Angyal a Parlamentben

Közzétette:

Gábor György
Ezt most tényleg imádom! 
Orbán valami gigászi transzcendenst, istenest, szenteset, keresztényit akart mondani, s ez jött ki belőle: „azon leszek, minél többször érezzük úgy ebben a házban, hogy angyal szállt át felettünk.” 
Ez mindenesetre dicséretes. Vagyis azon lesz, hogy mindenki kussoljon, fogja be a száját. Ugyanis ezt akkor mondjuk, Plutarkhosztól kezdődően (Hermész epeiszélthe) és Erasmuson át (Mercurius supervenit), amikor a jelenlévők hirtelen egyszerre elhallgatnak, s a társalgást csend váltja fel. Tudniillik Hermész (Mercurius) jelenlétében emberi szó nem hangozhat el, vagyis csönd idején épp olyan, mintha Hermész jelen lenne. Hermész pedig épp úgy az istenek követe, amint az angyal (angelosz, angelus) is az, így lett aztán ebből a keresztény évszázadok alatt „angyal szállt el felettünk.”
Hacsak! Hacsak a mi miniszterelnökünk nem Paul Klee Angelus Novusára gondolt, a történelem angyalára, vagyis a tőle megszokott szerénységgel és küldetéstudattal egyenesen önmagára: arra, akiről Walter Benjamin azt írta, hogy „arcát a múlt felé fordítja. Ahol mi események láncolatát látjuk, ott ő egyetlen katasztrófát lát, mely szüntelen romot romra halmoz… De vihar kél a Paradicsom felől, belekap az angyal szárnyaiba… E vihar feltartóztathatatlanul űzi a jövő felé, amelynek hátat fordít, miközben égig nő előtte a romhalmaz.”
Walter Benjamin szavaihoz Adorno még ennyit tett hozzá: ez „nem az az angyal, aki ad, hanem aki elvész.”
Viszont ez az angyal már igen hosszú ideje ott repked mindenki fölött a Tisztelt Házban.

Anna Margit festménye: Angyal