Koblencz Zsuzsa utolsó cikke

Közzétette:

Épp rettentő hidegekkel riogatták az előrejelzések azon a három évvel ezelőtti decemberi napon is a hazai közönséget, és minden híradásban elhangzott, hogy nagyon figyeljünk oda egymásra, amikor egy utcabelije meglátta az utcán az öregembert, aki egy gumiabroncsok nélküli biciklin, fülsértő csikorgások közepette tolt egy nyaláb rőzsét. Az öregember akkorka volt, mint egy tízéves gyerek, filcmamuszban csoszogott, a kabátja szinte szitává volt kopva a hátán. Az utcabeli alig ismerte az embert, ekkor azonban – talán a közelgő karácsony miatt, de az is lehet, hogy a figyelmeztetések hatására – odalépett hozzá és megkérdezte:
– Nincs szüksége segítségre?
– Dehogyisnem… – nyögött fel az öregember, és fölemelte az arcát.Láthatóvá vált a ráncaiba tömődött korom, és egy szinte gyermekien csillogó kék szempár. Utóbbin azért döbbent meg az utcabeli, mert hetven év körüli öregembereknél még sosem látott ilyen fiatal tekintetet. Három év múlva már nem lepődött meg semmin. Azon sem, amikor az öregember fejfáján meglátta a feliratot: József, élt 59 évet. Iványi Margit, a Monor Kistérségi Családsegítő és Gyermekjóléti Szolgálat vezetője:
– Ilyen nevű embert mi nem tartunk nyilván. Hogy három évvel ezelőtt bejelentették őt mint segítségre szorulót? Akkor az történhetett, hogy a kollégáim mindent megtettek az érdekében, amit a törvény lehetővé tett, és végül lezárták az ügyet. Nekem a név nem ismerős, nem egészen három éve vagyok itt. Ez idő szerint hasonló helyzetben lévő ügyfeleink száma hivatalosan ötven, de úgy gondolom, nagyon sokról nem is tudunk.

Nem szólnak, hogy bajban vannak, nem jelzik a szomszédaik sem. Pedig sok mindenben segíthetünk: megvizsgáljuk, milyen ellátásokra jogosult, beteg-e, netán pszichésen terhelt az illető. A múlt héten kályhákat vittünk ki olyan embereknek, akikről megtudtuk, hogy fűteni sem képesek, mert nincs mivel.
Aki három évvel ezelőtt hazakísérte az öregembert, elborzadva látta, hogy egy kívülről viszonylag épnek tűnő ház nyári konyhájában lakik, aminek a plafonján hatalmas repedések tátonganak, és az egész ereszkedik lefelé az ágyra és a rettenetes szemétkupacokkal borított konyhaasztalra. A házról akkor az derült ki, hogy belül szinte teljesen szét van verve, lakhatatlan, emiatt él az öregember a melléképületben, amelynek a teteje is megrogyott már.
Ennivaló nem volt a nyári konyhában semmi, bár az öreg váltig állította, hogy a fia szokott neki hozni kenyeret, töpörtyűt, ilyesmit. Hogy hol lakik a gyerek, azt nem tudta megmondani, mert nem szokott vele találkozni. Amikor jön, az elemózsiás szatyrot felakasztja valahol kint, és már megy is – derült ki nagy nehezen, mert az öregember szavait, mintha valahogy furcsa módon befelé beszélt volna, alig lehetett érteni. Az öregember csak néha vánszorgott elő magánya erdejéből. Olyankor vagy felült a gumi nélküli biciklijére, vagy elcsoszogott cigarettacsikket gyűjtögetni, néha egy féldecire valót is összekoldult. Ismerték a környéken, legyintettek rá, nemigen sajnálta senki. Rossz híre volt nagyon. A szomszéd, akinek nem mindegy:
– Amikor mi idejöttünk lakni, még hárman éltek ebben a házban, két felnőtt fiú meg az anyjuk. Az anya nagyon aranyos, rendes, segítőkész asszony volt. Az öregebb fiú mozgássérült, tolókocsival közlekedett. De nem dolgozott egyikük sem, az anyjuk nyugdíjából éltek. Sőt a néni fizette a gyerektartást is a két unokája után, hogy az elmaradásból a kisebbik fiának ne legyen baja. A mozgássérült fia később intézetbe került: pár nap múlva lement az utcára, és ott elütötte egy autó.
Meg is halt. Nem sokkal utána a mama is. Akkor maradt magára végleg ez az ember,
akinek a lezüllése szerintem akkor kezdődött, amikor a felesége elköltözött tőle. Az anyja halála után aztán már nem sok idő kellett, hogy teljesen leépüljön. Én sajnálom nagyon, bármennyi rosszat tudok is róla. Így aztán mindig viszek neki, amit csak tudok. Régebben mérgelődtem is vele, próbáltam rávenni, hogy tartsa rendben a kertet. Ilyenkor mosolygott, bólogatott, de sose csinált meg semmit.
Három éve, megismerkedésük hideg napján az egyik utcabeli átvitt az öregembernek némi gyorssegélyt élelmiszer és tüzelő formájában, majd feltárcsázta a családvédelmi szolgálatot, hogy lenne itt valaki, aki nagyon sürgősen segítségre szorul. Meg is érkeztek a bejelentést követő napon: ifjú hölgyek, akik pattogó hangon utasították az öreget különböző feladatok végrehajtására.
Elmondták, hova menjen, mit csináljon, hogyan szerezzen személyi igazolványt, tb-kártyát, mikor kell bejelentkeznie a munkaügyi hivatalban hogy pénzbeli ellátást kaphasson, mivel ez idő szerint semmi jövedelme nincsen. A férfi nézett rájuk a kék szemeivel, mintha mindent értene, de biztosra lehetett venni, hogy az ő magányos erdejéből semmilyen út nem vezet már semmilyen hivatalos helyre.
Valahogy mégis minden elintéződött, kivéve a segélyt. Pénzbeli támogatásra nem talált semmilyen jogcímet a hivatal, csupán a lakásfenntartási támogatás összege, havi négyezer-hétszáz forint érkezett neki a postára egy idő után. Egyesek véleménye szerint ez is minek, ha úgyis két nap alatt elitta meg dohányt vett rajta minden alkalommal. Olyan is akadt, aki védelmébe vette: hát már ennyi kis örömöt se érdemel ez az ember ettől a nyomorult élettől? Mindenesetre annyira nem volt ez fontos senkinek, hogy összevesszenek rajta.
Nem tudott azonban a családvédelmi szolgálat tüzelővel sem szolgálni. A szomszédság telefonjainak hatására a közeli erdészeti üzem vezetője fuvarozott a saját kocsiján több-kevesebb rendszerességgel törmeléket, hulladékfát, hogy a nyári konyha sarkában álló öreg sparheltbe be lehessen legalább esténként gyújtani. Így aztán ennek köszönhetően az öregember nem hűlt ki sem akkor, sem a következő télen.
A hivatal a családját nem tudta előkeríteni: bár talán nem is szorgalmazta ezt olyan nagyon senki. A gyerekeit nem hibáztatták, amiért magára hagyták. Hiszen velük is épp ez történt annak idején. Marsai Margit, a Monori Gondozási Központ vezetője:– Ez az ember 2012. február 11-én került hozzánk, a bátyját és az édesanyját is gondoztuk korábban, ismertem a családot. József nem nagyon tudott már járni, a lába beteg volt, elhanyagolta, nem ment idejében orvoshoz, meg hát nem volt tb-kártyája sem. A kisbusszal mentünk érte reggelenként, amivel a gyaloglásra képtelen időseket szállítjuk, azzal is vittük haza délutánonként. Naponta háromszor kapott meleg ételt. A legtöbben csak napi egyszeri étkeztetésben részesülnek.
Ha még működött volna a bentlakó szolgáltatásunk, neki ott lett volna a legjobb helye, de éppen annak az évnek a januárjában szűnt meg.
Ezt a fajta szolgáltatást Monor városának már nem kötelező finanszíroznia. Amúgy sem vagyok biztos benne, hogy Józsefet sikerült volna bent tartanunk. Nem vett részt semmilyen közös programban, még az ünnepségekre is úgy kellett bekönyörögni. Önfejű volt, amit elhatározott, abba nem engedett beleszólást. Elég sok gondunk akadt vele.
Mi nem tarthatunk sokáig zárva, ünnepek között sem. Tavaly is nyitva voltunk karácsony és újév közt, amikor 29-én ment a kisbusz Józsefért. Nem állt kint a kapuban reggel hétkor, ezért a gondozónk a kapu kilincsére akasztotta a szatyrot az ennivalóval. Ezt a gyakorlatot követte a szomszédság is – vetjük közbe –, a kint hagyott szatyor volt a jelzés, hogy bent valami baj lehet.
– Másnap a gondozó által ott hagyott szatyor is ezt jelezte, így azonnal telefonáltam a rendőröknek, akik a szomszéd kertje felől jutottak be, és látva József állapotát, azonnal hívták a mentőket. De ők végül nem láttak más megoldást, idehozták hozzánk, és miután még mindig körömszakadtáig ragaszkodott ahhoz, hogy ő nem megy sehová, aláírattak vele egy papírt, miszerint a saját felelősségére nem szállítják kórházba.
Mi pedig megfürdettük, meleg ruhát adtunk rá, mint már annyiszor. Akkor már valóban nagyon rossz állapotban volt. Szerettem volna, hogy szociális otthonba kerüljön, fel is vettem egy kolléganővel a kapcsolatot ez ügyben, de József hallani sem akart erről. Erőszakkal pedig nem kényszeríthettem semmire.
Az öregember arcára január 5-én már ráírta jeleit a közeli halál. Két hete nem fűtött,már annyi ereje sem maradt, hogy begyújtson.Nem evett. A jószívű szomszédasszony forró kávét vitt át neki, azt elszürcsölgette. Amikor a sarokban álló priccs füstszagú, koszlott takarói közül megpróbált felállni, többször visszaesett. A szomszédasszony és egy másik utcabeli rémülten nézett egymásra: ez az ember reggelre meg fog halni.
Kétségbeesett telefonálgatás kezdődött: ki tud segíteni? Somodi Mária, a Máltai Szeretetszolgálat önkéntes monori csoportjának tagja, számos hasonló eset tanúja és segítő közreműködője:
– Így, egyik óráról a másikra, már senki nem tud segíteni, ezért nem tudtunk mi sem. Ez az ember a saját halálos ítéletét írta alá, amikor a mentősöknek nem engedte, hogy kórházba vigyék. Erőszakkal nem lehet megmenteni senkit. Az öregember a január 6-ra virradó reggelen már nem élt. Nem ácsorgott az árokparton, ahogyan három éve minden hétköznap, várva a kisbuszt.
A gondozási központ munkatársa benézett a nyári konyha ajtaján, látta a priccsről félig lelógó testet az öklömnyi lyukaktól tátongó, félig leszakadt plafon alatt, és már fordult is ki onnan. Nem maradhatott, hiszen a buszban várakozó időseket még be kellett fuvarozni a központba, meleg helyre. Onnan aztán telefonáltak a rendőröknek, akik kijöttek, majd értesítették az ügyeletes orvost. Hamar megérkezett a temetkezési vállalat furgonja is.
– Jobb neki így. Az ilyen életnek már amúgy sem volt semmi értelme – jegyezték meg, akik az utcán épp ekkor megfordultak és értesültek az eseményről.
– Csak annyit mondhatok, hogy nem köztemetés lesz, a családja temetteti az elhunytat, aki iránt ön érdeklődik – felelte a temetkezési vállalkozás munkatársa, aki annyit még hajlandó volt elárulni, hogy egyébként elég sok a köztemetés is, igen. De tudja, mi az érdekes? – szólalt meg váratlanul. – Hogy egyre többen vannak olyanok, akik után a kutya sem érdeklődik. Se családtag, se barát, se senki. Nem, dehogyis, hát éppen ez az, hogy nem is öregek! Hanem úgy ötven és hatvan közöttiek. Ilyenekből a korábbi évekhez képest újabban nagyon sok van.

– Ott vannak hátul, a hetesben! –mutatott a temetőgondnok valahová a távoli sírkövek mögé. – Én nem tudom, milyen temetés ez, mindenki itt kérdezősködik a ravatalozó körül, amikor amott, leghátul van a búcsúztatás – morgolódott.
Mire odaértünk, a ceremónia éppen befejeződött. Az aprócska halmot, amely alá az öregember földi maradványait tartalmazó urna került, virágok borították. Körülötte ott álldogált a család: volt felesége, fia, lánya, nővére, unokatestvér, néhány szomszéd is. Valaki halkan megjegyezte, milyen szép temetés volt, nem is gondolta volna. A temetőkapuban néhányan megálltak fölkavarni kicsit a múltat. Az öregember nővéréről ekkor derült ki, hogy bár eljött kísérőnek az utolsó útra, megbocsátani nem tud.
– Anyám csak a fiait szerette,mégis én temettettem el. Az öcsém el se jött a saját anyja temetésére, aki pedig a kis nyugdíjából fizette helyette a gyerektartást is. Aztán mit kapott cserébe? Megverték, kihasználták. Elverte ez az ember maga mellől még a gyerekeit is. Az ilyennek én egy pohár vizet sem adnék, annyit sem érdemel! – mondta, és fénylett közben a szeme könnyektől. De lehet, hogy csak az erős hideg miatt.

Népszabadság, 2015. 02.07