Márki-Zay Péterről: Ország-ismeret, kötelező tantárgy

Közzétette:

Serény Péter
Kedves morgó, igencsak mérges barátaim. Egy, csak egyetlen perc türelmet kérek. Nézzünk körül. Nem tart sokáig. „Faltól-falig”, és ez nem politikai, hanem hossz- és területmérték: kicsiny ez az ország. De a miénk! A hazánk. Hát hogyne ismernénk minden zugát ennek a – nekünk – mégis szép otthonnak, e kevéske 93 ezer négyzetkilométernek! Azaz, csak gondoljuk, hogy ismerjük: valójában ritka madár közülünk, aki hibátlanul, eleven települések nevével tudna kitölteni egy ún. vaktérképet, mely pusztán afféle vázlatot rajzol fel: országhatárral, a dúsabb folyókkal, magasabb hegykoszorúkkal. Úgy vagyunk ezzel, mint amikor egy utcai művész, seperc alatt árnyképet készít rólunk. A fekete papírból ollóval, boszorkányosan ügyes profilképet vág ki, majd dob asztalára a mester, mi kipengetjük a szerény ellenértéket, és lelkesen mutogatjuk, milyen jó, meg, hogy mennyire hasonlít! Az ám, hasonlít – de: mégsem „jobb, mint az eredeti”. „Olyan, mintha”, ám: mégsem mi vagyunk.
Alighanem így vagyunk legtöbben Magyarország-ismeretünkkel is. A hazáról sok mindent tanultunk egymást váltó rendszerek úgyszintén egymást váltó iskoláiban, de ha összes tudásunkat egyetlen kormányzati szisztéma egyetlen tantervéből kiosztott szellemi táplálékból nyertük volna, az sem lehetne összemérhető a személyes tapasztalás mindennél maradandóbb benyomásaival. Ezek lehetnek valóságot híven, vagy kevésbé híven tükröző emlékképek: de a sajátjaink, és ugyan ki az, aki – olykor évtizedek óta – bennünk rögzült, belső ország-látásunk „adatbázisából” kizökkenthetne? Megkockáztatom: a FIDESZ a választási produktumaiból ítélve (negatívnak csak enyhén fogalmazva nevezhető kampányának tanúsága szerint is) ebben a Magyarország-ismeretben jobban áll, mint az ellenzéke. Felejtsük el egy pillanatra az „elcsalták” riadót, a sokhelyütt okkal felpanaszolt eseteket, mert másféle oksági dolgokról beszélek. Nem vagyok szakértő, az én laikus szemüvegemmel nézve, mégis olybá tűnik, hogy a domináns kormánypártnak alaposabb a magyar valóság- (élet-) ismerete, mint az ellenzéké. Legalábbis, mint a valóban demokratikus, és embert, szabadságát, s jogait, legelsőnek tekintő, baloldali, liberális, a politikai palettán akár középtájon elhelyezkedő, vagy éppen (mert ilyen is van!), jobboldali, európai módra konzervatív ellenzéké.
Ezt talán érdemes volna egyszer egyéni (párt) és közös (ellenzéki pártközi) morfondírozás tárgyává tenni a jelen politikai és hon-történeti pillanatban. Nem szívesen mondanék neveket, hogy ki mindenki ajánlotta ezt újra, meg újra a bal- meg közép-, meg „nem Fidesz-(Orbán-) hívő” ellenzék pártjainak és csoportosulásainak figyelmébe. A „mi” oldalunkon (ki ez a „mi”?), morgó, mérges, gyakran nemcsak „vezéregyéniségekre”, hanem önmagukra is haragvó barátaim, bizonyára jól ismerik a forrásokat. Azt, hogy ki ismételte választásról választásra, hogy úgy tesztek/teszünk, mint akik nem tudják, hogy hol élnek, hogy a Napnyugat politikatörténeti tárházának gyakorlati „sorvezetői” értékesek, ismeretük pedig hasznos. Csak éppen semmiképp sem pótolják önnön hazánk alapos, korántsem „tankönyvi” ismeretét. Vigyázat, tették/ teszik hozzá: egyszer (nem egyszer, többször!) már estünk abba a hibába, hogy „hazai viszonyokra alkalmaztunk”, legutóbb például szovjet, modellt – de, mint köztudott, ez nem vált be. A rengeteg nyugati példa (modell) sem másolható a hajdani „kötelező” módon. Vannak nyilvánvalóan örök, a magyarság szemében is szent ügyek, értékek: ezeket felmutatni, megbecsülni, és mindennapi életünkben, mintha bibliai parancsolatokat, tisztességgel követni, ha úgy tetszik: egyszerre nemzeti, európai, sőt (noha ez inkább jó kívánság) világ-program. Olyan minimum, amit hagyomány és emberség minden országtól megkövetel. „Másolni”, hát ez, ugye, nem szimplán „másolni való”. Norma-követés, ahol másolni legfeljebb azt lehet, hogy fél szívvel, ímmel-ámmal, a forma kedvéért tesszük-e, vagy komolyan, belső meggyőződéstől hajtva. Mint például… (ország megnevezése tetszőleges, az olvasó szíve-joga.)
De aztán, hogy – teszem azt -– hol legyen új kórház, ki mennyi adót fizessen, tizenkét- vagy nyolc-plusz-négy osztályos iskolába járjon-e a gyerek; ezt mindenütt maguk döntik el a parlamenti demokráciák polgárai. Ha itt van egyáltalán „másolható” valami, az – a magam, laikus, de inkább emberre, mint fóliánsok szabály-gyűjteményeire összpontosító felfogása szerint – a következő. Kórház: legyen bizony, és ott legyen, ahol a betegnek a legnagyobb szüksége van rá, és a legjobb esélye a felépülésre. Adó legyen (miből is segíthetne az állam bárki rászorulónak, ha nincs pénze?), de az adóhoz kell ember is, aki fizetni tudja! Iskola: de még mennyire, hogy legyen, nem ám csak kiválasztottaknak, hanem a nemes jogelv betartásával, mely szerint: „Minden ember egyenlőnek születik”. És valóban: legtöbb civilizált ország alkotmánya (a magyar Alaptörvény is!) kimondja, hogy az adott állam magán- és közéletének fundamentuma az állampolgárok jogegyenlősége.
Csupa nemzeti (és humanista!) minimum. Ha valaki a nagy szavakat kedveli, úgy is mondhatni, cél: a nemzet felvirágoztatása. Vajon ennek a megvalósításából szabad-e, egyáltalán: „célszerű-e” bárkit kizárni. Lehet, hogy egyik politikai erő úgy véli, az ő receptje a legjobb út a megvalósításhoz. Másik párt a maga receptjét véli ilyennek. Harmadik netán a sajátját. Logikus: van miről vitázni. Az a fontos, hogy lehessen. Természetesen (és valóban: így természetes!) megeshet, hogy az eredmény valamelyik csoport szerint nem „az optimális”. „Pusztán” vitában születő, betartható kompromisszum, ha szerényebb is, mint a ki-ki által kívánatosnak tartott „optimum”. De van egy hatalmas előnye. Az, hogy több: a semminél. A valami, ha keveselljük is, nem semmi. Ha egy lépés, azzal az egyetlennel is közelebb kerülhetünk a célegyeneshez. Ha a szalagot nem holnap szakítjuk is át, vagy holnapután, de – szerencsés esetben, remélhető –, még a mi életünk belátható idejében.
De, ha akad mindebben némi igazság, vajon miféle tudati beidegződések (régi idők mozijaiban látott hős-antihős csörték) teszik, hogy a döntés, az útválasztás pillanatában, a közösnél előbbre soroltatik a részérdek (vagy annak káprázata), hogy amúgy változtatni vágyónak hitt emberek, mintegy megrettenvén önnön politikai „engedékenységük” („árulásuk”?) merészségén, megtorpannak, nehogy már átlépjenek egy akár létező, bár megöröklött, „másodlagos frissességű” határt („vörös vonalat”), akár a képzeletükben előtűnni vélt, éjfekete tilalomfát. A legfrissebb példa: a Lehet Más a Politika ismert képviselője („Igen, Lehet Más!” – mondta hajdan, az első sikeren felbuzdulva, az egykori első arc). A példában most elénk álló képviselő szorgalmazta ugyan a kormányváltást, ám a változtatás politikai küzdelmének támogatása helyett fontosabbnak tekintette bizonyos, párton belüli, intézményes formaságok tiszteletben tartását. (Plusz: a pártkassza lehető hivatali, büntető leolvasztása helyett a házi kincstár gyarapodását.) Minden esetre, maga azt említette indokként arra, a mai magyar belpolitikai viszonyok között hajmeresztőnek tűnő tényre, hogy pártja átszavazni kész tagjaival ellentétben, saját szavai szerint, a választást közvetlenül megelőző kampány időszakban, mindvégig azon dolgozott, hogy LMP képviselő-jelölt vissza ne lépjen valaki másnak, jobb nyerési esélyekkel induló, demokratikus ellenzéki szereplő javára. Kit az ellenzéki szándékok többi pártja, csoportosulása – olykor külön-külön, ritkábban egyeztetve, de: egy irányba mutatóan – éppen a visszalépések eszközével iparkodott segíteni a kormányoldalról indított jelölt legyűrésében. Vajon e minuciózus és állítólagos belső szabálykövetés önigazolásának aktív politikus részéről legalábbis különös óhaja nem csalta-e, a pártja valós érdekeivel szembeni tényleges kampányfellépés felelősségének áthárítására, amikor az ügyvédként is ismert, az „Igen, Lehet Más!…” ünnepélyes kinyilvánítása óta háttérbe vonult pártvezető (egyetértőnek bizonyult!) jogi tanácsát kérte a maga tevékenységének folytatásához. (Lám, milyen korrekt volt, hallottam: hiszen fordulhatott volna egyenest a kormánykoalíció örökös legfőbb ügyészéhez is…) Igaz, nemes indulat fűtötte: azt ne higgye bárki, hogy az ő pártja netán összejátszik (összefog) valamely baloldali erővel, a kormánypártok (ott egy a tábor, emitt: széthúzásban a gyengeség!) felsejlő kétharmadának meghiúsítása végett.
Igaz, ezen a választási tavaszon akadt ennél cifrább „öntudatra ébredés” is. A nevezetes hódmezővásárhelyi polgármester-választás utóbb a közönség szavazatainak elsöprő többsége által igazoltan helyes, közös jelöltjének megtalálásakor. Szokatlan és (az MSZP-ben fejcsóválást kiváltó) módon ugyanis a Jobbik meglehetős hely- és helyzetismerttel bíró embere volt az, aki az MSZP színeiben jelen lévő kollégájának az akkor „ismeretlen”, ma országosan ismert, vallásos, konzervatív, jobboldali szimpátiájú, de világlátott, szigorúan a tisztesség és a parlamenti demokrácia elveit valló és gyakorló nagycsaládos közgazdasági doktort ajánlotta, mint aki a teljes helyi ellenzék támogatására, s így győzelemre érdemes. Baloldali fejcsóválás ide, feltehető jobbos tükör-gyanakvás oda: a hallgatólagos, de tényleges megállapodás működött. A Fidesz, a vásárhelyi sasfészkében, látványos vereséget szenvedett el. A sok kis lúd, libasorban, szépen egy irányban szavazva: igen, legyőzte a „disznót”. Eközben azonban, előkerült az MSZP (akkor épp, még legerősebbnek vélt, baloldali ellenzéki erő) soraiból valaki, aki elkezdett ügyködni azon, hogy ezt a hallatlan, sőt „természetellenes” összebújást megtorpedózza. Ki tudja, miféle ösztönzésre, kiknek az anyagi támogatásával, jelöltette magát és elindult, hogy a reá szavazók céduláin, mint afféle „szocialistának” hazudott banánhéjon, elcsússzon a csendes közös jelölt, meg az egész, politikai oldalt sutba dobó, csak a diadalra hajtó társaság. Az olvasó talán jobban emlékszik, hogy az illető minimális (töredék?) szavazatarányú szereplése (és nem a pártfegyelmi eljárás), kinek az igazát mutatta.
Szóval, kedves, morgó és igencsak mérges barátaim. Én csupán azt ajánlanám, hogy ki-ki, alkalmasint, álljon meg, és gondolkozzon el egy pillanatra. Sok egyéb mellett azon is: nem biztos, hogy a többnyire tanult, előítéletes szemlélet az igazság kapujának kulcsa. Kételyek esetén javallott: az imént említett új hódmezővásárhelyi polgármester megválasztásának április végi „utóeseménye”. A 21-i nagy budapesti ellenzéki tüntetésnek éppen ő volt a legnagyobb hatású szónoka. Azt, hogy mit mondott nem szükséges itt felidéznem. Aki nem látta a tévében, meghallgathatta a Youtube-on, és (a főszerkesztő úr ne szerénykedjen, ilyen közügyben szabad hazabeszélni!) elolvashatta. és elolvashatja szó szerinti leiratban, itt, az Újnépszabadsag blog internetes oldalán:
https://ujnepszabadsag.blog/2018/04/22/mindenki-fogjon-kezet-a-korulotte-allokkal/