Amikor hazajöttek az iskolások

Közzétette:

Kép: 1958 Călimăneşti …A Nagy Imre-csoport gyerekei a romániai fogságban. 1958 Călimăneşti. A képen balról jobbra: Jánossy Ferenc, Vásárhelyi Mária, Rajk László, Szilágyi József, …
Vásárhelyi Mária
Hatvan évvel ezelőtt történt…Attól kezdve, hogy augusztus elején kiderült, hogy az iskolás korúak hazamehetnek – természetesen – semmi másról nem esett szó; erről beszéltek a felnőttek egymással, a gyerekkel és a gyerekek is egymás között. A két hónap híján két éves száműzetés elég volt ahhoz, hogy még a nagyobbakban is elmosódjon a kép arról, hogy milyen is szabadon élni, olyan világban, ahol nem kutyás őrök vigyázzák minden léptüket, ahol nagypapák, nagymamák és mindenféle más családtagok veszik körül őket, ahol nem egy lepusztult ház egyetlen szűk szobája jelenti az “otthont”, ahol szabadon lehet csatangolni utcákon és tereken,ahol igazi iskolába lehet járni és nem csupán egy tucat gyerek közül lehet barátot és ellenséget választani.
Azt, hogy egyáltalán mit jelent az iskola és az iskolába járás, még a legnagyobbak sem igen tudták, hiszen Rajk Laci és Jánosi Feri kivételével a többi nagyok – Juli nővérem, Losonczy Ancsúr, Szilágyi Juli és Erdős Ági – éppen csak belekóstolt ebbe, hiszen 1956 októberében még két hónap sem telt azóta, hogy először beléptek az iskolába. Így azután nem meglepő, hogy minden hazakészülő gyerek tele volt kérdésekkel,izgalommal, várakozással és szorongással. Náluk jobban csak az anyák szorongtak. Hiszen az elmúlt két év drámai fordulatai után elég vakmerő döntésnek tűnt a gyerekek hazaengedése. Bár Szilágyi Ella néni kivételével végül mindenki úgy döntött, hogy hazaengedi iskoláskorú gyermekét, mégis mindenki tele volt bizonytalansággal és aggodalommal. Nemcsak azért aggódtak, mert nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy nem egy újabb tőrbecsalásról van-e szó, hanem azért is, hogy hogyan fogják érezni magukat a rokonoknál a rabságból szabaduló, meglehetősen elvadult gyerekek. 

Juli miatt kevésbé fájt Anyu feje, mert biztos volt benne, hogy nem lesz vele semmi probléma, gyorsan alkalmazkodik Apu családjához és az iskola sem jelent majd problémát számára, annak ellenére sem, hogy két évvel korábban az első két iskolában eltöltött hónap nagyon megviselte. Olyannyira, hogy elrablásunk eleinte valóságos megkönnyebbülést jelentett számára, mivel megszabadult a iskolába járás nyűgétől. A rabságban töltött két év alatt azonban Juliból megbízható, túlságosan is felelősségteljes, az elvárásoknak mindig megfelelni akaró és tudó, a bánatát magába záró kis felnőtt lett. 
Annál inkább szorongott Anyu Pisti miatt. Nemcsak azért, mert tudta, hogy Pisti nevelése gyakran emberpróbáló feladat, hanem azért is, mert Pisti görcsösen ragaszkodott Anyuhoz, az elmúlt évek bizonytalanságai és megrázkódtatásai során számára Anyu volt az egyetlen biztos pont, a végső menedék és védelem. A romániai fogságban töltött két év talán őt viselte meg a legjobban a gyerekek közül, mindvégig magányos volt és állandóan konfliktusokba keveredett a többi gyerekkel. Két éven keresztül ő volt az ügyeletes “rossz gyerek”. Úgy érezte, hogy senki nem szereti, tele volt sérelemmel és az ebből származó feszültségeket gyakran indulatos, agresszív viselkedéssel, verekedéssel vezette le. Hiába tudták a felnőttek, hogy melegszívű, őszinte, együtt érző kisfiú, mégis rendre szikrázott körülötte a levegő és a leggyakrabban ő került a botrányok középpontjába. Akkor is, ha egyáltalán nem ő volt a hibás. A többieknek azonban megvoltak az eszközeik arra, hogy kihúzzák magukat a balhéból, és bár a felnőttek igyekeztek a dolgok végére járni és kideríteni, hogy valójában mi történt, erre gyakran sem energiájuk, sem türelmük nem volt elegendő.
Anyu pontosan tudta, hogy Pisti milyen görcsösen ragaszkodik hozzá és fogalma sem volt róla, hogy fog ezzel a feladattal Mami megküzdeni. Mégis úgy döntött, hogy hazaengedi, mivel már a második osztályt kellett volna elkezdenie és attól félt, hogyha szeptemberben nem megy iskolába, akkor végérvényesen leszakad saját korosztályától. Apuval együtt azonban úgy határoztak, hogy kezdje újra az iskolát, mivel nem akarták, hogy hiányos tudása miatt újabb hátrányok és frusztrációk érjék az új környezetben. 
A BM II/8 osztálya – miután megállapították, hogy minden iskolaköteles gyereket fogadnak budapesti hozzátartozói – 1958. augusztus 15-én tett javaslatot a gyerekek hazaszállítására. A szülők azonban ragaszkodtak ahhoz, hogy legalább egy gyerek hozzátartozója jöjjön el Budapestről, hogy neki adhassák át a gyerekeket. Ez jelentette a garanciát arra, hogy valóban hazaérnek mindannyian. Először a mi nagypapánk vállalkozott arra, hogy eljön az iskolásokért, ám később mégis Donáth Ferenc húga – Pajor Zoltánné, Bora – utazott értük Bukarestbe, mivel ő nemcsak Matyit, hanem édesanyját – Donáth Lipótnét, Trézsi nénit – is hazahozta.
A nagyok repülővel jöttek haza, az itthoni rokonok mindenkit kitörő izgalommal vártak, egyedül Losonczy Ancsúrért nem jöttek el a megbeszélt időpontban a rokonok. Eredetileg úgy volt, hogy Ancsúr édesapja testvéréhez kerül, ám ők az utolsó pillanatban mégis úgy döntöttek, hogy nem vállalják a kislányt. Így Ancsúr – hosszas telefonálgatás és estig tartó kétségbeejtő várakozás után – nagymamája testvéréhez került. 
A szülők azt kérték, hogy a gyerekek – Pisti kivételével – kerüljenek az életkoruknak megfelelő iskolai évfolyamokba, és adjanak lehetőséget arra, hogy év közben, fokozatosan tegyék le az előző évek elvégzését igazoló vizsgákat. Erre mindenki meg is kapta az engedélyt, így azonban az iskolásoknak nemcsak az új környezethez, a szülők hiányához és az iskolai rendhez kellett alkalmazkodniuk, hanem rövid időn belül le kellett tenniük a vizsgákat is. Hála azonban a romániai házi iskolának, a szülők által kidolgozott és következetesen betartott tanrendnek és a szigorú számonkérésnek a vizsgák letétele senkinek nem okozott különösebb nehézséget. Ebben azonban, az esetek többségében, nem lehanyagolható szerepet játszott a tanítók ki nem mondott jóindulata és szolidaritása is.

Forrás: ahaza.blog.hu