Líbiai varázslat

Közzétette:

Iván Gizella
Mostanában sokat eszembe jut Líbia. Az az ország, ahol annyi, de annyi élmény ért, ám ma már nem biztos, hogy szívesen mennék oda. Eszemben van a Tripoli melletti fehér homokos strand, ahol megmentettem egy kishíján vízbe fúlt fiú életét, mert a társai kihozták ugyan a tengerből, de szépen a hátára fektették és csak jajgattak felette… vagy a gadameszi éjszaka, a sivatag közepén, ahol éjjel fél egykor magyarul, mit magyarul, palóc tájszólással szólt hozzánk egy helybéli líb. Akiről kiderült, Salgótarjánban járt iskolába. Vagy a tolmácsunk, aki szintén nálunk végzett vasúti technikumot. Mellesleg Líbiában egy centi vasút nincs. A felesége pedig atomfizikát tanult Londonban. Szóval fura és izgalmas ország, megannyi ókori főníciai, római és görög emlékkel, épen maradt városokkal. Amelyek a világörökség részei lettek. De hol van az már? A belső harc feldúlt mindent. A városokat, az emlékeket, a lelkeket. Kadhafiról, akiről helyben is csak suttogva szóltak, rémtörténeteket csak a halála után ismertünk meg. Mindenki tudta, hogy gyereklányokat erőszakol, bekábítózva randalírozott, s ha ellent mert valaki mondani, nem biztos, hogy túlélte. Ám erről nem beszélt senki. Ellenben terjedtek a jó király történetek, amelyek a nimbuszát emelték. A Kirárulkozás című könyvemben egy pár részlettel ennek a varázslatos világnak a furcsaságairól is megemlékeztem.

Most már itt az ideje, hogy megvalljam. Valahogy úgy vagyok én a spiritualitással, mint az igazgyönggyel, ami soha nem lett az enyém. Annyira vágytam rá, de… inkább kezdjük az elején.  Líbiában jártam, Tripoli régi óvárosában, a piacon, vagyis a Szukban. Sokszor elmentem egy ékszerüzlet kirakata előtt, ahol földbe gyökerezett a lábam egy gyönyörű igazgyöngy nyaklánc láttán. Olyan egyformák voltak a szemek, hogy már kezdtem azt hinni, nem is igaziak, de még a kirakatból is kiderült, valódi gyöngyökről van szó. Csakhogy akárhányszor arra jártam, az üzlet zárva volt. Nagyon fájt a szívem a lánc után, s a férjem egyik barátja negyedszer is elkísért – egyedül nem lett volna tanácsos arra járni még 1991-ben sem –, hátha végre nyitva találjuk az üzletet. Igen, szerencsénk volt. Olyan gyorsan léptem be az ajtón, ahogy csak tudtam, nehogy valaki elvigye az orrom elől a hőn óhajtott kincset. Felpróbáltam, nézegettem a tükörben magam, és egy pillanat alatt úgy döntöttem: nem áll jól, nem kell.
Letettem, és indultam is kifelé az ajtón. A barát, aki addig időt, fáradtságot nem kímélve kísérgetett bevásárlókörutamon, és volt, hogy csak kifejezettem a gyöngy miatt, olyan képet vágott, mint aki azonnal felrobban:
– …de hisz ezt akartad…
Nem áll jól – makacskodtam, és ki is jöttem az üzletből.
El tudom képzelni, mit mondott volna, ha ezt a felesége teszi meg vele… de így maradtunk az udvarias formuláknál. Ha nem áll jól, hát nem. Az, hogy nagyon megérte volna, mert az ára is kedvező volt, engem csöppet sem érdekelt.
Nekem csak az kell, ami tetszik.
Hiába a vágyakozás, hiába akarok valamit, ha közelről megfigyelhetem, s ha megismerem, ha belelátok, már csöppet sem biztos, hogy kell nekem. Tényleg így vagyok a misztikus dolgokkal is. Hallok valamit, olvasok valamit, ami felkelti az érdeklődésemet, de amikor már közel kerülök hozzá, előfordul, inkább elszaladnék.
Hogy leszek így képes megtanulni bármit is az ezoterikus tanokból? Hogy leszek képes magammal is elhitetni: bátran mondhatok véleményt a másik emberről, aki, ha nem tökéletes is, de kitartóan dolgozik egy területen, míg én csak keresgélek és kritizálok.
Milyen jó lenne olyan egyszerűnek lenni, olyan egyszerűen gondolkodni, mint az a két nomád Tripoliban, aki a város egyik forgalmas kereszteződésében lovas fogatával összeütközött. Szerencsétlenségükre – vagy éppen szerencséjükre? – a Kadhafi-laktanya előtt. A baleset nyomán senki nem sérült, viszont olyan dugó lett, hogy még egy óra múlva is mind a két ember az igazát bizonygatta és szidta a másikat.
A forgalom leállt, s ekkor történt a varázslat.
A történetet az egyik Kadhafi-legendaként ismertem meg abban a csodálatos országban, amelyet egyelőre a rettenetes dúlás óta nem mernék megnézni újra, nem szeretném elrontani az emlékeimet.
Nos, Kadhafi, aki éppen a laktanyában tartózkodott, megunta a dugó zaját, az iszonyú tülkölést, dudálást, magához rendelte a parasztokat. Gondolom, azok remegő lábakkal igyekeztek a kaszárnyába, melyről már akkor is az a hír járta, hogy sokan bementek, ám nem mindenki jött ki onnan. (Csak megjegyzem, nekem sikerült. Rajtam kívül újságírónő csak Oriana Fallaci járt a hírhedt laktanyában. De ő nem fényképezhetett, nekem viszont megengedték, a képek meg is jelentek akkori lapomban.)
A nagyfőnök tehát egyszerű sátrába – mert mindig sátorban lakott, s azt hurcoltatta rendre más és más helyre, hogy az ellenség ne tudja soha, merre is található – invitálta a két lókötőt, és igazságot tett. Te voltál a hibás, te ezt és ezt tetted…
A két nomád elképedt, nem is mertek vitatkozni, hiszen Kadhafi azzal, hogy tudta az igazat a balesetről, isteni, bocsánat, allahi magasságokba emelkedett a két egyszerű ember előtt. Ők ugyanis nem tudták, hogy a nagyfőnöknek azon túl, hogy minden este szózatot intézett a néphez a televízióban, s ekkor szebbnél szebb ruhákban pózolt a trónon, kedvenc szórakozása volt, hogy a laktanya kerítésére szerelt kamerákon figyelte a nagyvárosi nyüzsgést.
A líbiaiak hiszékenységére és naivitására még egy példa. A saját szememmel láttam: a fővárosban és a nagyvárosokban lefestették a közlekedési jelzőtáblákat. Tették ezt azért, hogy az ellenség ne találja majd meg az utat… tartottak ugyanis egy izraeli támadástól. Az, hogy a helybéliek is eltévedtek olykor-olykor, senkit nem érdekelt.
Nos, ennyire egyszerű is lehet az élet. A két nomádnak mindenképpen, csak persze más nézőpontból. Mennyire irigylem én őket! No, ez sem igaz. Hiszen éppen azért keresek, kutatok, elemezgetem magam, az életem minden apró-cseprő és jelentősebb történését, hogy ne ilyen legyek. Viszont azt aláírom: nekik könnyebb. Vagy csak egyszerűbb? Lehet. Az viszont tény, hogy a vendégeiket – történetesen engem – egész egyszerűen gyengeelméjűnek nézték. Olyan nyíltan hallgattak le és figyeltek meg ott-tartózkodásom alatt, hogy lassan már nem is kínos, inkább nevetséges volt az egész. Persze ilyen a diktatúrák természete.
Már-már kabaréjelenetbe illő eset volt, amikor Tripoli egyik legszebb szállodájában laktunk, és ott bizony olyan televíziót tettek a szobába, amelynek a bele, vagyis a kábelei egész egyszerűen kilógtak, nem is lehetett bekapcsolni. A fürdőszobában morogtam hangosan a férjemnek, hogy elég szégyen egy ilyen szállodára, hogy még egy rendes televíziót sem tesznek a szobába. Mire ő csendesen csodálkozva azt kérdezte:
És mit akarsz nézni?
Jaj, hát Kadhafit, amint ül a trónon, és kíváncsi vagyok a ruháira…
Másnap pedig, ó, Allah, csoda történt! Vadonatúj Philips televízió a szobában és… igen, működött.
Csak egy baj volt ezután, ahányszor kimentem a szobából, a folyosó végén mindig megjelent ugyanaz a rókaképű fiatalember, és akárhová igyekeztem, jött utánam. Nem bírtam ki, meg ne tudjam, ki is ő, bár annyira naiv azért nem voltam, hogy ne sejtsem. Az úgynevezett tájékoztatási hivatalban – mert csak így hívták, de inkább a külföldieket ellenőrző hivatal címet kellett volna viselnie – én bizony megkérdeztem, ki az a csinos ifjú, aki mindig követ.
A válasz az volt: ne izguljak, ő csak vigyáz rám, nehogy bármi baj érjen. Nos, nem izgultam.
Az viszont szíven ütött, mikor újfent megbizonyosodtam róla, a szobánkat valóban lehallgatták. Erre bizonyíték: senkinek nem szóltunk, hogy én másnap indulok Budapestre. A férjem kikísért a repülőtérre, és amikor este visszament a szobába, már csak az egyik ágyat vetették meg…
A mesés Líbiában azonban soha nem volt egyszerű az élet. Amikor kinyitották a határokat, Csádból, Szudánból és Egyiptomból is özönlöttek a szegénysorban élők a gazdag testvérhez. Pedig ott nem igazi munkásokként kezelték őket, inkább szolgák voltak, akik vagy kaptak pénzt, vagy sem. Tudok egy olyan egyiptomi emberről, aki négy hónap után mert odaállni a munkaadója elé, hogy jó lenne, ha kapna már egy kis fizetést… de a főnök elzavarta. S ő megszégyenülten visszakúszott a bodega alá, ahol lakott. A homokon aludt, más ruhája nem volt, mint ami rajta volt, s enni is napjában csak egyszer kapott valamit. Odahaza pedig egy asszony és öt gyerek várta a pénzt, amire számítottak. Mert, ha nem kapnak semmit, el kell adni az egyik leányt. Nem halhatnak éhen. Az ilyenfajta kereskedelmet mindig tagadták, de valóság volt.
Vajon Allahnak tetsző cselekedet mindez? Hogy lehet egy igazhitű muzulmán ilyen lelketlen?
Jó, tudom, ez egy naiv kérdés, hiszen gondoljunk arra, hogy a rendszer mindenhol, nemcsak Líbiában, nálunk is, mindig kitermelte és kitermeli a maga kis és még kisebb diktátorait. Akik, ha nem jutnak a nagypolitika vagy a gazdasági hatalom közelébe, akkor a munkahelyen vagy a családban élik ki parancsoló hajlamaikat.
Tudnánk erről idehaza is mesélni…
S hogy mit szól ehhez a jóisten és mit szól Allah prófétája, Mohamed?
Biztos a szívükhöz kapnak, és gyorsan megszervezik a forradalmat, amivel véget ér a nagyvezírek hatalma. Ám ezzel még nem sok minden változik meg. A diktatúra természete ugyanis rendszerint örökre beleég a gyarló emberi lelkekbe, a szemekbe. A lelkeinkbe, a szemeinkbe.
Már egy nézéssel is tudunk ölni és parancsokat osztogatni. És sajnos mindig van kinek. Mindig vannak, akik úgy érzik, ők kevesebbek a másiknál.
De mit szólnak mindehhez az angyalok, akik a Koránban is ott vannak, nem csak a Bibliában?