Félix

Közzétette:

Balavány György
Elmondom nektek a tragédiámat: több, mint tíz éve írok egy könyvet, amit gyakran elképzelek, belelkesedem, gyűjtök hozzá anyagot, az udvariasan bólogató barátaimnak mutogatom a vázlatokat, mintha ilyen vázlatokkal bármit kezdeni lehetne, írok fél fejezetet, van egy tök jó ötletem a végére, aztán mégse jó, aztán sokáig semmi, aztán mégis, aztán mégse. Előtte tíz évig egy másik könyvön dolgoztam ugyanígy. Azelőtt pedig egyet meg is írtam, egy novelláskötetet; erdőben laktam akkor, azt a könyvet hat évig írtam, itt-ott megjelentek belőle darabok, volt benne egy – úgy neveztem el – Félix-ciklus, ami (nyilván) Félixről szólt, aki csetlő-botló figura, sőt, azt vettem észre, tulajdonképpen nem csinál semmit, csak történnek vele a dolgok: egy főszereplő, akivel csak megtörténik az élete, de persze nincsenek benne ilyen szavak, hogy „élete”. Mindenesetre egy délután úgy éreztem, hogy nem jó ez mégse, kivittem a kéziratot – még írógéppel és indigóval dolgoztunk, nem mintha az jobb lett volna, csak mondom – az udvarra, ami tulajdonképp tisztás volt az erdőben, és meggyújtottam és elégettem, olyan volt, mint egy temetés, bamba és komor, égett szélű novelladarabok röpködtek összevissza. Az a tragédiám, hogy valószínűleg nem lesz semmi semmiből soha, belehamvadok ebbe a vágyakozásba, fellángolok és kialszom újra, és nem tudom véghezvinni, amit kéne, és senkinek nem fogom tudni megmagyarázni, hogy miért nem. Lehet, hogy a végén írok egy könyvet a könyvről, amit nem írok meg.
Félek, végül ilyen cifit-cafat, kormos vázlatokat hagyok nektek itt. Előre elnézést, ha így alakul.