Volt “magyarnemzetesek” a Magyar Nemzetről

Közzétette:

Kulcsár László

Az éppen 80 esztendővel ezelőtt alapított magyar napilap élete 72 órával a 2018-i parlamenti választás után ér véget. A hivatalos indok szerint nem volt gazdaságos. A Nemzet online változata, miképpen a 2016. október 8-án megszüntetett nagy ellenzéki napilapé, a Népszabadságé, archívumként lesz elérhető a világhálón. A Magyar Nemzet és a Lánchíd rádió megszűnése kapcsán az infóvilág szerkesztősége nem kívánt semminemű összefüggést sem keresni a kormányfő március 15-i szónoklatában elhangzott („A választás után természetesen elégtételt fogunk venni, erkölcsi, politikai és jogi elégtételt is.”) nagy nemzetközi visszhangot is keltett kijelentésével. Az infóvilág megkért több olyan volt nemzetes újságírót, aki írt az online lapnak is, írjanak volt munkahelyükről.
MN TatárElsőként Tatár Imre (98) Vastoll-életműdíjas újságíró, a Magyar Nemzet egykori főmunkatársa emlékező sorait adjuk közre: “Engem kétezerben kihagytak a Magyar Nemzet munkatársainak névsorából – de ennek az emlékezés, a tisztelet szempontjából nincs jelentősége. A szerkesztőség egésze, a lap nagyszerű története, múltja itt él szívemben. Hadd idézzek néhány sort  abból  a visszaemlékezésből, amelyet újságírói pályafutásomról vetettem papírra:
“A Magyar Nemzetnél lehetett ‘úri módon’ írni. Elmenni addig a szókimondási-tájékoztatási határig, amit a rendszer  még megengedett. Ez az újság megérdemli, hogy  bővebben foglalkozzak történetével, hagyományteremtő erejével, bátorságával. Minden újságra, ahol dolgoztam-éltem, jó szívvel gondolok, de a Magyar Nemzet volt a csúcs. Amikor ebbe a szerkesztőségbe léptem, olyan körbe kerültem, amely nem csak a sajtótörténet kiemelkedő részét adta  maga is történelmet csinált.
Blahó Miklós, Pulitzer-emlékdíjas kollégám is a „szomszéd várban” dolgozott: ő aMN Blahó Magyar Nemzet, szerénységem a Magyar Hírlap külpolitikai rovatában. Miklós ekként emlékezik a „Búcsú egy valahai polgári laptól” című írásában:
Történelmi kincs és polgári értékek sora vész oda a Magyar Nemzet bezárásával. Ráadásul egy magát polgárinak nevező kormány időszakában. Igaz, az „elégtétel” meghirdetett politikájának jegyében. Ebben a drámai helyzetben nyilván sokan megírják majd, hogy a németellenes magyar nagytőkések – köztük például Kornfeld Móric – támogatásával 1938-ban, azaz nyolcvan esztendeje megindított napilap élén milyen nemes célok vezérelték Pethő Sándort, majd Barankovics Istvánt, s milyen fontos szerepet játszott az újság és több vezető munkatársa a második világháborúban a közvélemény tájékoztatásában, valamint az angolszász hatalmakkal folytatott bizalmas kapcsolatépítésben. A lap gárdája az uszító szélsőjobbon kívül magába fogadta az igen különböző politikai áramlatok képviselőit, akik jól megfértek egymással.
Amikor én a Magyar Nemzethez kerültem 1976-ban, közvetlenül a Marx Károly Közgazdaság-tudományi Egyetem pénzügy-politikai szakának elvégzése után, még mindig ott találtam ezt a színes és emiatt is szellemileg rendkívül ösztönző közeget – hiába került a lap a Hazafias Népfront és így persze az MSZMP felügyelete alá. Megőrizte és talán megőrizhette polgári hagyományait, veretes stílusát és a sorok közötti, de olykor nyílt nyugati orientációját. Ennek tudom be így utólag is, hogy a külpolitikai rovat tagjaként, ifjú pénzügyes közgazdászként rendszeresen írtam például Milton Friedman és Paul Samuelson, és más nyugati gondolkodók munkásságáról, a tőzsdékről, a piacgazdaság működéséről. Kollégáim zöme igen művelt, tájékozott, segítőkész ember volt, örömmel mentem be minden nap a pesti New York-palotában kialakított szerkesztőségbe.
Napjaink magyar sajtóviszonyait szemlélve gyakorta jut eszembe, hogy Pethő Tibor főszerkesztő, aki a lap alapítójának fiaként jegyezte az újságot, s akivel 1990 után éles vitákat folytattunk az irányvonalról és a politikai kiegyensúlyozottság érvényesítéséről, rendkívül széles látókörű, több nyelven kiválóan beszélő, hallatlanul olvasott ember volt, amivel nagy hatást tett beosztottaira, kollégáira, s nem utolsó sorban a kezdő újságírókra.
A rendszerváltás, sajnos, nyomot hagyott a lapon, a gárda megosztottá vált, miként az ország, és kemény csatákba mentünk bele annak megítélésében, mi is egy független napilap feladata. Az első privatizáció, annak csődje, majd az egymást követő tulajdonosok eltérő politikai függései megviselték a munkatársakat.
Jómagam 1997-ben távoztam a laptól, amelyet 2000-ben összevontak a Napi Magyarországgal, amelyre mint kormánylapra rátették a Magyar Nemzet még mindig jól csengő nevét, de a szellemiségből már csak ennyi maradt. A magam részéről, s ezt nem tekintem követendő példának, nem olvastam a Magyar Nemzetet ettől a naptól kezdve, s nem érdeklődtem iránta a hírhedt G-nap után sem. De reméltem, egyszer még a kezembe vehetem, amikor valaki szerencsés csillagzat alatt feléleszti a szép hagyományokat és modern újságot készít.
A Magyar Nemzet 2000-i első halálának sajtótörténeti érdekessége is van azonban. Akiket elüldöztek a laptól, vagy akik önként jöttek el, megelőzve a várható üldöztetést, megalakították a Régi (Magyar) Nemzetesek Társaságát. Fogadtuk: őrizzük az értékeket. Amennyire tőlünk tellett, ezt megtettük. Évente szép díjat adtunk át olyan kiemelkedő személyiségeknek, akik ugyanezen értékekben hittek. Íme a névsor: Majtényi László, Bacsó Péter, Vásárhelyi Miklós, Nyerges András, Görgey Gábor, Charles Gati, Ungváry Rudolf, Rainer M. János, Ormos Mária és Göncz Árpád.
Öt éven át, 2005–09 között a Vasárnapi Hírek karácsonyi számát a szétkergetett szerkesztőség tagjai írták, szerkesztették és tördelték, Régi Nemzet címmel, a régi Nemzet címbetűivel és formai megjelenésével. Ingyen. Csak hogy jelezzük, ilyen is lehetne a lap. Nagy siker volt.
A mai szomorú és baljós napon nem nagyon tudok mást tenni, mint a régi időkre emlékezni, amikor abban reménykedtünk, hogy a példaképünknek tekintett nagy, tekintélyes, demokratikus lapokhoz hasonlóan a szó igazi értelmében mi is napilapot csinálunk, s egyre jobban…
MN KocsisKocsis Tamás, Aranytoll-életműdíjas kollégánk régóta szerzője az Infóvilágnak, ám még régebb óta a magyar sajtó jeles és rangos orgánumainak, a többi között (és számára talán legemlékezetesebben) a Magyar Nemzetnek. A mai hír hallatán nagyon megrendült, és közlésre fölajánlotta “Sub rosa” internetes naplójának egyik fejezetét, ebből szemezgettünk:
„A Magyar Nemzet – élő sajtótörténelem és örök kötelezettség. A magyar újságírás halhatatlanjainak egyike, Pethő Sándor ordas veszélyektől terhes időben, az ezek tudatában gondolkodó emberek számára indította útjára 1938. augusztus 25-én.  Ahogyan nem volt véletlen választás a lapcím – Magyar Nemzet -, épp úgy lett mély tudatossággal e cím állandó megjelenítője, betűtípusa a máig használatos bodoni antikva, amellyel a Nemzeti dal címét szedték ki Landerer és Heckenast nyomdaműhelyében az 1848. március 15-én. Jelkép a cím is, a betű is: megszületésével azt üzente az újság a II. világháború küszöbén országnak, világnak, az ésszel és szívvel egyszerre felelősen olvasó, magyarként európai és európaiként magyar olvasónak, amit egy évszázaddal korábban versével, „a rabok legyünk vagy szabadok” üzenetével Petőfi tett. Nekem a lap történetéből személyes, családi jogon az 1957–65 közötti időszak jutott. A politika nyelvén fogalmazva: ez volt az a korszak, amely az 1956-i pusztító országos tűzvészt közvetlenül követő korszakot, majd a kádári konszolidálás első éveit ölelte fel, amit persze ki, így, ki úgy értékelt akkor és minősíthet most is. A felelős újságíró hivatás szemszögéből ezért – kimondatlanul persze – szükségszerűen újra és újra előbukkant az akkor Sajtópalotának nevezett New York-palota második emeletén akkor is a sorok közötti és sorok mögötti magas színvonalú újságírásnak a lap alapításakor bevezetett gyakorlata.
Aki itt dolgozott, azt nem kerülhette el ezekben az években sem a legendás múlt: itt akkor is mindenki álmából felriasztva tudta idézni – aztán hite, meggyőződése, tudása szerint alkalmazta vagy sem munkájában – az alapító atyák 1939. szeptember 10-én (vagyis tíz nappal a Lengyelország elleni német támadás után) meghirdetett jelszavát: „Olvassa a Magyar Nemzet minden sorát!”.

…Ott és akkor – az Erzsébet (akkor Lenin) körúti sajtópalotában – úgy éreztem, hogy az egyetemről, az ELTE újságíró szakáról egyszeriben a szakma Parnasszusára kerültem. Néhány év eltéréssel (ennyi évtized múltán ez annyit jelent, gyakorlatilag egyszerre) kettőnknek jutott a szerencse, hogy az egyetemről a Magyar Nemzet szerkesztőségébe kerültünk: a másik Kristóf Attila volt, aki ettől kezdve haláláig nem hagyta ez a szerkesztőséget. Nekem nyolc év jutott ebben a szakmai akadémiában, ahol akkor az újságíró hivatás, az „újságírói elmeállapot” olyan aranycsapata gyűlt össze, amelyet bátran felvállalhatott volna a magyar sajtótörténet bármelyik korának bármelyik lapjának redakciója.
Volt kiktől tanulnunk… A teljesség igénye nélkül néhány feledhetetlen „magyarnemzetes”: a mindentudó Antallfy Gyula, a riportbűvész Baróti Géza, a varázsos mesemondó Illés Sándor, a magyar nyelvet oly csodásan művelő Ruffy Péter, a gazdaság titkairól mindent felkutató Balog János, a hétköznapok krónikásaként szolgáló Fehér Rózsa és Gárdonyi Jenő, a tökéleteset is nehezen elfogadó Csatár Imre, a száguldva minden problémát megoldó Rajcsányi Károly, az irodalom és művészet felülmúlhatatlan ismerőjeként a szelíd Mátrai-Betegh Béla, a minden gondolatában szarkazmust hordozó Komlós János, a szuperművelt Zay László, a sport úriembereként emlegetett Pataky Károly és a valódi sportolóból lett sportíró Zsolt Róbert, a világpolgárként külpolitikai bölcs Paál Ferenc, a mindenkori nemzetközi helyzetet nem csak magyarázó de azóta is valóban értő Várkonyi Tibor, a nyelvzsonglőr Csillag István, a mindenkit jól sőt mindenkinél jobban ismerő Szabó József, a képzőművészeket csupa szívvel istápoló Dutka Mária, és a lapalapító fiának súlyos terheit  méltó módon cipelő Pethő Tibor… Nem utolsó sorban pedig az akkor a Magyar Nemzetnél főszerkesztőként szolgáló és parancsnokló Mihályfi Ernő. Mindenki Misuja (1898–1972), aki egyszerre volt (politikai indítékokból szinte senki által sem vitatva) a magyar sajtó történetének egyik legkiválóbb szerkesztője, a Kisgazdapárt egyik alapítójaként haláláig (vitatott) politikus, s egy ideig a magyarországi evangélikus egyház (ugyancsak több felől kritizált) világi feje is. Polihisztornak is mondanám, s mai nyelven környezetvédőnek, aki valamilyen titokzatos módszerrel mindenről, mindent tudott, Derkovits Gyula képeinek zsenialitásáról (műgyűjtőként) épp úgy, mint a dísznövényekről (egykori kertje ma természetvédelmi terület) és a mindennapokról.
Az ötvenes évek első felében az ELTE újságíró szakának tanszékvezető professzoraként meglepő dolgokra tanított minket. Például arra, hogy az olvasót tisztelni kell, s ezért kötelességünk megírni minden igazat, amire lehetőségünk van. Tehát a tömörség nem válhat szűkszavúsággá, ha éppen a látszólagos bőbeszédűség ad módot arra, hogy azt is megértessük vele, amit nem írtunk le tömören. Mi volt ez más, mint sorok mögötti biztatás „sorok mögött írásra”, amúgy eredendően Magyar Nemzet módra? Vagy: „Ne érezhesse soha senki, hogy te ennek vagy annak az embereként írsz, szerkesztesz” – mondta a katedrán 1955-ben. Nem akármikor…
Életem megkülönböztetetten szép ajándékaként néhány éven át éppen a Magyar Nemzetnél dolgozhattam együtt akkor már veterán újságíró apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval.  Azt pedig Mihályfi főszerkesztői parancsaként élhettem meg, hogy 1963-ban két nyomtatott oldal megtöltésével bízott meg éppen kettőnket: apáról és fiúról kellett írnia apának és fiúnak. Apámnak az apáról, Korbuly Józsefről, nekem a fiáról, az akkor éppen Kossuth-díjjal kitüntetett Korbuly Jánosról.  Apám úgy oldotta meg a feladatot, hogy a magyar ipar kibontakoztatásában meghatározó Korbuly család történetét foglalta össze, élén a nagy iparteremtő dinasztia megalapítójával, Józseffel, aki még a 19. században feltalálta és kidolgozta a Korbuly-féle csapágyat… Egyébként pedig 10 gyermek apja volt, többek között Károlyé, aki Kandó Kálmánnal közösen készítette el az első villamos hajtású mozdonyt, majd a Weiss Manfréd-gyár vezérigazgatója lett.
Én János nevű gépészmérnök fiáról készítettem riportot, aki számos találmányáért és gyakorlati munkásságáért kapott Kossuth-díjat. Az ő irányításával készült el a még Weiss Manfréd Csepelen az első hazai kétütemű motor az első Magyarországon gyártott személy- és tehergépkocsikhoz.
…1988-ban – tehát a „régi átkos” legvégén – emlékkönyv jelent meg az akkor 50 éves Magyar Nemzetről. Abban leltem rá Kaján Tibor egy karikatúrájára. A rajzon a tisztelt olvasó a lapot nézve foglal össze az agyában öt évtizedet: ő is, az újság is átélte, túlélte Hitlert, Horthyt, Szálasit, Sztálint, Brezsnyevet… És azóta az 1989–90-i fordulatot, majd az azt követő immár több, mint negyedszázadot is.
Szűken számolva hét rendszerváltáson van túl, immár a 81. évfolyamot jegyezve a Magyar Nemzet. És mint mindig, ma is politikai gúzskötésekbe gyömöszölve gyakorolja az 1938-ban felvállalt kötelezettséget: a pörgő napok krónikásának szerepét.
Ecce diurna! Súlyos ez a teher. De mikor volt könnyű a Magyar Nemzeté?
A terhet holnap reggel lerakja.
Reméljük, nem mindörökre.
MN VárkonyiVárkonyi Tibor, Aranytoll-életműdíjas:
Harminckét évem elszelelt, ahogyan József Attila írta volt. Ennyi időt töltöttem el a nem természetesen halállal a magyar sajtó kínálatából holnaptól hiányzó Magyar Nemzet szerkesztőségében. Önként távoztam 1990-ben, amidőn nyilvánvalóvá vált, hogy jön a durva jobboldali fordulat. Szomorúan búcsúztam, mert azok az évek sem voltak teljesen a folttalan sajtószabadság pillanatai, de a „nemzetes” gárda páratlan volt a maga nemében. Szűkebb szakterületem, a világpolitikai rovat alighanem a legjobbak egyike volt a maga nemében, a körülményekhez képest objektív, amit rangos nyugati kollégák is elismertek. „Elemzés és nem káromlás” – a Pethő Sándortól örökölt szellem túlélése. Szerkesztőink, Ember Mari, Csatár Imre, Antalffy Gyuszi a tiszta becsület követői, kulturális rovata pedig Mátrai Betegh Bélával az élén. Fekete Judittal, Ruffy Péterrel és a többiekkel a nemzeti értékek követői, a művelt magyar világ alakítói.
Hogyne gerjesztette volna föl a politikai galádság gyarlóinak az indulatát, hogy a sorsára törjenek, a nyomait is eltüntessék, amíg egyszer ismét föltámadhat, mint annyiszor?

Avar János, Rózsa Ferenc-díjas újságíró: Pár hónap híján harminc évem, újságíróiMN Avar pályám fele köt a Magyar Nemzethez, amelynek háromszor is lehettem washingtoni tudósítója, a laptól való távozásom után a Régi Nemzetesek Társaságának kuratóriumi tagja. Vagyis érthetően szíven ütött patinás lap megszűnésének híre. Gyakornokként a Népszabadságnál kezdtem és a hatvanas évek második felére meglehetősen ismert külpolitikai újságíró, rendszeres tévékommentátor lettem. Alighanem ezért vitt át a pártközpont 1970-ben a Nemzethez, washingtoni tudósítónak szánva, amiben nyilván szerepe volt annak, hogy megbízhatónak tekintettek, hiszen apám 1945 előtti kommunista volt (sőt nagyapám is). S ezt életem szerencséjének tartom, noha a Népszabi is ki akart küldeni (Kairóba) tudósítónak: a Nemzetnél idősebb kollégáim, főnökeim hagyták, hogy – történetesen az akkori amerikai sajtóattasé véleménye szerint – „tárgyilagos, objektív” jelentéseket küldhessek. Ékes példája volt ennek a Watergate-botrány, amelyről a hazai (de talán az egész kelet-európai) sajtóban egyedüliként tudósíthattam bőven és rendszeresen.
Jellemző volt az a főnöki megjegyzés, hogy „addig írhatsz, amíg kétszer nem szólnak a párközpontból, mert az egyszeri lehet véletlen is…” Amikor aztán, az amúgy már bukásra álló Nixon 1974. június végén a moszkvai csúcsra készült, szokásos hétfői (és persze akkor már kizárólagosan Watergate-ügyről szóló) témajavaslataimra ez a válasz jött telexen:
„Kedves János, légy szíves más témát választani”, már tudtam, hogy kétszer szóltak. Az 1984-i Los Angeles-i – a keleti tábor által bojkottált – olimpiáról napról-napra bővülő terjedelemben (még a Szabad Európa figyelmét is felkeltve) tudósíthattam, persze csak Washingtonból, mert Zsolt Robi, a Magyar Nemzet sportrovat-vezetője nemcsak hagyta, ahogy nyilván őt is, hanem biztatott is rá: ekkor „nem szóltak”. Nyilván az is a lapnak szólt, hogy 1989 novemberében a Fehér Ház bevett ama kilenc külföldi tudósító közé, akinek Bush elnök interjút adott (a lengyel ellenzéki Gazeta Wyborcza embere volt még a keleti blokkból), s megkérdezhettem, hogy támogatná-e hazánk semlegességét.
Ezek után nem éreztem volna illendőnek, hogy 1993 nyári végleges hazatértem után elhagyjam a Nemzetet, amely jobbra tolódott ugyan, de változatlanul magas szinten dolgozó külpolitikai rovatában nyugodtan írhattam, mígnem 1999 júniusában ők rúgtak ki (ezt is szerencsémre, mert így kaptam végkielégítést, míg a lapnak az Új Magyarországgal történt következő tavaszi összeolvasztásakor magamtól távoztam volna).
És minek tagadjam, mindvégig a Nemzet olvasója maradtam, a radikálisan és legutóbbi, szolidan polgári jobboldali időszakában is, amit szakmailag csak elismeréssel nyugtázhattam. Nekem, baloldaliként, persze itt sem lett volna helyem, de kellemesen lepett meg rátalálásuk erre a lap hagyományaihoz illő hangnemre.

 

Infovilág