Kinek körülröhögés, kinek (verbális) jobbhorog

Közzétette:

Serény Péter
A rosszabb eset: , ha – teszem azt – a kormány, netán személy szerint Orbán Viktor működésében talál valami (óh, borzalom!) nem egészen tökéleteset, esetleg (jó ég! ) javítani , netán (na, azt már nem!, hogy jön ez ahhoz!) bírálni valót. Az a szegény főtisztviselő, aki észre merte venni, hogy a miniszterelnök tilosba tévedt a kampányban, és emiatt pár százezres bírságot szabott ki rá,– naná, hogy a testülete útján, – hiába nemzeti rektor, meg választási tótumfaktum, azaz nem éppen „ellenség”, úgy megkapta, ami a „bírság-bajnoknak” magától az érintett kormányfőtől, kijár, hogy arról koldul.. Ha meg valaki más, ellentétes színű politikai mezben „játszaná az eszét”, hamar rásüthetik, hogy „idegen érdekeket szolgál” (közkeletű rövidítéssel: „Soros-ügynök”). Magyarán megmondva: „hazaáruló.” (Fel kéne koncolni az ilyet!) Tessék mondani, egyedül vagyok, e hazában, aki mind gyakrabban fülelhet fel a verbális jobbegyenesekre?
„Másként gondolkodóknak” 1989 előtt minálunk a hivatalos propaganda nyelve a szovjet. rendszer ottani, belső bírálóit nevezte, akik valójában ellenzéki, rendszerkritikát fogalmaztak meg, Ám, a tábor felülről vezérelt udvariassági kódexe a dolgok néven nevezését, mint sok más esetben, mellőzte. Az „idegen érdekek kiszolgálója”, „belső ellenség”, „ilyen-olyanista összeesküvő” „terrorista banda tagja” a szovjet időkben, kivált Sztálin országlásának éveiben, már nevének első említésekor sejthette, hogy (igen!) a felkoncolás következik. A „balos” Trockijt még vonatra ültették, menjen isten hírével (a jégcsákány már Mexikóban érte utol), a „jobbos” Buharin már nem úszta meg ennyivel, és utána sorra következtek a különböző „elhajlók”, akiket túlságosan gyakran talált meg halálos lövés, és megint csak nagyon gyakran küldtek a Gulág darálójába. (Közben, a már kihirdetett bírósági ítéletek után sokezres tömegeket vonultattak fel a nagyvárosokban, hogy követeljék az „árulók kiiktatását”)
Európai gondolkodásmóddal, pontosabban, a kor nyugat-európai (nem a, szörnyűségekről hírt adó jelentéseket hitetlenkedve elutasító, baloldali) mentalitásával, ez felfoghatatlan volt, és égbe kiáltó. Nem úgy fest, mintha mára mindez a visszájára fordult volna.
Így aztán megesik, hogy némely, nyilván sötét szemüveget viselő politikus, vagy sajtómunkás „odaát”, annyira elengedi magát, hogy „a mi Viktorunkat”, Magyarország miniszterelnökét, mi több (igen!) Magyarországot veszik mérgezett tollukra. A kormányfő meg akarja védeni, és akár kerítéssel is megvédi a hazát mindenféle barnás-fekete, ingyenélő migránstól, és ahelyett, hogy megköszönnék neki, amit ez a kicsiny, vérünk áztatta föld, immár ezer esztendeje, mindig megtett és megtesz Európa, a kereszténység védelmében, azzal fizetik ki, hogy lerasszistázzák. Persze, látnivaló, hogy ebben az atyamesterek azok, akik, mikor a marxista szemináriumokra jártak, mind csak a kapitalizmust ócsárolták. No, de most bennük szorulhatott a szusz. Mert Orbán Viktor, meg a seregnyi párthíve teleragasztotta az országot éppen a fő-fő kapitalista (finomkodva: pénzember), a Soros György képével . Így kürtöli országgá-világgá: itt van nektek a spekuláns, az ebül szerzett milliárdjaival, itt a földkerekség ura és parancsolója. Erre, ezek a nyugati himpellérek ráfogják a magyarok Vezénylő Tábornokára (a marsallbotot a Demokrata nevű hetilap főszerkesztője ítélte Orbán úrnak), hogy antiszemita. Csak azért, mert voltak már ilyen szemléltető eszközök az 1930-as években, például a Német Birodalomban.

Na, de most már elég az olcsó rágalmakból. A párbajtőr-szúrós tollú Lovas István kolléga úr már tavaly megüzente, bizonyos Anne Applebaum nevezetű firkásznőnek, meg vele a Washington Post című napilap egész pereputtyának, hogy: vasfüggönyt a rágalom-áriára! Egyenes idézetben, ekként: „Szinte nincs hét, hogy az amerikai háborús héja neokonzervatívok egyik szócsöve, a Washington Post nevű amerikai lap valamiért oda ne csördítsen a magyar kormánynak. Általában a lap egyik szemleírójának, Anne Applebaumnak a tollával, a szokott jelzőkkel, mint nacionalista, szélsőjobboldali, antiszemita. De olyan még nem volt, hogy Orbán Viktor miniszterelnököt neobolseviknak nevezték volna. Ez most megtörtént: a bolsevik hatalomátvétel századik évfordulójára emlékezve. Applebaum rendkívül terjedelmes, 19 nyomtatott oldal terjedelmű cikkében Orbán Viktorról és más vezető politikusokról azt írja, semmi közük a konzervatívokhoz, hanem újbolsevikok, akik semmit nem akarnak megőrizni a jelenből, hanem etnikailag és fajilag tiszta nemzeteket, ódivatú gyárakat, hagyományos férfi-női hierarchiákat és áthatolhatatlan határokat akarnak”. {Lovas István szövege után zárójeles közlés: /Echo TV nemzetközi sajtószemléje, először 11:55-kor/}
Ízlés dolga, magam nem vagyok különösebb híve az említett amerikai hölgy történetírói kiruccanásainak. Kivételesen, azonban, olybá tűnik, hogy Anne Applebaum fején találta a szöget. Nyilvánvaló, hogy nem én, nem ő , és még sokan mások, ha úgy tetszik kívül- vagy éppen távol állók fogjuk megmondani a százpercentes bizonyosságot, hogy ki az igazi konzervatív, ki pedig csak afféle imitátor, neadj’isten, újbolsevik. De – a tempóról, azért, kinek-kinek meg lehet a véleménye. Sőt, amíg le is írhatja, kétségkívül, még legfeljebb „il-liiberális” (tisztesség ne essék, szólván) demokráciában él, nem pedig diktatúrában. Egyik bajuszos összehasonlítás /Hitlernek is, Sztálinnak is jellegzetes orr alá való szőrdísze volt) sem helyénvaló. Van parlament (ahol ugyan „könnyebb kormányozni, ha az ellenzék nincs itt”; ugyanis kivonult), és van mindenféle szabadság, legfeljebb, van, aki azt érzékeli, hogy ezek tere rendre zsugorodik. De mindez, forma, paragrafus, kapitalista gazdasági viszonyrendszer, végső soron: törvény szerint történik. Az ám! A törvényeknek köztudomásúan vannak rendeleti végrehajtási sorvezetői, és ez is igaz. És, ahol törvényeket úgy is meg lehet hozni, hogy az elfogadásuk előtt vitatkozni, esetleg érdemi korrekciót indítványozni módja sincs az Ország Házában senkinek, mert lelkes mamelukok körülröhögik, sértegetik, és bármilyen erős az idegzete, úgyis leszavazzák,– ott veszedelmesen közel lehet kerülni ahhoz, hogy a formákon belül már sehol se maradjon semmi. Tessék csak összevetni némely kommunistának nevezett alkotmányokat, mi minden fogalmazódik meg bennük, emberséges jövő ígéretként, és mivé lett temérdek „szép szó” – a végrehajtási rendeletek norma- vagy éppen túlteljesítőinek kezén.…
Akkor most: miért? Miért ez a görcsös, dühödt kifakadásokra, célirányosan (bocsánat az alpári kifejezésért!) baseball-ütőre (pardon – kaszára, kapára! _) hívó, ünnepi alkalommal sem mellőzhető beszédmód? Ne tessék azt mondani, hogy e hazában épp a kormány az, aki sarokba szorítva érezné (egyáltalán bárhová szorítottan érezhetné) magát. Akkor hát, honnan ez a páni (igen!) félelem, minden nem „Fidesz-szerű” , nem a főembert ismétlő gondolat- vagy szófoszlánytól. Nem, nem a parlamenti patkó jár a fejemben. Hanem ez az egész ál-kultúrharc. A harag rossz tanácsadó,, de mégsem úgy van az, hogy csak az haragszik, akinek nincsen igaza. Ettől még, mióta is mondjuk magyarul, hogy valakinek a bősz felindulás elborítja az agyát? Vagyis: a harag, mondanám, az elvakultság legalábbis, nem jó tanácsadó. Abszolút, már-már egy Napkirályéhoz mérhető, bár „il-liberálisan” demokratikus parlamenti választások útján szerzett, így támadhatatlan piramisának csúcsáról alá tekintve: ugyan, hol fedezhetné fel azt a végveszélyt, melynek vihara a hazát sírba dönthetné, valamely, az övétől eltérő felfogásnak – minálunk eleve tradíció és szokások béklyóiban születő – „szava, tette, gondolata” révén? Ha egyszer igaza van, sőt az országot keblére szorítva, „nekünk”, a kollektív „mi” sokaságának van igazunk (függetlenül attól, hogy az individuális „én” valóban ugyanott tart-e, vagy sem), akkor miért e „bolsevikra” hajazó türelmetlenség a politikai, vagy kulturális, netán civilizációs „eretnekséggel” ? Vidéki, alkalmi pódiumtól színészt megfosztani – persze, nem személyesen, de, ugye, tudjuk, mi a „miheztartás”… Nemzetközi oktató- és hallgató állományú, büszkén magyar, és korántsem mellékesen, magyar ember alapította, nevében a fővárosunk nevét hordozó egyetemet (világ szégyene!) kiutáltatni , mert más kottából játszik, más muzsikát szeret, mint én… Hej, de nagyon ismerős ez!

Mármint, annak, aki már akkor is két lábon járt, 1944 márciusa és az 1990 évi szabad választások között. E különös időszakban, mely, mint tudható, szuverenitás felől nézve, nem létezőnek tekintendő; ezt Magyarország Alaptörvénye rögzíti. A „legöregebb emberek” azonban, nemcsak a mesében, még emlékeznek, mi az ördög volt a nevezetes, szovjet fogantatású „ideológiai offenzíva”, aminek üdvös (és talán nem csak) melléktermékeként létrejött a rendszertagadók (közöttük hazánk mai miniszterelnökének) cselekvésre kész nyugatos, új nemzedéke. Mit akarok mondani? Nem, nem írom azt, hogy „írás a falon”.

Ugyan, hová lett az a „fal”?

Serény Péter

-.-