Gyuri, az oredino

Közzétette:

Benkovits György
Jelképes volt utolsó találkozásom Gyurival, amikor délutáni sétámon hazafelé jövet a Dumtsa utcában, Ignatovity regényhősének valamikori kétablakos háza helyén, a sumákban gyökérig lebontott és posztmodern szörnyszülöttként újjáépített bolt ablakában ült. -Jóóónapot! Nooó végre itt tavasz! mondta lassú tört beszédével és megszokott tartásával, ahogy egy kissé előre nyújtott nyakkal tartotta előrebillentett fejét. S bár biztosan nem olvasta Marino Darza vagy ismertebben nevén Marin Drzic raguzai reneszánsz dalmát író műveit, aki először ábrázolta a dalmát Raguza tipikus figuráját az oredinót. Így aztán azt sem tudhatta, hogy mennyire ősi mediterrán szentendrei karakter ő. Hogy jobban e városhoz tartozik, mint a magát a város fontos polgárának kikiáltó sok felfuvalkodott nagyképű tucatsenki. Mert az elmúlt évszázadokban nem csak Dubrovniknak volt oredinója, hanem Szentendrének is. Csávó bácsi, Dusán, Tóbi és a többiek ugyanúgy hozzátartoztak e városhoz, mint a kapuk sarkaiban álló kerékvető kövek vagy az állványaikat egy-egy utcasarkon felállító festők. Szegény, hányatott sorsú emberek, akiket e sokszínű közösség szolidaritása magához emelt. Jellegzetes kissé excentrikus figurák, akiket mindenki ismert, emberek, akik hozzátartoztak a városhoz. Nem tudni honnan jöttek, kik voltak őseik, volt -e valahol családjuk, mert ők a mindennapok jelenvalóságának figurái voltak, mert ott voltak az utcán. Gyuri, Jakab György is ilyen, igazi reneszánsz drámai karakter volt, még a régi raguzai időkből való. Olyan mint egy napbarnított sok tengert járt, pusztító viharokat is túlélt halász. Ő volt a szentendrei Dumtsa utca oredinoja. Akinek apróbb munkát adtak, hogy a sörre valóját megkeresse, akit a bunkó boltos következmény nélkül megalázhatott, ha hozzáért „értékes” autójához. De ő volt az is, akinek egy-egy úr „csak úgy” fizetett, ezzel tudva le a hajléktalanokkal kapcsolatos lelki kötelességét. Alig tudok róla valamit. Talán azt, hogy bort nem kért, de sört szívesen ivott. Hogy ő volt, aki este behordta Katinak a székeket, és ha kellett kisebb munkákat is elvégzett. Része volt a Dumtsának, olyan, akit csak hiányával veszünk észre, ha már eltávozott. Az oredino Dubrovnikban a reneszánsz óta megbecsült figura, számon tartja őket a helyi közemlékezet és megörökítette az irodalom is. Mi kevesek akiknek van még helyi emlékezte és már oly mértékben megfogyatkoztunk, hogy ma már Szentendrén csak kevesek tudhatják ki volt Dusán bácsi, akinek anno romantikus lelkű gimnazista lányok nagyfröccsöt fizettek hogy meséljen. Gyurka nem volt mesélő, tördelve rakta mondatokká a szavakat. Ő meggyötört arcú, rejtélyes történetekkel és tragédiákkal való ember volt, aki soha nem ürítette ki sorscsapásoktól vélhetően ólomnehéz batyuját, s akit most a felhők fölé vitt a Mindenható. Kedves Gyuri, most ott fenn amikor találkozol a raguzai híres oredinókkal meséld el nekik, hogy van egy utca Szentendrén, nem olyan széles és híres mint a dubrovniki Stradun, de ahol a boltosok és más emberek, most szeretettel gondolnak rád, mert hiányzol nekik. Mondd el, hogy te voltál e város leghíresebb oredinója. Isten veled Gyuri! Legyen számodra könnyű a föld!