sőt már-már kijelenthető: a választópolgárok tegnap lélegeztetőgépre kapcsolták a hajdan gigantikus Maszopot, mely lassacskán már a törpepártok keserű kenyerét eszi. Nagy kérdés, hogy mi vár az előttünk álló ciklusban a Jobbikra: nem tartom elképzelhetetlennek, hogy egyfajta drámai pártszakadás vagy legalábbis hosszas útkeresés következik, de az a forgatókönyv sem kizárható, hogy Vona távozása után a Jobbik régi, Toroczkai László nevével fémjelezhető énje éled fel újra, s visszatérnek a jól bevált szélsőjobbos, radikális retorikához. Ha így lesz, nagyon kíváncsi leszek a Fideszhez átigazolt, köpönyegforgató Morvai Krisztina és Gaudi Nagy Tamás reakciójára. Az LMP-ről mindent elmond, hogy számukra ezen a választáson voltaképpen létkérdéssé fajult a parlamentbe való bejutás. Sikerült nekik, de hogy sokra nem mennek vele, az már most borítékolható.
7. Minden, a magas részvételt övező mítosz mehet a kukába. A Fidesz sokkal jobban mozgósított, és persze hozzátehetjük, hogy sokkal nagyobb – mondhatni kimeríthetetlen – erőforrások felett diszponált, a médiafelületek többségét fölényesen uralta, köztisztviselőkkel szaggatta le az ellenzék plakátjait stb. De a legszomorúbb – és a legmegdöbbentőbb -, ami ebből következik, hogy a szavazóbázisuk létszáma nem hogy csökkenést nem mutat, de rohamos mértékben emelkedett az elmúlt időszakban.
És hogy mire számíthatunk a jövőben? Egy magabiztos, agresszív és talán minden eddiginél arrogánsabb rezsimre, mely a magas részvételnek és az újabb kétharmadnak köszönhetően rendkívül erős legitimációval bír majd, és ez a retorikájuk fontos részét képezheti. Jöhet a demokratikus jogállamért szavatoló, még független intézmények kalapáccsal-vésővel történő lebontása, jöhet a szabad sajtó részleges – idővel talán teljes – bekebelezése és talán még eddiginél is elképesztőbb méreteket ölt majd az állami korrupció. Ez rövidtávon biztosan fájdalmas lesz, ám hosszútávon akár még jövedelmező is lehet. Hiszen az újabb teljhatalom számos hibalehetőséget biztosít e robusztus, züllött hatalomnak. Ha a rezsim egyre határozottabban ölt diktatórikus jelleget, talán könnyebben és gyorsabban össze is omlik. Az sem elképzelhetetlen, hogy életre hív egy civil, polgári mozgalmat, mely az ellenzéki pártok szerepét átvéve erős ellenpólust tud majd képezni. A legvalószínűbb forgatókönyv jelenleg azonban az, hogy semmi ilyesmi nem történik majd. A Fidesz stabilitása töretlennek mutatkozik, a gépezetben jelenleg még repedések sem éktelenkednek. A tegnapi események után most úgy tűnik, legalább két, de inkább három ciklust még magabiztosan hozni fognak, ám az sem elképzelhetetlen, hogy Orbán még harminc évig hatalmon marad.
Minden tiszteletem azoké, akik úgy érzik, a tegnapi tragédia után is harcolni kell a magunk módján és eszközeivel. Én azonban úgy látom, ezt a Magyarországot nem lehet, és nem is kell megmenteni. Előbb-utóbb valószínűleg csendesen, magától kimúlik ez a rezsim, és amikor pokolra jut, az irtózatos behemót talán maga alá temeti az elmúlt harminc-hatvan esztendőt is. Ez az egyetlen, amiben most reménykedhetünk. Az már más kérdés, hogy addig valószínűleg mi magunk is pokolra jutunk párszor. De ti is velünk együtt, kedves Fidesz-szavazók.

 

http://baloldaliliberalis.blog.hu/