Remény és Valóság

Közzétette:

Írta: Lana

Hol volt, hol nem volt, Kerekerdő közepén, egy mézeskalács házikóban éldegélt egy gyönyörű szép leány. Úgy hívták, hogy Remény. Remény nagyon boldog volt, hiszen a Valósággal élt együtt. Valóság izmos, daliás férfiú volt, aki nagyon szerette Reményt. Együtt csináltak mindent, Remény öntözte Valóság virágait, Valóság vagdosta Remény kiskertjében a vadhajtásokat. Szépen éltek, nem volt köztük hangos szó. Történt azonban egyszer, hogy vendég jött a házhoz. Az alacsony termetű férfi neve Álomtolvaj volt. Nem volt szimpatikus a fiataloknak, de nagyon jó szívük volt, így hát befogadták. Egy éjszakáról volt szó, ám nyolc év lett belőle. Álomtolvaj csak nem akart elmenni. Sőt, az évek alatt a családját is beköltöztette a faluba. Ők is tolvajok voltak, s nem a jobbik fajtából. Loptak ám mindent, házat, földet, gyárat, pénzt… S mindezt olyan kedvesen mosolyogva, hogy nem tudtak rájuk haragudni. Persze tudtak volna, ha nem szórnak rendre varázsport a falu lakóinak szemébe, amitől mindent másként láttak, mint a valóságban.
A fiatalok már hulla fáradtak voltak az álmatlanságtól, a munkát sem bírták úgy mint régen. Már arra gondoltak, ők bizony ott fogják hagyni a házat az Álomtolvajnak, akiről kiderült, nem csak az álmaikat, de a fájukat, a pénzüket is ellopta. Rábizonyítani nem tudták, mert azonnal védelmére kelt egy sunyi tekintetű manó, aki folyton azt kiabálta: lárifári, nem kell bánni.. nincs itt semmi baj. S énekével elbódította a fiatalokat, már maguk sem tudták, mit higgyenek, kinek higgyenek. A saját szemüknek semmiképp, azt parancsba is adták nekik.
Remény csak egyre fogyott, sápadt lett és szomorú. Valóság is egyre gyengébb lett, ha tükörbe nézett, már nem látta azt a korábbi daliás legényt.
Arra gondoltak, ha összefognak a Kerekerdő lakóival, talán visszanyerik szabadságukat. El is határozták, vesznek az Álomtolvajnak egy nagy házat az Óperencián túl, összeadták a pénzt, s meg is vették. Ám az álmaik megrontója csak nem akart távozni. Addig addig mesterkedett, míg szövetségre lépett Istenessel, aki nagyon szépen tudta énekelni a Kossuth nótát. Sajnos mindezt az esti órákban tette. A Kerekerdő lakói már nagyon megelégelték a rájuk telepedő két idegent, s mint minden rendes helyen, meghirdették, választást tartanak. Ki szavaz arra, hogy Álomtolvaj és családja maradjon? Ez volt az egyik kérdés. A másik, ki szeretné, ha elmennének a faluból?
Csakhogy a választást egy írástudatlan erdei törpe vezényelte le, csak húzta a strigulákat, csak húzta, ahogy kedve tartotta.
És a falu mikor ránézett Reményre, látták, hogy egyre csak fogy, már lassan árnyéka önmagának. Persze ott állt előttük Valóság is, teljesen lerongyolódva, éhesen, szomjasan, betegen.
A törpe pedig elrontotta a strigulák összeadását, mert nagyon megijedt attól, hogy arab számokkal kell dolgoznia.
A választás végére Remény feladta a küzdelmet, Valóság pedig vette a hátizsákját és elvonszolta magát a szomszédos ország határáig, ahová bebocsátást kért. Így lett a Kerekerdő az álomtolvajok birodalma.