KOBLENCZ ZSUZSA 1948–2018

Közzétette:

Vendégszöveggel nem volna szabad kezdeni, de a tartalmának igazsága miatt nem lehet nem azzal kezdeni. Papp Dénest idézem: „Nincs igazság. Koblencz Zsuzsa meghalt.
Úgy írt, mint nagyon kevesen. Tudta, hogy Móriczhoz mérem, de sose hitte el. Pedig ebben semmi túlzás nem volt{…}”
Az én „bizonyítási eljárásom”: Egy ajánlásba foglaltam az alábbi írásának szövegét, így az én mai búcsúzó tiszteletadásomat nem tudnám elválasztani az ő eredeti szavaitól.
MILYEN NAGYON JÓ DOLOG,
írja Koblencz Zsuzsa, az Újnépszabadság blogban, hogy a teljes gondolatát idézzem: „…A levegő sürú volt attól az érzéstől, hogy milyen nagyon jó dolog, bölcs, nyugodt, tapasztalt, nagy műveltségű, szavahihető embereket csak úgy csendben nézni és hallgatni.” https://ujnepszabadsag.blog/…/31/purgatorium-ala-baranyisi…/ Zárójelben, a legapróbb betűkkel teszem hozzá: a szóban forgó személyek NEM politikai nagyságok voltak.
Zsuzsika, akit fiatalabbak alighanem néninek szólítanak, a másfél éve még létező Népszabadság című lapba írta kis terjedelmű, de nagy hatású riportjait. Vonatozott és gyalogolt, fáradhatatlanul. {Utóbb, elektronikus levélben hányta szememre, hogy ült ő autóban is, Kováts Zsoltéban, a fotóriporterében, akivel együtt járták Pest-megyét. Nem volt szép, hogy megfeledkezett róla.}Volt még valami különleges titka, amivel most is találkoztam az Újnépszabadság blogra kattintva. A szeme éles, de a nyelve nem az. Nincs az a felháborító gazság, nehéz sorsú embert sújtó igazságtalanság, amit fel ne fedezne. De nem teli tüdőből, hanem szívből írja meg. Csendes szóval, mégis olyan érzelmi erővel tudja láttatni a történteket, hogy olvasója legszívesebben maga kerekedne fel, hogy tisztességre tanítsa, aki megfeledkezett magáról (meg a kötelességéről!).
Koblencz Zsuzsa nem színvak, szinte kiérezni a soraiból, milyen repeső öröm tölti el, amikor – sok-sok ellenpélda után – valami jót, igazat, embernek valót talál. Pedig erről is: „csupán” tudósít, egyszerűen, nagy közírói látomások nélkül. De a lényeget pontos szavakkal varázsolja mindazok elé, akik éppen nem részesei a történetnek. És: megint csak, nem tüdőből, hanem szívből. Az egyszerűség, meg az őszinteség, a mai, kivagyiságtól, zabolátlan indulatok hangrobbanásaitól zajszennyezett világban, éppen a csöndes higgadtság hitelességével bilincsel le. Így aztán őt olvasva, szinte magam is jelen vagyok a monori könyvtárban, ahol a tudósítás délutánján, „tömegnyi ember hallgatta Baranyi Ferencet és Simon Gyulát, olyan odaadó, nagy figyelemmel, hogy egyszerűen nem lehetett arra gondolni közben, nem is egyszer: „Foglalj helyet. Kezdd el a mesét szépen|Mi hallgatunk, és lesz| aki csak éppen néz téged, |Mert örül, hogy lát ma itt| fehérek közt egy európait.”
Itt, mindjárt kettőt, pontosít Zsuzsika, mivel a „munkát kétfelé osztva, együtt lefordították Dante Isteni színjátékának Purgatóriumát, s most bemutatták nekünk a könyvet. Meséltek is róla, meg Dantéról, a szerelemről , az emberről, a munkáról, egymásról, Babitsról, a versekről és a költőkről, egészen egyszerű szavakkal, miközben a levegő sűrű volt attól az érzéstől, hogy milyen nagyon jó dolog bölcs, nyugodt, tapasztalt, nagy műveltségű, szavahihető embereket csak úgy csendben nézni és hallgatni.” Tetejébe olyanokat, akik, bármennyire felvitte isten a dolgukat, nem a vélt mindentudás (olykor a hatalom) birtokosának gőgjével „szálltak ki” a monori könyvtárba. „A tekintélyüket, tudásukkal, munkájukkal kiérdemelt férfiak, helyrajzilag és érzelmeik szerint is köthetők hozzánk – írja Zsuzsika. – Valahogy úgy, ahogy Simon tanár úr egy mondatban hirtelenjében megfogalmazta: ,Azért az jó dolog, hogy két monori ember, egy tősgyökeres, meg egy gyüttment, mint Baranyi Feri barátom, meg én, elmondhatják, hogy így együttvéve, lefordították a teljes Dante életművet…’ (A tudósítás erről részleteket is említ.)
„… Erről a délutánról hosszabban is szeretnék majd írni, ha lecsendesedik bennem a lelkesedés és az öröm – bár írni lassan már nem lesz hová, – teszi hozzá Koblencz Zsuzsa, tárgyilagos keserűséggel. –Nekem pedig – még ha érzésem szerint érdemtelenül is – két olyan ajándék jutott, amivel most azért hozakodom elő nagy büszkén, mert ki más, ha nem én. Baranyi Ferenc magával hozott és adott nekem egy könyvet, aminek a dedikációja olvastán visszamenőleg is értelmet nyert jó pár, elvestegetettnek hitt évem. (Zsuzsika a költő édesanyjának tanítványa volt. A „Baranyi Feri bátyád” aláírású, kollegialitásról és barátságról szóló ajánlás fakszimilében látható az Újnépszabadság blogon.) Simon tanár úr, hajdani gimnáziumi osztályfőnököm pedig odasétált a második széksor szélére, ahol egy dézsás cserje alatt üldögéltem kifényesedett szemmel, és előbb olyat kérdezett , majd állított az írásaimról – aztán, hogy ebbe fülig belepirultam, hozzátette, hogy egészen komolyan mondja – amit azért nem idéznék,mert úgyse hinné el senki. Az biztos, hogy ezen a találkozón az egyébként nem túl nagyszámú, általam igen nagyra becsült emberek egyikétől megkaptam a legrangosabb szakmai elismerést.
Rómát azért még megnézném – aztán meghalhatok.”
Kedves Koblencz Zsuzsa, talán nem is sejti, hogy manapság – Öntől kölcsönözve: – milyen nagyon jó dolog, látszólag az úgynevezett „fősodortól” távoli témában – ilyen, életes tudósítást olvasni.
Tisztelettel és köszönettel, olvasója,
Serény Péter
u.i. Ide iktatok egy kis olvasni jó előzményt /2015-ből/:

http://nol.hu/k…/koblencz-zsuzsa-tortenete-a-legjobb-1567357
A Mindspace nonprofit szervezet 100 szóban Budapest című akcióját ez alkalommal (2015). Koblencz Zsuzsa története két idős hölgy és egy tagbaszakadt alak afférjáról számol be. A pályázatra rekordszámú, összesen 1154 pályamű érkezett. A nyertes évtizedeken át újságíróként dolgozott különböző napilapoknak. Történeteit évtizedek óta gyűjtögeti és papírra is veti. Véleménye szerint hiába sulykolják belénk, hogy ezekre az írásokra az olvasóközönség manapság már nem kíváncsi, ő abban hisz, hogy ezek a mesék igenis fontosak, hiszen ezekből az apró momentumokból áll össze az életünk.
RÉSZLET a KALAND c .nyertes Koblencz írásból: A villamos közepetáján hegynyi nagy ember kapaszkodik. Rajta lánc, fülbevaló, tetoválás, minden, ahogy kell. A Jászai Mari téren mellé sodródik két egérszerű öregasszony – két kis homokdomb a Pireneusok lábainál. Ők nem érik fel a kapaszkodót, ráadásul olyan helyen állnak, ahol deréktájban sincs fogódzójuk. Így aztán a villamos egy váratlan, jókora rándulásánál balról is, jobbról is derékon ragadják az óriást, majd ijedten elengedik.
Amikor ez megismétlődik, az egyik öregasszony kuncogni kezd. Harmadjára már mind a hárman nevetnek. Az óriás a kis öregek merészségén, az öregasszonyok valószínűleg ugyanezen. Egyszer az életben ki merték próbálni, na. És elsőre sikerült!
EZ VOLT AZ IDÉN FEBRUÁRI BEJEGYZÉS. Utána, talán a fb értesítő rendszerének jóvoltából, gyors kérdés, hol és hogyan találtam meg ezt az írást. Majd ez az őt jellemző üzenetváltás:,
2018. február 3. 12:58
Zsuzsika, ilyen gyönyörűt írni, ilyen egyszerűen, hát persze, hogy, aki olvassa, tudja, hogy ki a szerző. Szívbemarkolóan őszinte a hasonlat, a Rómát látni, és meghalni, de azért: inkább élni, és írni, addig is, amig lesz majd nagyon is hová. Simon osztályfőnök pedig valami olyat tudott mondani azzal, amit idéz tőle, hogy, ha politikusi babérokra törne (ami, sajnos, nem valószínű), igazi lelkesedéssel korteskednék mellette. Kezét csókolja, sp

{űzenőrendszer:}Zsuzsa Koblencz elfogadta a kérésedet.
Köszönöm szépen, kedves Péter.

2018. február 4. 16:00
Kedves Péter! Most olvasom, és irulok, pirulok, nem is tudom, mit érezzek – de szívből köszönöm, amiért ilyen kedveset írt rólam. Nagyon nem jó önmagam miatt reflektorfényben lenni, ám végtelenül jólesik, hogy jó emlékeket őriz rólam, és szereti az írásaimat. Nagy szeretettel üdvözlöm.

2018. február 4. 18:01
️ sp

——–
KOBLENCZ ZSUZSÁNAK VOLT EGY BLOGJA.. Kiteszek egy indító bemutatkozó képet róla és abból már sok mindent megértesz. Itt most az egyik jellemző posztjának
https://koblenczzsuzsa.blogspot.hu/…/a-nemzeti-hulladektol-… szövegindító mondataiból idézem a következőket:

„ Ácsorog az ember a buszmegállóban, mivel többnyire pár perccel korábban érkezik, s ilyenkor praktikusan beszélgetéssel üti el a várakozási időt. Engem minden alkalommal lenyűgöz az az ív, amit ezek az alkalmi társalgások képesek leírni, elindulván olyan témától, amelytől aztán szinte azonnal elszakadva látszólag cél nélkül csaponganak, míg végül eljutnak valami egészen meglepőhöz, nem ritkán olyan tanulságokat, vagy éppen soha nem hallott ismereteket feltárva, amilyeneket az első mondatnál még senki nem feltételezett. Indulhatunk a jégtől, hogy aztán két perc múlva elérjünk a tűzig – útba ejtve közben szinte bármit.”
ZÁRÓTÉTEL. Papp Dénes megosztotta a család gyászjelentését Koblencz Zsuzsa fb-oldaláról. Idézem:
Zsuzsa Koblencz
20 órája
Anyukám Koblencz Zsuzsanna a mai napon 2018. május 03-án elhunyt. Április végén kérte, tegyünk majd egy bejegyzést ide az oldalára, a kórházi ágyán mindenkitől elköszönt és azt üzente, hogy majd később valahol, valamilyen formában találkozni fog mindenkivel és tudassuk majd itt, hogy elment…
Köszönjük mindenkinek, aki szerette, becsülte és tisztelte Őt. Nehéz ilyenkor a szavakat is megfogalmazni. Nagyon szeretünk és szerettünk téged anyukám..
Lengyel Balázs – fia
Lengyel Balcsi – egyik unokája