Irén aranylánca

Közzétette:

Gaál Péter
Vasárnap margójára. Én nem szoktam olyat írni, hogy “XY ellopta”, “elcsalták”, “csaltak”, sőt, bármiről, ami nem nyilvánvaló, vagy amit nem tudok, illetve nem tudok bizonyítani, hogy “ezt és ezt csinálták”. Azt viszont igen, hogy… ha valaki ismeri a következő sztorit, lapozzon. Ez se új a nap alatt. Volt egy nagyon régi barátnőm, Irén, akinek elveszett egyszer az aranylánca. Te loptad el, nézett rám. Viccelsz, válaszoltam. Aztán megtalálta. Most akkor tessék bocsánatot kérni, mondtam. “Nem fogok. Ugyanis nem az a lényeg, hogy valóban elloptad-e, hanem az, hogy el tudom-e rólad képzelni.”
Ez a mostani mondandóm (is), kedveseim. Az elképzelés.
2010-ben biztos voltam, hogy földcsuszamlásszerű Fidesz-győzelem lesz. Négy évvel később szintén. Most viszont úgy gondolom – igen, még mindig -, hogy elképesztő indulatok fortyognak a mélyben. De hozzágondolok-gondoltam még két dolgot. Az egyik, hogy néhány ember (jó néhány) nem engedheti meg magának, hogy kicsússzon a kezéből a hatalom. Se most, se máskor. Ezért lesz csúnya vége előbb-utóbb. Fel fog robbanni. Ez a “választás” csak olaj a tűzre.
Rendszerkényszer. Azt is elmondtam, hogy a Jobbikon is úgy lehet egyszer s mindenkorra túl lenni, vagyis nem a Jobbikon, hanem azon az eszmén, amire felépítették (és nem a jó értelemben vett nacionalizmusra gondolok, bár jó értelemben vett nacionalizmussal ma csak elvétve találkozni), ha hagyják kibontakozni. Azért van ma nagyságrenddel több náci, mint kommunista, mert a nácizmust háborúban győzték le, nem természetes halállal múlt ki. (Ugyanez állt előzőleg a vilmosi Német Birodalomra is, lásd például Sebastian Haffner: A Német Birodalom hét főbűne. Lett is belőle Hitleráj.)
Mindezeket persze elmondtam már. A kuktával, amit folyamatosan melegítenek, de nem hagyják kisípolni a felesleges gőzt. Hát nem hagyhatják! Nem. Épp ez a lényeg. Ezért vezet az út a pokolba. (A determináltság a Jobbikra is áll, mármint a se hús, se hal Jobbikra. Ezt is leírtam. “De te azt is mondod, hogy a Jobbik követheti a Fideszt!” Vagyis valamilyen náci formáció. Igen. Így ez elenyészik, kivéve, ha – hogy mondják szépen? – visszaradikalizálódik, Vona nélkül. Vona politikai halott, írtam róla a lavírozás kezdetekor. A náci formáció másképp enyészik el, de ahhoz, hogy jó ideig ne fenyegessen, valamiképp túl kell rajta jutni. Ehhez viszont, ezt is írtam, kvázi-háborús állapotokra – nem háborúra!! – van szükség. Lásd a történelmet.)
Tehát ebben a “győzelemben” szintén biztos voltam, a “kétharmad” kényszerében is, csak abban nem, miként fog megvalósulni. Illetve… szóval, illetve. Ez a második hozzágondolt dolog. Ha tízszer nem idéztem a megboldogult Joszif Visszarionovicsot, egyszer sem. “Nem az a fontos, ki szavaz, hanem az, hogy ki számol.” És ki őrzi az őrzőket, természetesen. A Fidesznek most egy olyan győzelemre volt szüksége, ami 1. alkotmánymódosító jogosítványokat ad, mert azokra nagy szüksége lesz nem is olyan hosszú idő múlva, 2. nem sokkal több a minimálisan szükségesnél, 3. egyértelműnek tűnik. És voila. “Na persze van még egy meglepi, ha a Fidesz 67 %-ot kapna”, írtam minden ELŐTT Szele Tamás barátomnak, viccből. Ennyire direkt én se lennék. Hozzátettem, hogy és “rá szavazna tízmillió határon kívüli és az ellenzékre szavazó kb 3 millión kívül még tízmillió belföldi”. Ha nem hisznek nekem, kérdezzék meg őt. Ugye, emlékeznek rá, hogy kitől származik a “ne mi nyerjük a legtöbbet” mondás? Ez esetben ezt úgy fogalmaznám át, hogy “ne nyerjük a legtöbbet”. Éppen csak kicsivel többet, de az legyen biztonságos. És a határon túliak? Akik egészen biztosan szinte mind a Fideszre szavaztak? Ne mondhassa senki, hogy ezért. Határokon belül kell maradnia. És még egyszer voila. Lett kétszázezer érvénytelen levélszavazat.
Túl szép ez így együtt. Pont az, amire szükségük volt. De az élet igenis produkál furcsa dolgokat! Produkál. Ilyenkor jön elő a régi barátnő mondása. Meg az érzések. Azokról nem tehetek, drága cenzor úr. Hozzágondolom ehhez a sok gyönyörűséghez Hódmezővásárhelyet, ahol szerintem a realitások realitása született, a kilométeres sorokat éjjel a szavazóhelyiségek előtt, és kizártnak tartom, hogy ezek az emberek a Migránssorostól való félelmükben áldozták fel a vasárnap estéjüket, hozzágondolom továbbá az összesítések előtti nagy csendet és huzavonát, valamint a győzteseket előtte és utána. Mintha egy filmet látnék. Lehet, hogy azt is láttam. Persze csak lehet. C’est la vie.
Ne higgyék, hogy ebből bármi be fog igazolódni. Már fűtik a kályhákat, amiben a szavazólapokat el fogják tüzelni. Így írja elő a törvény, ne szörnyülködjenek.